"Háborúban hallgatnak a törvények." Cicero megállapításához bizonyítékok tömegét szolgáltatta a XX. század. Az "osztogatás és fosztogatás" a hadiállapotban lévőknek és győzteseknek elemi joguk volt. Átrendezhették akár az egész földrészt is, ha úgy tartotta úri kedvük, avagy jól felfogott politikai érdekük. Hogy milyen jogon? Természetesen a fegyverek jogán. Példának vegyük Stettin városát, ezt az ősi Hansa települést. Ma már Szczecin névre hallgat és a németek helyett a Lwów környékéről odatelepített lengyelek lakják. A hatalmak úgy döntöttek, hogy a Kárpátok vidékéről származók legyenek tengeri halászok és hajóépítők, míg az ő hegyi városukba Ogyessza-környéki síkföldi ukránok költözzenek (no, nem dinnyét termeszteni, mert ahhoz még értettek is volna). Valamikor Pomeránia (Stettin vidéke) és Szilézia 10 milliós népességéből 7 millió német volt. Mind "elköltöztek". S ahol erről döntöttek, ott "kellemes és emberi körülményeket" Koszogljad ezredes főszállásmester kérges kezű utászai teremtettek, Sztálin parancsára. Akik festettek, mázoltak és a potsdami Sansouci kastély parkját több százezer kaukázusi virággal ültették tele. Hát nem megható?

1945-ben, ezen a napon, délután 3 órakor kezdődött a potsdami nagyhercegi kastélyban a győztes nagyhatalmak vezetőinek, Trumannak, Sztálinnak és Churchillnek a tanácskozása. Bár nem egészen így tervezték. Eredetileg Roosevelt jött volna az USA nevében, aminek a másik két győztes kimondottan örült, hiszen Jaltában és Teheránban már összeszokott csapat lettek, értették egymás gondolkozását és humorát. De sajnos Roosevelt áprilisban meghalt, így elnökké vált alelnöke, Harry S. Truman jött el helyette. A másik probléma már a konferencia közben jelentkezett: Angliába éppen választások zajlottak, amit Churchill elbukott és Clement Attlee megnyert a Munkáspárt színeiben, menet közben váltva fel a "vén buldogot".

A porrá bombázott Berlin mellett viszonylag épen maradt kisvároska kastélya ellenben felújításra szorult, de dacolva mindennel, 36 lakosztályt rendeztek be, hogy konferenciához méltó helyszínné váljon. Az amerikaiak szobáit világoskékre, az angolokét rózsaszínre, az oroszokét pedig fehérre festették. Kialakították a tanácstermet is három bejárattal. Mivel a rekviráló brigádok egész Berlinben nem találtak olyan nagyméretű kerek asztalt, amelyre szükség lett volna, ezért azt a moszkvai "LUX" gyárban készítették el és repülőgépen szállították a helyszínre a végül 3,05 méter átmérőjű berendezést. Sztálin kapott egy sötét bőrgarnitúrát és egy nagy tölgyfa íróasztalt, Churchill neogótikus szekrényeket a babelsbergi kastélyból és Truman klasszikus bútorokat a Márványpalotából.

Az első hivatalos ülésen a kormányfők, külügyminiszterek és azok helyettesei vettek részt, a tanácsadóikkal együtt. A katonai tanácsadókat az első körben egy szovjet javaslat foglalta el, miszerint meg kellet határozni, hogy miképpen osszák szét a német haditengerészet megmaradt eszközeit. A jóvátétel kérdésében az oroszok egyébként is mindenek elé helyezték a saját igényeiket és Sztálin nem is volt hajlandó addig tárgyalni a konferencia előzetesen bejelentett programjáról - "Németország demokratizálásáról és nácitlanításáról" -, amíg előzetesen és nagyvonalakban Trumannal ebben a kérdésben meg nem állapodtak. Csak ezután kezdődött el az érdemi rész. Először is deklarálták, hogy az Egyesült Államok, Szovjetunió, Anglia valamint Franciaország átveszik Németország egész területén az állami főhatalmat és azt a saját megszállási övezeteikben szuverén módon gyakorolják.

Fő ütközőpontnak azonban megmaradtak a határok kérdései és az ezekkel kapcsolatos békeszerződési ügyek. A kisebb európai hatalmakkal, akik a második nagy háborúban ellenségeik voltak, hamar végeztek. (Némileg jelképes értékű, hogy velünk magyarokkal is a békeszerződést Párizsban, a francia külügyminisztérium "Óra termében", azon az asztalon íratták alá, amelyen Robespierre feküdt sebesülten hajdan, mielőtt a guillotine alá vitték volna...) Potsdamban a lengyel kérdés majdnem szakításhoz vezetett, ugyanis Szovjetunió ragaszkodott azokhoz a lengyel területekhez, amelyeket még a Molotov-Ribbentrop egyezmény kapcsán a németektől "kaptak". Ugyanakkor követelték egész Kelet-Poroszországot is... Az oroszok ugyanakkor ebből a tárgyalási körből kivonva, később a cseheknél elintézték, hogy az akkor Csehszlovákiához tartozó "Ruszinszkót" (Kárpátalját) külön államközi szerződéssel megkaphassák.

Az így kierőszakolt határmódosítások miatt seregnyi nemzetközi bonyodalom támadt. Például a német-lengyel Odera Neisse határ egészen 1973-ig csak "de facto" létezett. Mivel a potsdami konferencia határozata értelmében Németországot egységes egésznek kellett felfogni (ebben a rendben az akkor még létező Kelet-Németország csak "rész" volt és a két német terület között is az úgynevezett "belnémet határ" állt fenn) és az NSZK nem ismerte el a határt ténylegesnek eddig a dátumig.

Az osztozkodásból a franciák is kivették a részüket. Jutott nekik egy-két olasz hágó az Alpokban. A jugoszlávok is... Ők megkapták az olaszoktól Isztriát.

A jóvátétel kérdésében az amerikaiak addig húzták az időt, amíg pontosan fel nem derítették, hogy gazdasági helyzet Németországban olyannyira rossz, hogy elvinni semmit sem tudnak, ámde rövidesen segélyezniük kell a volt ellenfelet. Az oroszokat mindez nem zavarta. A saját zónájukból minden teketória nélkül elhurcolták a jóvátételi igényük szerinti gyárakat és termékeket... és elkezdték a kitelepítéseket. Ekkor került a birtokukba például a Leica fényképezőgép dokumentációja és gyártósora s lett belőle "Kijev fotóáppárát", vagy a BMW motorkerékpárgyár és megszületett az "Izs", az Opel kisautóból lett a "Moszkvics" és így tovább...

A potsdami "jogosítványok" alapján Európában hatalmas pezsgés indult be. A szlovákok a magyarokat ebrudalták ki, míg a görögöket a bolgárok... A csehek megszabadultak majd 3 milliónyi sziléziai némettől (kzöben az amerikaiak sem engedték vissza a háború alatt Kaliforniából kitelepített 250 ezer japánt), Sztálin tovább a krími tatárokat, csecseneket, a volgai németeket és a zsidókat küldte a "kellemesebb szibériai klímára". Az utóbbiaknak igen álságos módon még autonóm területet is adott...

Maga a helyszín története sem egészen érdektelen. A Cecilienhof megépítését 1912-ben rendelte el II. Vilmos császár és a kivitelező céggel 1 millió 498 ezer márkában állapodtak meg, valamint a három évvel későbbi befejezésben. Ezt persze nem tarthatták be, hiszen 1915-ben már javában zajlott az első világháború, a nagy építkezések Európában mind leálltak. Végül 1917-ig kellet várni az átadásra. Frigyes Vilmos és Cecília hercegnő a lemondásuk után csak 1926-tól élhettek ismét a Paul Ludwig Troost tervei alapján készült kastélyban - 1945-ig.

Akkor a kor legmodernebb és legelegánsabb lakáskultúrájával berendezett 176 szoba minden berendezését hátra kellett hagyniuk. A holmikat a potsdami konferenciára való tekintettel a Jungfern tó partján élő kisbérlőknek adták ki, ahol egy tűzvész elpusztított mindent.

A konferencia után a nagyközönség előtt megnyíltak a ház kapui. Már akkor sem kellett nagy fantázia ahhoz, hogy kitalálják, előbb-utóbb luxushotel lesz belőle - ami 1960-ban meg is nyílt. Legutóbb, nem is olyan régen, a turistaszezon kellős közepét megszakítva, 2007-ben itt tartották a G8 találkozót...

Ugyan mit számít a humánum a társadalmi és hatalmi válságok idején? Mikor különösen nagy jelentőséget kap, mely csoportok milyen erőszakosan tudják érvényesíteni elképzeléseiket a lehetséges konkurenciával szemben. Mikor vérszagra gyűlnek az efféle időszakok jellemzően sötét alakjai és gátlástalan kiszolgálói. Ilyenkor érvényes csak igazán Jókai elmés helyzetelemzése, miszerint: "Én csak a bolognai esetet tudom, hol a polgárok azt hirdették, hogy "le az arisztokráciával, éljen a szabadság!" - míg egyszer előjöttek a brigantik s azt mondták: "le a polgárokkal! Éljünk mi!..." Az új hatalom képviselői is általában büszkék a rendíthetetlenségükre, amelyet jobbára "forradalmi öntudattal" is szoktak jellemezni, ám a kiszolgálóik ennyire már nem igényesek. Ők nem vesznek el az ideológia útvesztőiben: egyszerűen csak büszkék, hogy a "gatyájuk nem remeg", ha végre kell hajtani egy-egy akciót. Természetesen a hosszabb távú vagy emberiességi problémák sem érdeklik őket. Ők a "forradalom katonái" - más szóval a végrehajtók...

1918-ban, ezen a napon, röviddel éjfél után az oroszországi kormányzóság területén lévő Jekatyerinburg városában álló Ipatyev-ház pincéjében kivégezték II. Miklós cárt és családját, a közvetlen szolgálatukra rendelt személyzettel együtt.

A gyilkosság körülményeit nagyon sokáig homály fedte. Nem állt a kutatók rendelkezésére semmiféle megbízható adat vagy forrás sem. Ismeretes volt a "Szokolov jelentésnek" nevezett dokumentum-gyűjtemény, amely még akkor készült, amikor a fehérek visszafoglalták a vörösöktől a várost és igyekeztek minden lehetséges adatot összegyűjteni a cári család halálával kapcsolatosan. A főbűnösöket nem lehetett elérni, hiszen azok a vörösökkel együtt elhagyták a tett helyszínét. Sok tanút találtak, de a vallatási módszereikben ők sem voltak válogatósak, ellenben a vallomások valamennyire legalább körülményi bizonyítékokat rögzítették. (Sebtében kivégezték azt a szolgálót, aki utoljára kiszolgálta a cári családot...) Ebben a jelentésben szerepelt egy bizonyos Pjotr Jermakov nevezetű egyén, akiről feltételezték, hogy vezető szerepe volt a gyilkosságban és a holttestek elhamvasztásában. Őt 1933-ban - egy véletlen folytán - Jekatyerinburgban (a később Szverdlovszknak is nevezett városban) megtalálta a Chicago Daily News moszkvai tudósítója. Stoneman hírül adta, hogy ez a személy az ottani fegyház igazgatója (ez volt a hűségnek a jutalma). Jermakov azonban minden interjút visszautasított, mígnem egy másik világcsavargó riporternek, Richard Halliburton-nek mégis megnyílt. Az engedékenységének oka az volt, hogy előrehaladott torokrákban szenvedett és már csak napjai voltak hátra...

A Cseka (a bolseviki állambiztonsági rendőrség) nem véletlenül választotta először a szibériai Tobolszkot a cári család lakhelyéül, hiszen mindenképpen izolálni akarták őket a világtól. Majd amikor a fehér csapatok támadásba lendültek, akkor hozták Moszkvához 1000 km-el közelebb őket. Rövid úton kilakoltatták a legnagyobb ház tulajdonosát, egy Ipatyev nevezetű kereskedőt és az építményt 3 méter magas fakerítéssel körbekerítve börtönné képezték ki. Ide vitték a cárt, a feleségét és öt gyermeküket. Közülük a legkisebb, Alekszej trónörökös volt, akire az öröklött vérzékenysége miatt igen rosszul hatottak a megpróbáltatások. Olga volt a legidősebb leány, akit okos, erős akaratú, egyenes teremtésnek jellemeztek. Mária és Anasztaszija volt a kép kópé, akik szépségükkel és szőkeségükkel bűvölték a környezetüket, és mindig valami tréfán törték a fejüket. Tatyjánától - bár csak 17 éves volt - tartott a férfinép, még az őrök is, mert az volt az érzésük, hogy  képes bármire rávenni őket. Talán szellemi fölényét még az is erősítette, hogy sokat dolgozott ápolónőként a frontkórházakban és megszokta a férfiak közelségét.

Moszkvában július 12-én döntöttek úgy, hogy a családot ki kell végezni. Ezzel a feladattal Jákov Szverdlov utasítása alapján egy Jurovszkij nevezetű csekistát bíztak meg, aki maga mellé vette Jermakovot és egy Vaganov nevezetű fickót. Jurovszkij maga akarta kivégezni a cárt és Alekszejt. Jermakovnak jutott a cárné, Botkin doktor, a szakács, az inas; míg Vaganovnak a négy leány és a komorna. Jurovszkij már lent a pincében felolvasta az ítéletet: "Ön reméli, hogy a fehérek kiszabadítják? Nem fogják kiszabadítani... - sose lesz cár többé! Az orosz nép ellen elkövetett bűnei miatt ezennel halálra ítéljük, egész családjával együtt" - hangzott a verdikt.

Peter Kurth "Cár" című könyvében számos részletet idéz Halliburton Jurovszkijjal készült beszélgetésének teljes szövegéből, amiket jól egészítenek ki a Yale Egyetem több szemtanút is meginterjúvoló kutatói, Mark D. Steinberg és Elizabeth Tucker a "Romanovok bukása" című munkájukban: "Viszonylag kis területen zsúfolódott össze sok ember (a kivégzőcsapat és a család), ami oda vezetett, hogy káosz tört ki, és a kivégzés roppant mocskossá vált." Az akció végrehajtói, mint majd látni fogjuk, amatőrök voltak. Nem volt alapos forgatókönyvük és alapvető dolgokkal nem számoltak: például, hogy zárt helyen a fegyverek füstjétől percek múlva nem látni majd semmit, ahogy azzal sem, az áldozatok folyamatosan mozgásban lesznek.

Jurovkszij Miklósra emelte a fegyverét és lőtt - a cár azonnal holtan esett össze. Aztán a kis Alekszejt célozta meg, de a felszálló füst hirtelen elvakította. Az áldozatok mozgásba lendültek, egy pillanatra a hóhérok is megijedtek az ellenállástól és kitört a káosz: elkezdtek összevissza lődözni, mígnem mindenki a földön volt. Nem tudták, hogy a női foglyok gyémántokat és ékszereket varrtak a ruhájukba, hogy azok felfogják a golyókat... Ekkor már ki kellett nyitni a pinceajtót, hogy kiengedjék a bent rekedt füstöt - akkor döbbentek rá, hogy majdnem mindenki túlélte az akciót. Jermakov előkapta a bajonettjét, Vaganov pedig gyorsan fejbe lőtte Olgát. Maria és Anasztaszija a nagy zűrzavarban reszketve a fal mellé kuporodtak, eltakarva a fejüket, aztán tarkólövés végzett velük. Jurovszkij ezután ismét Tatyjanát és Alekszejt vette célba. A lány egyetlen golyót kapott a tarkójába, és vége volt. A kis trónörököst a nyakán találta el, de a fiúcska, aki életében oly sokat betegeskedett és szenvedett vérzékenységétől, nem halt bele a lövésbe - még egyet kapott a jobb füle mögé. Anna Demidova, Alekszandra szobalánya túlélte az első lövéseket, megpróbált kimászni a nyitott ajtón, de még időben utolérték és több késszúrással megölték. Bár ahhoz is ketten kellettek, mert egy drágakövekkel és ékszerekkel teli párnával próbálta magát védeni.

Messze, 12 km-re a várostól, egy nagy máglyán elégették a holtesteket, amelyeket takarókba csavarva vittek oda. Jermakov a hamvakat még kénsavval is meglocsolta. Maradt mégis egy-két tárgyi bizonyíték. Szokolov összegyűjtött egy kisebb ládára való maradványt és emléket, amelyeket Janin francia tábornok Párizsba vitt. Megmaradt Tatyjánának, a hadikórházak imádott istennőjének medálja és Alekszej imakönyve Raszputyintól.

A maradványokat 1993-ban exhumálták és Londonban DNS minták alapján azonosították. Azóta számos alkalommal megismételték a vizsgálatot, és a csontok minden esetben 100%-hoz közeli egyezést mutattak a vizsgált vérvonallal. A dísztemetés Moszkvában volt, amelyen részt vett Jelcin elnök is, aki korábban, mint jekatyerinburgi párttitkár, leromboltatta az Ipatyev-házat, hogy "az ne válhasson zarándokhellyé".

Elisabeth Heresch "II. Miklós - Gyávaság, hazugság és árulás" című könyvében felveti a régi legendát, miszerint a kivégző osztag egyik "Imre Nagy" nevű katonája megegyezik a későbbi magyar miniszterelnök személyével. Nagy Imre 1918-ban valóban a Vörös Hadsereg katonája volt, de éppen Szibériában élt, és két évvel később lépett csak be a bolsevik pártba, így közelébe sem juthatott egy ilyen körültekintően titokban tartott akciónak...

 Aligha van jobb bestseller-író a népi emlékezetnél. Különösen jól forgatja a tollát, ha híres ember hal meg. Ha az vesztére még pimaszul gazdag is, mi több, jól érzi magát a bőrében, akkor veti be igazán nagy kedvvel képzelőerejét, hogy bebizonyítsa, milyen sötét erők mozgatták a szálakat, és halála "egyáltalán nem volt véletlen". A John F. Kennedy haláláról szóló "tényfeltáró és oknyomozó irodalommal" egy kisebb könyvtár volna megtölthető, de rendőrök, titkosszolgálati szakemberek, újságírók, írók és sok ezer magánszemély időt és pénzt nem kímélő erőfeszítései sem tudtak semmiféle bizonyítékkal szolgálni, hogy több lett volna az eset annál, hogy egy  férfi egyszerűen csak lelőtte - és kész. Mai történetünk főszereplője is monumentális tehetség volt: a divattörténelem kikerülhetetlen alakja. Mégis csak egyszerűen lelőtték - és kész.

1997-ben, ezen a napon gyilkolták meg Gianni Versace-t Miami Beach-i háza előtt. Éppen mindennapos reggeli sétáját tette meg a gyönyörű Ocean Drive-on, kezében a sarki kávézóban vett feketével és a napilapokkal. Visszatérve a villájához, a kapuhoz vezető lépcső mellett már ott várt rá egy zaklatott fiatalember, a 27 éves Andrew Philip Cunanan, kezében pisztollyal. Gianni megpróbált vele szóba elegyedni, de rövid párbeszéd után golyót kapott az arcába, majd a nyakába. A fickó futásnak eredt. Többen üldözőbe vették, de ő gyorsabb volt.

Gianni Versace a 1980/90-es évek nagyon összetett profilú kulturális ikonja volt. Az első olyan divatdiktátor, aki a maga provokatív közvetlenségével a legnyíltabban vállalta életformáját, pénzét, szexuális identitását, fejest ugorva a bulvárújságíróktól hemzsegő partik világába, akik gondoskodtak róla, hogy egyetlen hét se teljen el anélkül, hogy a címlapra ne kerüljön. Az információs társadalom első évei voltak ezek. Egészen újfajta üzleti modellekben kezdtek felépíteni újabbnál újabb sztárokat, akik egyszerre lehettek modellek, énekesek, színészek vagy éppen sportolók - a belőlük dolgozó pénzügyi szférának mindegy volt, hogy az arcukból vagy a képességeikből csinálnak márkanevet. Gianni Versace-nak nem derogált a "celebrity"-k által elözönlött új világhoz adni az arcát, mindezt úgy, hogy saját színvonala egy pillanatra sem csökkent. Ott volt bárhol és bármikor, minden fontos és nagy eseményen, díjátadón, fesztiválon - olykor szeretője, máskor a testvérei oldalán. Aki ilyen sokat tartózkodik kamerák és fotómasinák közelében, megannyi ellenséget és imádót egyszerre szerez magának. Aligha lephetett meg bárkit is, különösen a Versace-famíliát, hogy rosszindulatúságban egymással vetekedő híresztelések kapnak majd szárnyra a a tragikus történtek után.

Az egyik elképzelés szerint Andrew Cunanan nem sorozatgyilkos volt, hanem egy feldühödött és bekattant férfiprostituált, aki beleszeretett kliensébe, az viszont nem akarta elhagyni szerelmét, Antonio D'Amico-t. A történet azzal színeződött ki a későbbiekben, hogy Antonio, aki 11 éve volt már Gianni párja, nem hagyta Andrew-val való szerelmük beteljesedését, köszönhetően annak, hogy kapcsolatukat a nemzetközi nyilvánosság előtt is felvállalták, és Versace árnyékából kiesve képtelen lett volna talpon maradni. A történet jó volt, de néhány ponton sántított: D'Amico kiválóan tudott Gianni mellett érvényesülni saját vállalkozásában, 1997-ben pedig már éppen megfelelően nagy formátumú és kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkező világsztár volt ahhoz, hogy haláláig ne maradjon tervezői munka nélkül. A másik probléma, hogy Andrew április 25-e óta már négyszer gyilkolt, a "nagy vad" lelövése előtt. Személyiségtérképe tökéletes átfedést mutatott a sorozatgyilkosokéval, azzal a különbséggel, hogy éhsége hosszú időn át gyűlt, és nem apránként, hanem egyben, nagy falatokban elégítette ki ölési vágyait. Gőgös volt, hírnevet akart, rajongást és elismerést. Tinédzser korában megpróbálta a prostituálódást, de a benne növekvő, (sorozatgyilkosokra jellemző) "felsőbbrendű lény" egyre ritkábban engedte meg, hogy alávesse magát mások akaratának, erről tanúskodik egész életrajza is.

A másik elképzelés szerint Andrew valami bérgyilkosféle volt, akit maga a céget jó eséllyel öröklő Donatella Versace bérelt fel. Az egyik feltevés szerint azért, mert D'Amicóval már jó ideje szeretők voltak, a másik szerint egyszerűen csak hajba kaptak a testvérek. Ez is sántít, mert a Versace-családnál összetartóbb kevés akadt a divatvilágban, ráadásul Donatella 1997-ben nem hihette, hogy a maga zárkózott és gőgös mentalitásával éjjel-nappal tudja majd vinni a hátán a mindenhol megjelenő és bátyja halála után is mosolygó "cég arca" szerepet. Nem is vitte: a gyilkosságot követő hosszú krízis után egy ideig nem volt képes belevetni magát a munkákba és az örökség felvállalásába. Helyette Santo Versace vezette a céget, Donatella pedig csak valamivel később lett a vállalat főtervezője.

A legkoherensebb és legtöbb bizonyítékot maga mögött tudó verzióval Giuseppe Di Bella, a N'drangheta nevű kalabriai maffia korábbi tagja állt elő Metastasi című könyvében. Ebben azt állítja, hogy Versace sikerei csúcsán egyike volt a "keresztapa", Paolo De Stefano kisebb kaliberű pénzmosóinak. Gianni állítólag sok pénzzel tartozott neki, ezért kellett meghalnia. Noha Giancarlo Capaldo, a római rendőrség egy osztályvezetője szerint Di Bella "információi a múltban is mindig igaznak bizonyultak", az ésszerűség törvényei itt is komoly kérdőjeleket állítanak a jó sztori útjába: a Versace halála előtti évben a cég éves forgalma 553 millió dollár volt - a teljes vagyonérték ennek sokszorosa. Mennyivel kellett ahhoz tartoznia Gianninak, hogy ne tudja megadni, és az életével kelljen érte fizetnie? És ha valóban akkora összeg lett volna, nem akadt senki dúsgazdag barátai között, aki kisegítette volna?

A másik probléma ezzel az állítással a gyilkos személye. Andrew Cunanan nem volt profi, sőt - ilyen amatőr "külsőssel" dolgozni semmi oka nem lett volna egyetlen bűnszervezetnek sem.

Andrew nagyon beszédes, fényes elméjű fiú volt, 147-es IQ-val. Az első gondok tinédzser korában jelentkeztek, úgynevezett konfabulációs zavarok formájában: különféle fantasztikus meséket agyalt ki családjáról és saját életéről. Később elhatalmasodott rajta ez az elmezavar, és a külsejét is úgy formálgatta, aminek éppen hitte magát. 19 évesen sikkasztás miatt letartóztatták, ugyanebben az évben eltörte az anyja vállát egy vita során, amikor fény derült homoszexualitására. 1987-ben beiratkozott az egyetemre, ahol amerikai történelmet tanult. Miután kiesett az iskolából, San Franciscóba költözött és melegbárokban idősebb gazdag urakat csábítgatott, de ezt az életet nem tudta sokáig élni. Bolti lopásokból és kisebb drogüzletekből tartotta fenn magát.

Pontosan olyan életút ez, amit a legtöbb sorozatgyilkos maga mögött tudhat: lassú, de folyamatos lecsúszás, hibák hibára halmozása, majd a teljes talajvesztés és a pszichikum normalitásának végső lebomlása mögött felcsillanó fenevad kiszabadulása. Andrew életében ez a fenevad a maga teljes pompájában 1997 áprilisban bukkant elő. Négy gyilkosság után jutott el a világhírű divatpápához, és abban sem lehetünk biztosak, hogy bármi fogalma lett volna arról, hogy kit ölt meg. A teljes megbomlást valószínűleg idegösszeomlás kísérte: július 24-én egy hajón fejbe lőtte magát. A rendőrség nem sok mindent talált nála: némi pénzt és értéktárgyat egy-két régi, idősebb kuncsaftjától, hidrokortizon krémet és egy nagy gyűjteményt C.S. Lewis könyveiből.

Andrew Cunanan nem volt hétköznapi sorozatgyilkos. Az amerikai Igazságszolgáltatási Statisztika Hivatal által bevezetett speciális kategóriába tartozik: a hozzá hasonló elkövetők hivatalos meghatározása "spree killer", ami abban különbözik a "serial killer"-től, hogy utóbbitól eltérően az ő esetükben nem figyelhető meg az ún. lehűlési időszak. A megfontolt és "művét" hosszan érlelő klasszikus sorozatgyilkostól eltérően a spree killer egymás után két vagy több helyszínen gyilkol és egyáltalán nem tart szünetet a gyilkosságok között. A magyar nyelvben erre nincs külön szó, de általában a nem egészen pontos "ámokfutó" kifejezéssel szokták illetni őket...

"Panem et circenses" - tartja a régi rómaiak mondása, ami ingyen lisztet és cirkuszi játékokat tart a nép számára kívánatosnak - avagy szó szerinti fordításban: kenyeret és cirkuszt! A kenyér jelentése egyszerű, a cirkuszé viszont árnyaltabb annál, mint első látásra tűnik. Utóbbi ugyanis nem egyszerűen azt jelenti, hogy a jónép számára biztosítani kell a szórakozást, hanem azt is, hogy a szórakozás fontos szelepe a társadalmi feszültségeknek. Különösen vészterhes időkben lehet szedatív hatása egy nevetéssel és felejtéssel teli estének. Felmérések, elemzések, s maga a politikai szürke hétköznapjai bizonyítják, mennyivel könnyebb elfogadtatni népszerűtlen intézkedéseket, ha biztosítva van a gőz kiengedése. Ha ez igaz, mai történetünk főszereplőjének, és hasonló munkát végző számos más kollégájának sokat köszönhet az Egyesült Államok mindenkori kormánya... 

1910-ben, ezen a napon született William Hanna amerikai rajzfilmalkotó, rendező, rajzoló, producer, zenész, énekes, szinkronszínész és vitorlázó, az új-mexikói Melrose nevű falucskában. Hét gyerek közül ő volt a harmadik, és egyedül fiú. Később állította, hogy ebből semmilyen konfliktus nem származott közöttük, de az otthoni klíma önéletrajza szerint is "temperamentumos, ír-amerikai" volt.

Hannáék sokat költözködtek, apja, John munkája miatt. Vasúti építkezéseken, majd víz-és csatornarendszerek felállításánál volt szakmai főfelügyelő, ennél fogva kettőnél többször sehol nem karácsonyoztak. Három éves volt, mikor az oregoni Baker City-be pakoltak át, aztán a utahi Logan következett, majd két éven át Kaliforniában éltek, Sand Pedróban. 1917-ben innen is továbbálltak és átköltöztek Watts városába. Tizenkét éves korában belépett a cserkészek közé, ami fontos állomás életében, hiszen haláláig a mozgalom lelkes tagja maradt és a 75 éves korában megkapott "Distinguished Eagle Scout Award" nevű díjra büszkébb volt, mint bármely más filmes és állami kitüntetésre. Ezen kívül kiválóan játszott szaxofonon és egy kvartettben is énekelt, - ha épp nem vitorlázott.

A nagy gazdasági világválság az ő életét is majdnem kerékbe törte: az iskolából, ahol újságírónak és építészmérnöknek tanult, kiesett, majd miután színházi munkahelyéről leépítés miatt kirúgták, egy autómosóban kellett dolgoznia. Nővére aktuális udvarlójának köszönhette, hogy a nagy lejtő után elindult vele az élet: munkát kapott a Pacific Title and Artnál, ahol filmekhez gyártottak főcímeket. Itt derült ki, milyen jól rajzol. Húsz éves volt, mikor szerencsét próbált a Harman and Ising animációs stúdióban, ami akkoriban a Looney Tunes és a Merrie Melodies (nálunk Bolondos dallamok címen futottak) sorozatokat készítette. Noha Billnek nem volt rajzi vagy filmes előképzettsége, hamarosan a Rajz- és Festő Szakosztály vezetője lett.

Mikor az MGM bevásárolta Harmanéket az istállójába, a tehetséges ifjú újabb projektvezetői munkákat kapott. Egy év létrakoptatás után itt találkozott Joseph Barbera-val. Pont egymás előtt volt az asztaluk. Joseph szerint Joseph hívta el sörözni munka után Williamet, William szerint William hívta el sörözni munka után Josephet, ami jól illusztrálja, milyen csúszós terep az önéletrajzok szavahihetősége... Az viszont tény, hogy hatvan éven át barátok maradtak. A huszadik század nagy örömére nem csak a közös sörözés, hanem a közös munka örömeit is felfedezték, így egy hónappal az egymás mellé költöztetés után már a jövőbeni rajzfilmjüket tervezgették. Szakmailag nagy segítségükre volt, a cégen belül pedig roppant jó stratégiai partnerük lett Tex Avery rendező és rajzoló, aki korábban Dodó Kacsát és Tapsi Hapsit alkotta meg a Warner Brothers számára.

1940-ben, harminc évesen érkezett el számára az idő. Sikerült nyélbe ütniük Barbera-val az első közös filmjüket, a Puss Gets the Boot-ot (amit egy népszerű képregény ötletéből írtak, és egy macska meg egy egér csatájáról szólt). Sikerült egyből Oscar-díj jelöléssel indítaniuk, a legjobb animációs rövidfilm kategóriában. Innen akár egyenes is lehetett volna felfelé az út, ha nem találkoznak egy rosszindulatú, bár kétségtelenül zseniális producerrel, Fred Quimby-vel. Fred egész életben egyedül a Harman and Ising-hoz volt hűséges, mások nem igen kedvelték, és ő sem kedvelt senkit. Az MGM-es státusza révén könyörtelenül ráerőszakolta magát az Oscar-várományos fiatalok stáblistájára, noha nem tett semmit a produkció érdekében: ez volt az ára annak, hogy aranykezével felkarolja az ifjakat. Az Oscar-jelölés után nem sokat gondolkoztak rajta, mi legyen az új projekt: sikert hozó első filmecskéjük két főszereplőjéből terveztek sorozatot készíteni. Quimby hallani sem akart róla, hogy valami újabb "idióta macska-egér firkát" vezényeljen le, de Billt és Josephet nem érdekelte a véleménye, inkább a kirúgás veszélyével a fejük felett precízen kidolgozták saját meséjük első néhány epizódjának  történetét, és vázlatait. Mindezek annyira felülmúlták a várakozásokat, hogy Fred Quimby, ha nem is túl nagy örömmel, de engedélyt adott a forgatásra. A címe egyszerű volt és könnyen megjegyezhető: Tom and Jerry.

Hogy a világraszóló dolgok mögött gyakran mennyire átgondolatlan, de annál intuitívabb alapok állnak, azt jól mutatják Hanna visszaemlékezései az első, '40-es film előzményeiről: "Tudtuk, hogy két karakterre lesz szükségünk, meg hogy valami konfliktus kell bele, és üldözés meg akció. Egy macska fut az egér után - jó alapötletnek látszott." Fred Quimby hétszer állt a Oscar színpadán, köszönhetően a Tom és Jerry-nek, de a két fiút egyszer sem hívta fel a színpadra... 

Az öreg 1955-ben szerencsésen nyugdíjba vonult, Hanna és Barbera pedig az MGM Animáció Osztályának vezetői lettek - bár nem sokáig. A cég animációs részlege ugyanis kezdett csúnyán befulladni. Fred Quimby annak idején minden ellenkezés, könyörgés, gazdasági elemzés ellenére az utolsó centet is megpróbálta kifacsarni a Tom és Jerry-ből, de közeledett az idő, amikor meg kellett állni, mert nem maradt már lenyúzható bőr a két állatkán. Öt éven át próbálkoztak különféle sorozatokkal, de egyik sem ütötte meg a macska-egér széria sikerét. (Akkor még nem tudták, hogy ez soha életükben nem fog sikerülni.)

1944-től, legalábbis papíron már saját cégük volt, de miután az MGM animációs irodája '57-ben megszűnt és át kellett szerződniük a Columbia Pictures-höz, akkor értették meg, milyen fontos, hogy teljesen és végleg a maguk lábára álljanak. Szerencséjükre ekkor érkezett el az USA-ban a televíziózás aranykora: 1960-ban végre újra teli találatot lőttek és Emmy-díjat kaptak a Foxi Maxiért. 1963-ban saját stúdiót építettek Kaliforniában, és már küszöbön volt a következő óriási nemzetközi siker, a The Flintsones. Ami valójában a The Honeymooners című vígjátéksorozat paródiája volt.

A 60-70-es években több mint száz különféle sorozat és összesen több mint 3000 rajzfilmecske került ki "Bill és Jo" stúdiójából - többek között a Maci Laci, az Atom Anti, a Fantasztikus Négyes, a Scooby Doo és a koprodukcióban gyártott Hupikék Törpikék.

Végül a Hanna-Barbera Productions-t is utolérte a végzete: elkezdett veszteségessé válni. A céget már egészen korán, 1966-ban el kelett adniuk a Taft Broadcastingnek, bár ez csak háttérművelet volt, 1991-ig a két cimbora maradt a vállalat feje. Amikor a felvásárló cég is lejtőre kapcsolt, a Turner Broadcasting System vette meg 320 millió dollárért. Hanna és Barbera még ekkor is ott  maradhatott tanácsadóként, de a vezető pozíciótól meg kellett válniuk. Időnként kijöhettek egy-egy "show"-val, például a '94-es The Flintstones-szal és 2002-ben egy újabb Scooby-Doo-val.

Negyven éven át próbálták minden erejükkel felülmúlni a végtelenül egyszerű Tom és Jerry-t, de nem sikerült. A 165 epizód varázsának receptje ugyanis nem volt a kezükben. Egyszerűen csak minden klappolt: az emberek látni akarták, hogyan próbálja Tom megölni Jerryt, vagy éppen Jerry Tomot, és amikor túl közel jutnak hozzá, inkább kibékülnek. Egyes vélemények szerint valahol mélyen, akaratlanul a hidegháború pszichológiai árnyképe húzódik meg a világsiker háttérben. Ez a megállapítás a felnőtt lakosságra igaz lehet, de igaz-e a gyerekekre?

William Hanna 2001 tavaszán halt meg torokrákban. A Cartoon Network egy nagyon kedves, húsz másodperces filmecskével szakította meg adását, végén egy egyszerű üzenettel: Hiányozni fogsz.

A csodák, látomások és jelenések éppen úgy a történelem részét képezik, mint a háborúk és a politikai cselek. Hatásukat tekintve hatalmas utóéletük van: templomok, rendek, városok születnek a nyomukban, és azt sem túlzás állítani, hogy ma ismert nagy vallásaink mind egy-egy látomásból szökkentek szárba. Racionalizmusra csábuló korunkban ennek igazságtartalmát persze szájhúzogatással vesszük tudomásul: vagy igaz vagy nem. Az elmekórtan szemszögéből Mózes, Buddha vagy Mohamed "paranoid-skizoid epizódot" átélő személyek voltak, se több, se kevesebb. A történész szempontjából "valami történt", fényjelenség, időjárási esemény vagy legalábbis egy katartikus felismerés. Akárhogy is volt, a vallások valódi, tényszerű kezdete sajnálatos homályba vész. A legvalószínűbb, hogy különféle korai népcsoportok nemzedékről nemzedékre hagyományozódó eredetmítoszai, személyes történelmük és jelenbeli eseményei keveredtek össze szomszédos vagy átvonuló idegen közösségek meséivel, hit-motívumaival. Ebből aztán lenyűgözően gazdag narratívák születtek, majd leegyszerűsödve és tisztára mosva hagyományozódtak át a már írott történelem lapjaira, például úgy, hogy valaki látott valamit. Vallástörténeti szempontból nem érdemes rákérdezni az igazságra, mert a kérdésekre adott válasz minden esetben maga a hit. Ha viszont a tények lomtárában kutatunk, meglehet, hogy a valóság lehangolóan prózai lesz...

1917-ben, ezen a napon három parasztgyereknek megjelent a Szűzanya a portugáliai Fátima városka melletti Cova da Iria nevű helyen, immáron második alkalommal. A történet részletei ettől a ponttól fogva kizárólag a római katolikus egyház által jóváhagyott, és 1930 októberében szentesített közlésekből származik, így inkább hasonlít esti mesére, mint a valóságra.

A hét éves Jacinta Marto, a kilenc éves Francisco Marto és a tíz esztendős Lúcia de Jesus dos Santos délelőtt még egy nyájat őrzött a közeli domboldalon. Ahogy közeledtek a déli órák, elmondták szokásos rózsafüzér-imádságukat, és tovább játszottak, állítólag pont azon a helyen, ahol később a bazilika is felépült. Ekkor már egy órája vihar készülődött, a gyerekek így joggal hitték, hogy a hirtelen feltámadt sugárzó fény villám volt. Teljesen érthetően megijedtek, haza akartak szaladni, de útjukat állta a második villám (egy tölgyfabokornál, ahol ma a kápolna áll). A fényjelenség nem tűnt el, és ahogy a gyerekek közelebb merészkedtek hozzá, megláttak benne egy világító nénit, aki rózsafüzérrel a kezében arra figyelmeztette őket, hogy imádkozzanak sokat és öt hónapon keresztül minden hónap tizenharmadik napján dél körül jöjjenek el ide.

E napon többet nem is mondott neki a "Napnál ragyogóbb" Szűzanya, ámde július 13-án feltárta előttük a három titkot. Elsőként megmutatta a "Pokol Látomását".

„Szűzanya egy hatalmas tűztengert mutatott, ami a föld alatt látszott. Emberi formájú démonok és lelkek voltak alámerülve, mint égő, átlátszó széndarabok, mind megfeketedett vagy bronz színben ragyogott, a tűzvészben lebegtek, majd az égbe emelkedtek a lángok segítségével, amelyek belőlük indultak füstfelhőket okádva, majd körülvéve minket súlytalanul, fájdalmas és kétségbeesett sikolyok és nyögések közepette visszahulltak. Nagyon megrémültünk, reszkettünk a félelemtől." 1919-től kezdve a katolikus egyház kézbe vette az eseményeket, így a beszámolók, leírások és minden más hallott, látott jelenség leirata egyházi szöveggondozáson ment át, így nehéz megmondani, mindebből mi volt a gyerekek saját, személyes élménye. Mindhárman kicsik voltak, egy-két éve jártak iskolába, írni-olvasni csak üggyel-bajjal tudtak és a hitélet iránt egészen addig nem mutattak kiemelkedő érdeklődést. Életük nagy része azzal telt, hogy a fátimai környéken játszottak és birkákra vigyáztak, olykor meg a felnőtteknek segítettek a mezőgazdasági munkákban. A jelenések összetettsége és precíz irodalmi nyelve legalábbis kérdéses, hogy tőlük származik-e.

A július 13-i jelenéskor feltárt második titok az első világháború végéhez közeledvén megjósolta a második világháborút és azt, hogy ha Oroszország "elterjeszti tévtanait a világban", az háborúkat és az Egyház üldözését fogja okozni. A harmadik titok egy pápa elleni merényletről szólt.

Augusztus 13-án a gyerekek lemaradtak a műsorról, mert a helyi prefektus letartóztatta és kihallgatta őket, sőt azzal fenyegetőzött, hogy ha tovább hazudoznak, forró olajban főzi meg mindhármukat - szerencsére nem így történt, és hat nappal később Szűz Mária bepótolta az elmaradt jelenést. A szeptemberi jelenést már a helyi egyházfi és egy kisebb tömeg is látta, október 13-án pedig, amikor már országszerte híre ment a dolognak, egyes becslések szerint hetvenezer ember nézte végig a Rózsafüzér Királynőjét, s azt, hogy a Nap hatalmas, forgó tűzkerékké változva a földre zuhan. Ez, a napcsoda néven elhíresült jelenés volt az utolsó.

Sok évtizeddel később egy újabb részlettel egészült ki a visszaemlékezés. Eszerint a gyerekek égi inzultálása már 1916-ban elkezdődött: akkor tavasztól őszig több alkalommal egy angyal jelent meg előttük, imádkozásra és bűnbocsánatra szólítva fel őket.

A "fátimai miasszonyunk" körül sajnálatosan gyanús események bújnak meg. A háromból két gyerek emlékezéseit nem ismerjük, mert pár évvel a történtek után spanyolnáthában meghaltak. Egyedül Lúcia élte túl a vészterhes időket, aki kis túlzással szentként tisztelt karmelita apácaként, 2005-ben halt meg, 98 éves korában. A "felfedett titkok" az ő levelein, közlésein, valójában azonban a római katolikus egyházon keresztül jutott el a nagyközönséghez, sok részlet nem is 1917-ben, hanem jóval később. Az üzenetek nyilvánosságra hozása több ütemben zajlott és mindig nagyon fontos belpolitikai szituációk kellős közepén.

Mary Vincent a Katolicizmus a második Spanyol Köztársaságban című könyvében egészen kemény következtetést von le. Vincent szerint egyáltalán nem véletlen vagy a rosszindulat műve, hogy a fátimai jelenés és a nacionalista, fasiszta csoportok közötti kapcsolatnak számottevő bírálója akad. "Lucia nővér kinyilatkozásainak időzítése több mint szembetűnő: pont a második világháború előtt figyelmeztet a második világháború kitörésére, és mindig nagy hangsúlyt fektet Oroszországra. Ez a Szűzanya feltűnően antikommunista..." A háború utáni közzétételek a hidegháború kontextusában kapják meg igazi értelmüket; mikor a Köztársaság megerősödött, a Szűzanya is melléállt, ha változott a politikai klíma, vele változott ő is.

Ha ez igaz, akkor a történet, legalábbis részben, visszafelé íródott: az új köztársaságnak vallásos megerősítésre volt szüksége, különösen a háború előtt, amihez kapóra jött egy nagyon homályos, de valószínűleg megtörtént esemény. 1917-ben újságok, naplóbejegyzések, fotók bizonyítják, hogy valamiről hallottak, valamit láttak nagyon sokan. A három gyerekről több fotó is készült, de sokan vitatják, hogy mindegyiken ők szerepelnek-e, amiként azt is, hogy a későbbi Lúcia nővér az volt-e, akinek mondta magát.

Ha nem, akkor felvetül két nyugtalanító kérdés. Egyrészt mi értelme lett volna ennyi embernek kilencven éven át részt venni egy hazugságban? Továbbá, ha hazugság az egész, a gyerekek meg nem láttak semmit, pontosan ki és milyen okból és módon szervezte meg a nagy átverést? Mindenesetre két évvel az események után máris elkezdték építeni a helyszínen a Jelenési kápolnát, 1921-ben megtartották az első szentmisét, rá egy évvel elkezdődött a kánoni per, '27-ben pedig maga a püspök tartott hivatalos ünnepséget Cova da Iriában. A történetből tehát valami biztosan nem kitaláció...

A jelenések utótörténete hosszú: pápák, bíborosok és más egyházi méltóságok egész sora kereste fel a szent helyet, többek mellett II. János Pál pápa háromszor is. Manapság évente öt millió látogatót fogad Fátima, melynek teljes gazdaságát lefedi a vallási turizmus.

Különös tendenciái vannak a felejtésnek. Bizonyos politikusok csak néhány évig meghatározó alakjai egy ország életének, de a történelmi szituáció,  politikai hibáik vagy társadalomellenes cselekedeteik ha nem is örökre, de évszázadokra képesek bevésni a népi emlékezetbe arcukat, szavaikat, tetteiket. Miután a hiba elkövettetett, legtöbbjüket elfogja a rettegés, hogy mindez fel lesz jegyezve az idők végezetéig. Mások egy-egy évtizedet bonyolítanak le a nép szolgálatában, az idők sodrása mégis hamar kimossa őket a fejekből. Bethlen István az első világháború utáni évtized legmeghatározóbb politikusa volt, gyakran magát Horthyt tekintették az ő bábjának, mégis évtizedekre elfelejtődött a neve. És vajon ki emlékszik már Lázár Györgyre? 1975-től 1987-ig, tizenkét éven át volt miniszterelnök, - az "Öreg" árnyékában. A külpolitikai eseményekben járatlanabbak is pontosan tudják, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin ma Oroszország első embere. De mióta is? Egészen pontosan 1999. december 31-től. De ki volt előtte a nagyfőnök?...

1990-ben, ezen a napon Borisz Nyikolajevics Jelcin építőmérnök és a Népi Küldöttek Kongresszusának elnöke a Szovjetunió Kommunista Pártjának XXVIII. kongresszusán kilépett a pártból. Kevesebb, mint egy évvel később Nyikolaj Rizskovot megelőzve az első, rendszerváltás utáni elnöke lett az Oroszországi Föderációnak.

Akkor már tudható volt, hogy Mihail Gorbacsov hosszú éveken át kígyót melengetett a keblén. Valakit, aki csak a történelmi pillanatra várt, hogy az előbb-utóbb összeroskadó Szovjetunió utáni világban majd eséllyel futhasson neki a legfontosabb pozíciónak. Nagyon türelmesen és kitartóan lépegetett előre a sakktáblán, és 1990-ben már csak egy év választotta el az áhított céltól.

Eközben Gorbacsov, mint egy kádnyi lefelé folyó víz örvényébe keveredve, megpróbált kilábalni a válságból, ami 1990 januárjában vette kezdetét az azeriek nemzetiségi tüntetésével. A katonasággal való fegyveres összecsapással végződő események után nem egészen váratlanul Örményország erősítette meg jogát a Szovjetunió jogszabályainak megvétózására. Ezután Litvánia kiáltotta ki függetlenségét, közvetlenül az orosz alkotmánymódosítás után, mely számos, a demokrácia felé engedményt adó reformot vezetett be, ám ezzel éppen gyengítve a SZKP hatalmi erejét ebben a rendkívül válságosnak ígérkező időszakban.

Érdekes eljátszani a gondolattal, mit tettünk volna mi Gorbacsov helyében? Összeomlóban a rábízott Szovjetunió és a párt, fegyveres felkelések, kilépések, függetlenedések lángja lobban fel, háta mögött Nobel-békedíjas reformeri politikájával. Rettenetes szituáció, amiben nagyon körültekintően kellett választani a lehetséges lépések közül.

Gorbacsov úgy döntött, a legjobb lesz, ha belső politikai alkujátszmákkal bebiztosítja helyét és kiépíti politikai bázisát, ezzel némi levegőhöz jutva a párt őt támadó szárnyától. Hatalma megnőtt, amiért újabb kritikák érték, ráadásul semmit sem használt az önállósodási törekvések ellen. Áprilisban jött a fekete leves; ismertté vált a katyni vérengzés valódi története, amit kamerák kereszttüzében, személyesen kellett elismernie.

Akkor már ott lihegett mögötte Borisz Jelcin, akit időközben az Orosz Föderáció Legfelsőbb Tanácsa Elnöki Tanácsának elnökévé választottak, májusban. Ettől fogva az orosz parlament és az SZKP finoman szólva nem működött összehangoltan. Gorbacsov júliusra elvesztette az ország tényleges irányítását, sőt, a tömegkommunikációt maga emelte ki egy rendelettel a pártirányítás kezéből. Ezenközben a gazdaság átstrukturálásának reformját is folytatnia kellett, amit egy új szovjet kormány megalakításával próbált összekötni. A nehéz helyzetre és a "nacionalizmus sötét erőivel" szembeni hatékony ellenállás jegyében rendkívüli végrehajtói hatalmat kapott, de ekkor barátja és politikai fő támasza, Eduard Sevardnadze váratlanul lemondott, kis híján derékba törve Gorbacsov törekvéseit.

Újabb politikai harcokkal telt el a tél és január-februárban Litvániában zavargások törtek ki, amely esemény végpontján a KGB és a hadsereg együtt foglalták el a vilniusi TV-tornyot. A legtöbb forrás, visszaemlékezések, interjúk és néhány kiszivárgott, katonai utasításokat tartalmazó akta szerint az akcióhoz Gorbacsovnak nem volt köze. Az eset mélyen megrendítette a Nyugatot, kemény reakciója most már jelentős külföldi nyomást adott hozzá az egyre nehezülő helyzethez. Ekkor a főtitkár, akiből a vég felé közeledés kísérletezései közben a Szovjetunió első és utolsó elnöke lett, már elfogadta a Baltikum elvesztését. Puccs készülődött ellene, de ő mindenáron egyben akarta tartani az uniót. Névlegessé vált hatalma utolsó hónapjaiban egy önkéntes alapú, demokratikus Szovjetunió lázálmát kergette, egyezmények szövegét készítette elő, tárgyalni próbált. 1991 tavaszán már közeledett a sakk-matt. A márciusi népszavazás, amit a Szovjetunió jövőjéről és az elnöki pozíció létrehozásáról tartottak, majd június 12-én az elnök személyéről szóló szavazásban csúcsosodott ki: Borisz Jelcint választották meg az Oroszországi Föderáció elnöknek.

Mivel a párt és az elnöki hatalom nem ütötte ki egymást, augusztusban még egy puccs várt Gorbacsovra, ami érdekes módon nem járt sikerrel, sőt a puccs kirobbantóit le is tartóztatta. A végső összeomlás szeptemberig váratott magára. A sakktábláról való végső lepottyantása a december 1-i ukrán népszavazás volt: az ország népe megszavazta függetlenségét, hét nappal később pedig elérkezett a Szovjetunió életének legutolsó napja. 25-én Gorbacsov lemondott, két nap múlva Jelcin beköltözött elődje irodájába.

Borisz Jelcin már több évtizede rendkívül okosan haladt előre ezen a táblán. Miközben őt a hatalom közelébe hozó Gorbacsov élesben harcolt a ráhagyományozott politikai örökségért, ő a háttérben roppant tehetségesen haladt előre alkuk és megfelelő kulcsemberek ismeretsége révén. Tudta, hogy Gorbacsovot csak ki kell fárasztani, és a megfelelő ponton már át is szakíthatja a szalagot. Persze azzal nem számolt, hogy odalent, a sakktábláról lepottyantva sem hagyja annyiban a dolgot az utolsó szovjet vezető; pártot alapít, könyvet ír, bírál, kritizál és tevékeny közéletet él; 2009-ben, Jelcin halála után két évvel még egy lemezt is kiadott Dalok Raiszának címmel, amin régi orosz balladákat énekel. Mintha emögött is az elpusztíthatatlanság gesztusa húzódna meg...

Jelcin alatt pedig, aki a kezdetkor népszerűsége csúcsán volt és kemény kézzel vetett véget a vérgőzös átmenetnek, a várakozásokkal ellentétben Oroszország GDP-je 50%-al csökkent és drámaian megnőtt a munkanélküliség. Pénzügyi bizonytalanság és az állami bevételek hihetetlen mértékű apadása, valamint hiperinfláció jellemezte az általa uralt orosz '90-es éveket. A központi bank bedőlése és a különféle gazdasági sokkterápiák emberek tízmillióit döntötte teljes nyomorba. A katasztrofális helyzetet a New York Times már 1992-ben két találó szóban írta le: gazdasági genocídium.

Otrombaság volna akármelyik történelmi kort diszkriminálni bármely más évszázadhoz képest. Példának okáért lehet-e mondani, hogy a XX. század volt a legvéresebb és legembertelenebb mind közül? Mondani lehet. De mit kezdjünk akkor a rómaiak keresztényüldözéseivel, az inkvizíció sötét időivel vagy a harminc éves háborúval? És hol van a rangsorban a "nyugodt, békés" 19. század a maga száznál bőven több kisebb-nagyobb háborújával, népirtásával, forradalmával, a gyarmati politika ritkán idézett áldozataival? Nehéz kategorizálni bármit, amiben hozzánk hasonló emberek, hozzánk hasonló fájdalmakkal és vágyakkal napra nap után alkották történelmüket. Azonban vannak olyan világok, amik innen, a tőlük oly távoli XXI. századból nagyon nehezen érthetőek meg. A 14. század éppen ilyen "világ". Világot írunk, mert a "fent és a lent" fogalmai, az élet terepei, a gondolati rendszerek, a vallás, a gazdaság és mindaz, ami a kor embereit kívülről mozgatta, kerek egészt alkotott, - ahogy minden más, éppen távolisága miatt bonyolultnak látszó, koherens korszak is. Ilyen volt például az, ahogy az emberek saját országaikra gondoltak. Hogy nem volt nemzet-fogalmuk, ettől fogva "hazafias érzelmeik" sem: egy mindennapi földműves vagy városi polgár egy emberöltő alatt, főleg zűrzavarosabb időkben, akár négy-öt király alattvalója is volt, anélkül, hogy erről tudomása lett volna. A 14. század közepének európai konfliktusai a mai kor könnyen leírható politikai képleteihez szokott hétköznapi ember számára szövevényes, sokszor átláthatatlan. A kor "nagyágyúi" gyakran szándékosan jól összegubancolt rokoni kapcsolatok között szlalomoztak, és e rokoni kapcsolatok, házasságok, öröklődések bonyolult rendszere országokat, földeket, hercegségeket és más, stratégiailag fontos földterületek megszerzését és ide-odatologatását jelentette. A kor politikai csatározásait és egyéni érdekeltségeit átlátva persze jóval érthetőbb, mi több izgalmas, miként sakkozik Európa térképén néhány tucat ember és család, jóformán az első világháborúig. Mai történetünk főszereplője az egyik legösszetettebb szövevényben volt horogra tűzött csali...

1346-ban ezen a napon választották a németek ellenkirályává a később IV. Károly német-római császár néven történelemmé lett férfiút. Az egy hónap híján kereken harminc éves Károly, aki már tizenhét éves kora óta morva őrgróf volt, egy szövetség miatt került ebbe a nem éppen szerencsés helyzetbe. A németeknek ugyanis már volt egy császáruk, IV. (Bajor) Lajos személyében. Lajoshoz hűségesek voltak a németek, a pápához azonban nem. Az egyházzal haragban lenni azokban az időkben nagy kockázat volt. Károly János, a későbbi császár apja és szász herceg barátai felismerték a politikai rést: bárki, aki az egyháznak vele kiegyező hatalmat kínál, előbb-utóbb a trónon találhatja magát.

IV. Lajos háta mögött tehát egy titkos sakkjátszma bonyolódott már évek óta. Károly János saját fiát (eredetileg Vencelnek hívták) szemelte ki csalinak. A terv tökéletes volt: Franciaországba küldte IV. (Szép) Károly udvarába (ott vette fel a későbbi Károly nevet), ahol a keresztény egyház egyik kulcsembere, egy Pierre Roger nevű francia teológiadoktorra bízták nevelését, aki hét éven át volt a gyermek mentora, oktatója és gyóntatója. Eközben apja taktikai játszmái egyre közelebb és közelebb húzták Rogert a szentatyai székhez, melyet végül sikeresen megkaparintott és IV. Kelemen néven pápává választották.

A játszma második felvonása a türelemjáték volt: a megfelelő történelmi pillanat kivárása, mikor a pápasággal dacoló IV. Lajos császárt élesen és határozottan állíthatják szembe a fiúval, aki mögött immár ott áll a teljes keresztény egyház. Magyarán szólva a cseh király és egy francia teológus arra szövetkeztek, hogy a német-római császárságot a pápai hatalom alá hajtsák. És hogy ez miért volt jó nekik? Azért, mert mindketten jól jártak vele: a cseh király csali végén ficegő fiacskájából német-római császár lehetett, a teológusból pedig pápa.

A harmincéves csaliból egészen jó király vált. Mert hogy Pierre Roger a kor viszonyaihoz képest lenyűgözően művelt férfit nevelt a játszmára felhasznált gyerekből; cseh, francia, latin, olasz és német nyelven folyékonyan beszélt és írt, egyedülálló módon pedig még saját önéletrajzát, Vita Caroli Quartit is megírta. Ellenkirállyá vagy másképpen római császárrá koronázása után is minden a kiszámított tempóban haladt: a németek hatalmas ellenállást támasztottak a Pfaffenkönignek vagyis a papkirálynak csúfolt uralkodó elé. A francia földre szorult Károly gúny tárgyává tette a "szent római birodalmat", mely nem volt sem szent, sem római, sem birodalom. Amire azonban senki nem számított, az a nyári crécyi csata végeredménye volt: apja elesett az ütközetben és így megörökölte tőle a cseh trónt, meg a Luxemburgi Grófságot. Erőre kapva nekiment a Lajos fia által uralt Tirolnak, de alul maradt - ám nagy szerencséjére jövő év októberében a császár egy medvetámadásban meghalt.

A bajorok, akik legszívesebben visszahozták volna hamvaiból a pápaság ellen oly bátran kiálló Lajost, kétségbeesett megoldást kerestek - keresniük kellett, mert ha nem találnak időben, Károlyra száll a trón, márpedig neki a pápa már tavaly fejére tette a koronát. Előbb III. Eduárdot, a crécyi csata győztesét, az utolsó lovagkirálynak tartott angol királyt kínálták meg a koronával, de miután ő nem kért a zűrös ügyből, Schwarzburgi Günther következett, aki elfogadta, de pár hónappal később váratlanul meghalt. Nem maradt más, mint a kiegyezés a bajorok, a korábban megtámadott tiroliak és Károly között. Ettől a ponttól fogva gyakorlatilag német-római császár volt, de hivatalosan csak 1355-ben koronázták meg.

IV. Károly erős kezű, okos király volt, aki virágzó, gazdag, építkezési és mezőgazdasági beruházásoktól, kultúrától, irodalomtól pezsgő európai nagyvárost teremtett. Prágát ő alkotta újjá és tette egyházi, kulturális és kereskedelmi központtá. Még bőven a hatalma stabilitásáért küzdött, mikor megalapította a prágai Károly Egyetemet, ami a kor tudományos fellegvára lett. Az ő nevéhez fűződik a Német Aranybulla kiadása is, mely messze megelőzve korát gyakorlatilag szövetségi állammá alakította a királyságot. Ezt a későbbi történészek nem találták feltétlenül jó döntésnek, sokuk szerint politikája a tartományok önálló fejlődésére s fejedelmeik korlátlan uralkodásához vezetett. Végül az is elismerésre méltó, hogy a régi francia udvarban kapott értékrendet egész életében nem árulta el, de fiaira is áthagyományozta. Gondoljunk csak hazánk egyik leghosszabb ideig uralkodó királyára, Károly kisebbik fiára, Zsigmondra...

IV. Károly életéről rengeteg mindent tudunk, köszönhetően annak, hogy nem volt analfabéta izgalmas, olvasmányos módon megírta életét, korát, politikai törekvéseit, a hatalomban töltött hosszú évtizedek tapasztalatait. Ezen kívül számos írástudó vette körül: a krónikások és a császár művei gyakran szolgálnak eligazodási pont gyanánt az időszak kusza pókhálóiban.
 
Ki volt tehát pontosan IV. Károly? 1333-tól morva őrgróf, 1346-tól német ellenkirály vagy római császár, másfél hónappal később Csehország királya (luxemburgi hercegként második, német-római császárként első), 1355-től hivatalosan Olaszország királya, majd megkoronázott német-római császár, és végül 1365-től Burgundia királya. A terv jól sikerült: a család több mint kilencven éven át Európa ura maradt...

A politikai akarat önmagában kevés, amikor a hozzá rendelendő erő hiányzik vagy gyenge. Ilyenkor a szokásos megoldás az akarat érvényesítésére a tárgyalás. Ez pedig a felek között nem egyszer egy kártyacsatához hasonlítható, ahol a lapjáráson kívül a játék-ismeret és a kombinációs készség is eldöntheti a végeredményt, ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy az nyer, akinek a kezében van az adu ász. Valószínűleg ezért is csábító a politikai életben a hazardírozás, a blöffölés, a „lapok megvezetése”. Ámde, ahogyan mondani szokták, a kártyás svindlisek között csak kétféle van: az egyik istenhívő, a másik csodaváró. Az egyik a befuccsolás után a templomba megy, a másik meg a távírdába. Az így vagy úgy megrendelt segítség rendszerint elmarad… Különös pszichológiája van annak a téveszmés megközelítési formának, ami ilyen helyzetekben úrrá lesz a megszorultakon. Azt hiszik, hogy aki távolabb van, legyen az a jó Isten vagy éppen egy rokon, „teljesen biztos”, hogy jobb szituációban van és segíteni kész. A remény annál nagyobb, minél távolibb a megkeresett…

1919-ben, ezen a napon kelt Kun Béla külügyi népbiztos egyik távirata Leninhez, amelyben sürgette, hogy a Vörös Hadsereg indítson támadást Besszarábiában a román hadsereg ellen, és ezzel is csökkentse a Magyar Tanácsköztársaság haderejére nehezedő román nyomást.

Ugyanekkor a Forradalmi Kormányzótanács közzétette a CXXVI. számú rendeletét, amelyben elrendelte, hogy mozgósítandó minden 45 évnél fiatalabb tartalékos tiszt. (A „tiszt” megnevezés csak azért érdekes, mert nem sokkal előbb eltörölték a „forradalmi Vörös Hadseregben” az összes rangokat és csak – a bolseviki orosz szokásnak megfelelően – a beosztásokat hagyták meg.)

A kapkodásban még egy furcsa lépés is bekövetkezett, mert a Vörös Hadsereg főparancsnoki tisztségéből lemondott, Böhm Vilmost ezen a napon nevezték ki bécsi nagykövetté. (Ő különösen megnehezítette Kun Béláék lépéseit, ám nélküle igen nehezen kaptak volna később politikai menedékjogot Bécsben a bukás után.)

Kun, aki előző év novemberében jött haza Moszkvából, Rákosival együtt Lenin keményvonalas ellenzékéhez tartozott. Nem tetszett neki pragmatizmusa és megfontoltsága, ő az erő és a „mindenáron forradalom” nyelvén akarta beszéltetni az új világ rendjét. Ennek jegyében már februárban, a Népszava szerkesztősége előtt sikerült egy lövöldözéssé fajuló demonstrációt szerveznie, ami után letartóztatták, megkínozták, de ez sem állította meg pártszervező munkájában; a börtönben a szociáldemokratákkal való egyesülésen dolgozott. Mikor március 21-én a magyar fél, nagyon bonyolult politikai feladványt kapva, átvette a Vix-jegyzéket, eljött a kommunisták ideje. Garbai Sándor és Kun Béla kikiáltották a Tanácsköztársaságot, és ezzel kezdetét vette a magyar történelem egyik legkaotikusabb, legbrutálisabb, de szerencsére rövidnek mondható időszaka.

Kun Béla Leninnek küldött üzenetei meghallgatásra találtak és az orosz Vörös Hadsereg valóban támadni kezdett Ukrajnában…

Szamuely Tibor hozta a táviratilag feltett kérdésekre a választ Lenintől. Ezekben olyan fontos ideológiai felvetések szerepeltek, mint például hogy a kommunisták egyesülhetnek-e a szocialistákkal. Végül is, amikorra a magyar fordítás elkészült, sok kérdés már eldőlt. Természetesen egy osztály diktatúrájának szükségességét hangsúlyozta a válasz, majd Lenin helyeslően szólt az egyesülésről: „Ti még jobb példát adtatok a világnak, mint Szovjet-Oroszország, azzal, hogy az igazi proletárdiktatúra alapján egy csapásra egyesíteni tudtátok valamennyi szocialistát.” Ezek a bíztató szavak nagyon hiányoztak, de megerősítette a „rendcsinálás” híveit is a következő mondat: „Legyetek szilárdak, ha ingadozás üti fel a fejét a szocialisták között, akik tegnap csatlakoztak hozzátok, a proletárdiktatúrához, vagy a kispolgárság körében, nyomjátok el könyörtelenül ezeket az ingadozókat. Agyonlövetés – ez a gyáva méltó jutalma a háborúban.”

Szamuely ezeket az intenciókat olyannyira komolyan vette, hogy amikor a Kalocsa környékén a parasztok tiltakoztak a sorozások és a rekvirálások ellen, akkor véres kegyetlenséggel lecsapott. Nem kevesebb, mint 19 halálos ítéletet hajtottak végre. A Lenin-fiúk 28 éves vezetőjének elszántságáról és indulatairól jó képet fest néhány hónappal korábbi, győri beszédének részlete: "A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különösebb áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell az egész burzsoáziát!" 

A hatás nem maradt el. A Vörös Őrség egyrészt átállt a nemzeti hadseregbe, másrészt a hadra fogható férfiak átmenekültek Szegedre és ott álltak be Horthyékhoz. Ekkortól már Teleki és Horthy azért utazgatott Belgrádba Franchet d’Esperey francia tábornokhoz és Troubridge angol admirálishoz, hogy engedélyezzék számukra a baja-bátaszéki vasútvonalon embereik átszállítását a Dunántúlra. Ebbe a szerbek csak azért egyeztek bele, mert a környéken állomásoztatott erőikhez képest ez a magyar katonai csoportosulás, a maga 150 ezer emberével túlerőt jelentett…

Kun Béla ismét távirathoz, mint megoldáshoz folyamodott, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy őt és kormányát az antant erők nem tekintik legitimnek és nem óhajtanak vele tárgyalni. Clemenceau-tól azt kérte, hogy a Tiszántúlról vonják vissza a román haderőt… Nem volt éppen diplomáciai elismerés a válasz: azt is közölték vele, hogy amíg nem tartják be a fegyverszüneti egyezményt, a békekonferencia sem tárgyal Magyarországgal…

(Böhm Vilmos ekkor felkínálta egy katonai hatalomátvétel lehetőségét is a szocdemeknek… akik ezzel nem éltek, így hát Bécsben felvette a kapcsolatot az ottani antant misszióvezetővel, Cunningham ezredessel.) A tét ekkor már az volt, hogy akár a magyar államiság is megszűnhet. Kun Béla ismét táviratozott Clemenceau-nak és panaszkodott a megszálló román csapatokra, miközben a sorozási tilalom ellenére, erőszakkal gyűjtötte az embereket. Az ellátás a dunántúli vasutassztrájk miatt katasztrofálissá vált és külön távirati rendelettel csak a tudósokat és a művészeket mentesítették a rekvirálások alól…

Kun még mindig nem értette meg, hogy az antant egy világháborút nyert meg és mielőtt elindította volna tiszai támadást, július végén még három táviratot küldött Leninnek és sürgette az orosz beavatkozást…

Lenin válasza drámai volt: „Mindent megteszünk, de a magyar barátainknak is látniuk kell: kevés az erőnk.” Oka volt ezt mondani. Ukrajna bejelentette az elszakadást Oroszországtól és a polgárháború immár ott is dúlt.

Egy újszülöttnek minden vicc új – tartja egy közkeletű mondás. A történelmi forgókerék szabályai szerint is érvényes ez a megállapítás. Nietzsche komolyabban fogalmaz, és remekül idézhető újra meg újra felbukkanó gazdasági, társadalmi formációinkról: „Minden megy, minden visszajő; örökké forog a lét kereke. Minden elhal, minden újra felvirágzik; örökké pereg a lét éve. Minden eltörik, minden újra összeilleszkedik; örökké ugyanaz a háza épül föl a létnek. Minden elválik, minden újra üdvözli egymást; örökké hű marad magához a lét gyűrűje. Körbe megy az örökkévalóság…” Mindez olvasható a Zarathustrában. Ha Európára tekintünk, nem igen változik a szövetségek és az ellenérdekeltek köre, csak néha bővül, néha meg szűkül az együttműködők térsége. Az Európai Unió gondolata mögött éppen ennek az időről-időre háborúkban eszkalálódó feszültségforrásnak elkerülése húzódott meg egykoron: egyetlen érdekeltségi körbe vonni a szétszabdalt kontinenst. Hogy sikerült-e, arról érdemes vitázni. Ám az kétségtelen, hogy ha recsegve-ropogva és vitatott hatékonysággal is, de hozzásegítette szerződött feleit, hogy házon belül oldják meg konfliktusaikat és ne ellenszövetségek alakításával vagy fegyverekkel. Szinte örökkévalónak tűnik az is, hogy Magyarország – nyugat és kelet közé beékelve – mindig vámot fizetett valamilyen irányba és csak nagyritkán fordult elő, hogy jó szövetségek tagja volt. Éppen ezért a magyarok kötődése, furcsa mód, mégis csak figyelemre méltó, hiszen lehet akár a mérleg nyelve is egy egyensúly kialakításában. Ugyanakkor a szomszédok félelme a magyaroktól sem alaptalan, ha alaposan belegondolunk…

1918-ban ezen a napon kezdődtek meg a tárgyalások a Közép-Európai Vámunió felállításáról. A tárgyalás a már rendkívül illékony helyzetben lévő Osztrák-Magyar Monarchia és a nem kevésbé kényes pozíciót elfoglaló Német Birodalom között zajlott, helyszínéül Salzburgot jelölték ki.

Történt mindez akkor, amikor már több mint 1 millió amerikai katona állt harckészültségben Franciaországban és a felhalmozott hadianyagok is lehetővé tették, hogy Foch marsall (igaz, csak augusztus 6-i kinevezésétől ebben a rangban) megtervezhesse azt a bizonyos szeptemberi „Nagy Offenzívát”, mely végül Németország bukásához vezetett. (Frank H. Simonds 1920-ban megjelent, A világháború története című monumentális művének ötödik kötetében idézi Foch-ot, aki egy André de Marincourt-ral az utolsó puskalövések után néhány hónappal folytatott beszélgetésben így fogalmazott: "Hogy nyertem meg a háborút? Pipázgatva. Tehát: nem idegeskedve, mindent egyszerű szavakra redukálva, elkerülve a felesleges érzelmeket és minden erőmet a munkára koncentrálva.")

A vámuniós tárgyalásokkal majd’ évszázados elképzelés került újra felszínre azzal, hogy a háborús kényszergazdálkodás körülményei között az egykor I. Ferenc által proklamált „Német Szövetség” vámrendszerét szerették volna megvalósítani. Intő példaként állt előttük, hogy a régi formációban igazi egység sohasem volt, hiszen az inkább független államok laza szövetségéhez hasonlított. Tagjai gyakorta fordultak egymás ellen, mivel nem volt közös kormány, nem voltak közös intézmények, s végül az alakulatból egyetlen kézzelfogható eredmény származott, hogy az Ausztriával gyakorta civódó, sőt konkurens Poroszország időközben megteremtette a német egység valódi megnyilvánulását, a Német Birodalmat. Az Osztrák-Magyar Monarchia közös gazdaságpolitikáját (amelyben azonban, a magyarok ellenkezése miatt, nem volt sokáig közös vámterület) mintául véve a hatalmas államformáció kis hercegségekből jött létre, és néhány év leforgása alatt új nagyhatalom lett. A minta ebben az államszervezésben mindenképpen Ausztria vezetői stílusa volt. Az 1914-ben kitört fegyveres konfliktusnak pontosan ez a negyven évvel korábbi aktus volt a nyitójelenete…

1918-ban már nagyon késő volt ilyesfajta ábrándokat kergetni és vámunióról, meg gazdasági érdekszférák egyesítéséről álmodozni. Az első világháborús közös vámterület nem jöhetett létre, mert bekövetkezett az összeomlás. Az antant hatalmak figyelmét nem kerülte el, hogy kibontakozóban van egy újabb gazdasági szerveződés, amelyik konkurense lehet az angol-francia piaci érdekeknek, ezért a St. Germain-i osztrák békeszerződés 88. cikkébe belekerült egy olyan rendelkezés is, amely kikötötte, hogy Ausztria csak a Nemzetek tanácsának hozzájárulásával mondhat le a függetlenségéről, illetve kötelezettséget vállal arra, hogy minden olyan cselekedettől óvakodik, mely a függetlenségét közvetlenül veszélyezteti. Ugyanezen szöveg ismétlődik meg, de már keményebben, egy népszövetségi kölcsön szerződésében, amelyet 1922. október 4-én írtak alá Genfben. Ebben hivatkozva a fenti békeszerződési cikkre Ausztria kifejezetten kijelentette, hogy: „…nem vállal kötelezettséget függetlenségét veszélyeztető gazdasági vagy pénzügyi akciókban, és nem biztosít más államnak olyan különleges elbánást, illetve olyan kizárólagos előnyöket, amelyek a függetlenségét veszélyeztetik…”

Akkor derült ki igazán, hogy milyen félelmeket takar ez a szerződés, amikor 1931. március 19-én nyilvánosságra került egy olyan jegyzőkönyv, amely felmelegítve az 1918-as elképzeléseket Németország és Ausztria vámuniós reményeiről szólt. A terv óriási izgalmat keltett és antant körökben úgy értelmezték, hogy beteljesedik Bülow herceg háború alatt kinyilvánított jóslata: „…még ha Németország el is veszíti a háborút, nyerni fog, mert Ausztriát fogja annektálni…”

Az angolok az Állandó Nemzetközi Bírósághoz fordultak. Ott érdekes végeredmény született. Ugyanis 8:7 szavazataránnyal úgy ítélték meg a bejelentést, hogy nincsen ellentétben a vámuniós terv a békeszerződéssel és nem értékelhető Ausztria függetlenségének megszüntetésére irányuló aktusként. A bíróságra jellemző és szokásos dodonai döntés pedig úgy kerekedett ki, hogy mindezek után bejelentették: a vámunió Németország számára mégis csak különleges bánásmódot biztosít és ezért nem egyeztethető össze a genfi jegyzőkönyvvel illetve a békeszerződéssel…

Ezek után a németek egy időre lemondtak a gazdasági „határtalanságról”. Ám a döntést többen sérelemként élték meg. Mások mellett Hitler is, aki a maga vámunióját az anschluss-szal meg is valósította. Igaz, hogy előtte már a schilling a márkához igazodott és egyéb vámkedvezmények is életbe léptek, egyenként. Akkor már ott csengett sokak fülében Foch marsall másik híres és nem kevésbé tanulságos bonmot-ja, mely a versailles-i békeszerződés aláírása után hagyta el a száját: „Ez nem béke. Ez egy fegyverszünet húsz évre.”

Több elemző úgy tartja, hogy a közép-európai kezdeményezéseknek azért nincsen semmiféle jövője, mert a kívül maradók vagy sértettek vagy irigyek vagy ellenérdekeltek lesznek. Mégis a történelem kerekének minden egyes fordulópontján kísérletet tesznek rá a térség országai így vagy úgy. És talán 1918. július 9-én, a vereség fenyegető árnyékában már az osztrákok és németek is tudták, hogy az ötlet jó, csak időben kellett volna asztalhoz ülni...

A mögöttünk álló század nagy diktatúráinak öröksége sok más mellett felvetett egy olyan problémát, amit a korábbi századok jóval megbocsátóbban kezeltek: a kollaboráció kérdését. Meggyőződésből vagy bosszúvágyból, üzleti okokból vagy számításból – a jövő törvényszékei elől nincs menekvés. Hogy az utókor miként fog értékelni egy elnyomó rezsim melletti kiállást, gyakran nem látszik a még éppen dicső jelenkorból. Ki tudja, ami ma józan és belátó szimpátia egy politikai párt mellett, nem lesz-e holnap megbocsáthatatlan gazemberség és biztos jegy a történelem szemétdombjára? Mai történetünk főszereplője retúrjegyet váltott…

1885-ben ezen a napon született Hugo Ferdinand Boss a németországi Metzingen városában. Hogy a személye körül nemrégiben fellángolt vitákat jobban megértsük, ezúttal korábbról kell kezdenünk.

Metzingen azokban az időkben a Württembergi Királyság nevű állam városkája volt, a Német Birodalom része. Miután 1819-ben saját királya, I. Vilmos három éves uralkodás után új alkotmányt adott majd 20 ezer km²-es földjének, példátlanul nyugodt, csendes és békés időszak köszöntött be. Kis túlzással a 19. század zavartalan idillje zajlott itt: a mezőgazdaság és a kereskedelem fejlődött, az oktatás javult, az életszínvonal lassan, de biztosan nőtt, és Vilmos köz- és magánügyekben mutatkozó példás takarékossága rövid időn belül meggyógyította a királyság I. Frigyes alatt megroppant pénzügyi helyzetét. A vasút megjelenése később még jobban fellendítette az addig sem stagnáló üzleti szektor, különösen az építőipart. Nagyszerű idők voltak. 1848-ban ide is begyűrűzött a forradalmi láz, de errefelé nem történtek erőszakos cselekmények, köszönhetően Vilmosnak, aki megérezve az új idők szeleit, villámgyorsan lecserélte minisztereit liberálisabb szelleműekre, követeléseiket elfogadta, kihirdette, majd mikor az egész hercehurcának vége lett, szép csendben kirúgta a forradalmi kormányt és helyébe visszahívta régi politikusait, a népnek kedves 48-as jogokat megtartva. A kor stabilitására jellemző, hogy az 1819-es vilmosi alkotmány kisebb módosításokkal 1918-ig érvényben maradt.

Fia, I. Károly minden jó tulajdonságot örökölt apjától, de a történelmi korszak kezdetben nem volt hozzá oly szerencsés. Alighogy 1864-ben trónra került, belesodródott Ausztria és Poroszország már régóta érő háborújába. Apjához hasonlóan az osztrákok pártján állt, és ezért komoly árat kellett fizetnie a poroszok oldalára álló hadiszerencse idején: elfoglalták a királyság északi részét. A béketárgyalásokon 8 millió gulden kártérítés és egy nagyon etikátlan titkos szerződés ellenében adták vissza a területet. A kemény idők elvonultával Württenberg az új birodalom része maradhatott, saját irányítása alatt tartva postahivatalait, a távíró-rendszert és a vasutat, sőt kiváltságokat kapott az adózás és a hadügyek rendezésében is. Württenberg az új rend lelkes híveként elöl járt a reformintézkedésekben, adócsökkentésben és a vasúti rendszer egységesítésében. Az első zavaros négy év után ismét beköszöntött a békeidő. Mondogatták is királyság szerte, száz évente senkinek nem árt meg ennyi izgalom...

Metzingen városa ennek a csendes, nyugodt világnak volt egyik legszebben fejlődő ékköve. Már rég nyoma sem volt a harmincéves háború kíméletlen pusztításának, amikor pestis végzett a lakosság kétharmadával. Az iparosodás és 1859-ben a vasútvonalakba való bekapcsolódás egészen új lendületet és még újabb arculatot adott a tisztes kisvárosnak: a környékbeli adottságok a szövetgyártásnak nyújtottak kibontakozási lehetőséget, s a helyi befektetők és szakemberek rövidesen a textilgyártás egyik fellegvárává tették a települést.

Mikor Hugo 1885-ben Heinrich Boss és Luise Münzenmayer ötödik fiacskájaként megszületett, Metzingen már hírneves és gazdag városka volt. A fiút liberális, virágzóan demokratikus légkör vette körül, prosperitást és a szorgalmas munka kifizetődését látta mindenhol. Kétség sem fért hozzá, hogy egy nap ő is ruhaipari céget fog alapítani és a város elismert, előkelő polgára lesz. A két éves katonai szolgálat után egy szövőmalomban kezdett dolgozni, majd 1908-ban átvette örökségét, szülei fehérnemű üzletét. Pár hónappal rá feleséget kerített és a rákövetkező évben született egy lánya. Teltek az évek, és egész jól ment a bolt. De 1914-ben fegyverropogás ébresztve fel százéves álmából a 19. századi idillt. Kitört a Nagy Háború és Hugónak be kellet vonulnia a seregbe, ahonnan tizedesként szerelt le. Sok nehézség árán újraindította a fehérnemű üzletet, és nagyon úgy tűnt, hogy a nehéz időkre való tekintettel a 33 éves férfi ennél sokkal többre már nem fogja vinni. De a színpadon váratlanul megjelent egy új szereplő. Azt ígérte, hogy ha hatalomra jut, visszaállítja a birodalom egykori fényét. Adolf Hitler és a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt egyre duzzadó tábora Boss számára nem csak a gyerekkori idill, de egy új vásárlóközönség csábító ígéretét is magában hordozta.

A nácik már egy ideje amúgy is frusztráltak voltak a gönceik miatt. Kezdődött az SA-legények nem túl előnyös (mit szépítsük, fosbarna színű) ingeivel: a rohamosztagosok 1919-ben nem számíthattak rá, hogy profi tervező álmodja meg öltözéküket. Az egyik müncheni katonai raktárban hatalmas mennyiségű barna anyagra találtak, amit az új Freikorpsos katonáknak szántak, de a csapatot sosem vetették be, mert a háború még annak előtte véget ért. Az anyag éppen annyira volt világosbarna, hogy a náci karlendítéskor, különösen nyáridőben, remekül látszott a megannyi izzadságfolt a sok kis dühös verőlegény ruháján. Több korabeli pártvezető meg is jegyezte, hogy előbb-utóbb abba fog belebukni az új párt, hogy fél Németország a hülye ruháikon röhög. 1923-ban néhány óráig úgy tűnt, a nácik megdönthetik a hatalmat, de Sörpuccsnak rossz vége lett, és bár a bíróság rendkívül barátságosan bánt el a résztvevőkkel, Adolf Hitler mégiscsak börtönben ült, a párt pedig foszlásnak indult. Mikor Führerük tizenhárom hónap után kiszabadult, egy teljes érdektelenségbe fulladt, eladósodott és reményvesztett politikai közösséget kapott vissza.

Ebben az évben Hugo Boss megalapította későbbi nagy cégét, a rákövetkező évben pedig két partnerével együtt egy gyárat is összegründoltak. Végre nem fehérneműkben utazott: pulóvereket, kabátokat, munkaruhákat, sportruhákat és esőkabátokat tervezett, terveztetett és gyártott. Megérezve az üzleti rést, összebarátkozott a nácik vezetőivel és felajánlotta nekik, hogy jó áron megtervezi, kivitelezi mozgalmuk egyenruháit és öltözködési arculatát. De a megbízás egyelőre csak alkalmi jellegű volt.

A mozgalom egy lejtmenetes évében, 1931-ben Hugo belépett az NSDAP-be, s példás, lelkes tagja lett a pártnak. Hogy nem korábban tette, abban szerepe volt annak is, hogy a gazdasági világválság őt is majdnem padlóra küldte: a vállalat a csődeljárás szélén tántorgott. A párttagsággal viszont kezébe került az új egyenruhák kizárólagos tervezői és gyártói joga, ez pedig egycsapásra megmentette a céget. Először az SA, majd az akkor még csak kevés tagot számláló SS ruháit tervezte meg (előbbinek sötétítette a barnáját, utóbbinak pedig eleve fekete színt adott, ami elegáns, de igen fullasztó viselet volt nyáron, a vastag szövetanyag ugyanis magába szívta a meleget), aztán jöttek a Hitlerjugend ruhái, végül a náci potentátok és maga Adolf Hitler egyhangú személyes ruházata is. A szerencséskezű Bossnak egyik napról a másikra tömegtermelésre kellett átállnia. A nácik hatalomra jutása után az ő cége kapta meg a postamesterek és a vasúti dolgozók ruháinak elkészítését is, s végül 1939-ben a legnagyobb állami megrendelést, a Wehrmacht öltözékének kidolgozását és legyártását.

(A félreértések elkerülése végett: az egyenruhákat nem személyesen Hugo Boss tervezte, ő csak az üzleti tárgyalásokat és a gyártási szervezést bonyolította. A híressé vált ruhákat egy SS-Oberführer, Karl Diebitsch professzor és Walter Heck grafikus tervezte.)

Ez már önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy a Hugo Bossék után Hitlerék esetleges bukását követően egy varrótű se maradjon. De a háború zűrzavarában a metzingeni gyár kifogyott az alkalmazottakból, többségük már valahol messze járt a harctereken. Munkásokra volt szükség, és a jó pártkatona tudta, hová kell fordulni gyors segítségért: a Gestapo készségesen beszállított neki 140 lengyel és 40 francia kényszermunkást, akikkel példátlan brutalitással bántak az egész háború alatt.

1945 után Boss bíróság elé került, de mivel az egész kényszermunkás történet még csak igen halványan volt feltárva, csupán pénzbírsággal és a szavazati joga elvesztésével sújtották. 1948-ban abban a tudatban, hogy a cég jövője bizonytalan, hírneve kérdéses, meghalt. Egy egyszerű fogtályog végzett vele.

A főnök halála után hosszú ideig csönd volt, a cég az alvó svájci bankszámláknak és némi amerikai innovációnak köszönhetően felszínen maradt. Üzletileg talán a legjobb ötlet az elit konfekció irányába történő profilváltás volt, mely végleg kijuttatta a gödörből a hírhedt vállalatot. 1997-ig senki sem firtatta az időközben megkérdőjelezhetetlenül topkategóriává váló cég egykori náci ügyleteit. A cég adatai azonban váratlanul megjelentek egy nyilvánosságra hozott svájci alvó számlán, mellettük a jóvátételi perekről szóló hivatkozásokkal; az indulatok ismét felcsaptak a virágzó évtizedek után.

A cég egy ideig a hallgatás mellett döntött, majd miután egyre többen bojkottálták őket, még a gazdasági visszaesés előtt kiborították a bilit, felkérték a Müncheni Bundeswehr Egyetem gazdaságtörténészét, Roman Koestert, hogy végezzen kutatást és írja meg a történetet objektíven és korrektül. A professzor kőkemény könyvet írt Hugo Boss, 1924-1945 címen, melyben nem kertel: "Teljesen világos, hogy Hugo F. Boss nem egyszerűen csak azért csatlakozott a párthoz, hogy nyélbe üsse az egyenruha-üzletet, hanem mert a nemzetiszocializmus követője volt." Igazi keményvonalas nácinak írja le a nagy alapítót, és azt sem rejti véka alá, hogy a háború alatt milyen brutális bánásmód uralkodott a gyárban. Az egyik varrónő például arról mesél, hogy miután egyszer véletlenül jó reggelttel köszönt, berángatták az irodába és megpofozták, közölvén, hogy akár meg is dögölhet, ha nem ismeri a rendes német munkás köszönést.

A legutóbbi, 2010-es hivatalos összesítésekor 1 milliárd 729 millió euró jövedelmet termelt a Hugo Boss vállalat. Hogy is szól az a híres, cinikus mondás? Senki se kérdezze, honnan van az első millió…