Otrombaság volna akármelyik történelmi kort diszkriminálni bármely más évszázadhoz képest. Példának okáért lehet-e mondani, hogy a XX. század volt a legvéresebb és legembertelenebb mind közül? Mondani lehet. De mit kezdjünk akkor a rómaiak keresztényüldözéseivel, az inkvizíció sötét időivel vagy a harminc éves háborúval? És hol van a rangsorban a "nyugodt, békés" 19. század a maga száznál bőven több kisebb-nagyobb háborújával, népirtásával, forradalmával, a gyarmati politika ritkán idézett áldozataival? Nehéz kategorizálni bármit, amiben hozzánk hasonló emberek, hozzánk hasonló fájdalmakkal és vágyakkal napra nap után alkották történelmüket. Azonban vannak olyan világok, amik innen, a tőlük oly távoli XXI. századból nagyon nehezen érthetőek meg. A 14. század éppen ilyen "világ". Világot írunk, mert a "fent és a lent" fogalmai, az élet terepei, a gondolati rendszerek, a vallás, a gazdaság és mindaz, ami a kor embereit kívülről mozgatta, kerek egészt alkotott, - ahogy minden más, éppen távolisága miatt bonyolultnak látszó, koherens korszak is. Ilyen volt például az, ahogy az emberek saját országaikra gondoltak. Hogy nem volt nemzet-fogalmuk, ettől fogva "hazafias érzelmeik" sem: egy mindennapi földműves vagy városi polgár egy emberöltő alatt, főleg zűrzavarosabb időkben, akár négy-öt király alattvalója is volt, anélkül, hogy erről tudomása lett volna. A 14. század közepének európai konfliktusai a mai kor könnyen leírható politikai képleteihez szokott hétköznapi ember számára szövevényes, sokszor átláthatatlan. A kor "nagyágyúi" gyakran szándékosan jól összegubancolt rokoni kapcsolatok között szlalomoztak, és e rokoni kapcsolatok, házasságok, öröklődések bonyolult rendszere országokat, földeket, hercegségeket és más, stratégiailag fontos földterületek megszerzését és ide-odatologatását jelentette. A kor politikai csatározásait és egyéni érdekeltségeit átlátva persze jóval érthetőbb, mi több izgalmas, miként sakkozik Európa térképén néhány tucat ember és család, jóformán az első világháborúig. Mai történetünk főszereplője az egyik legösszetettebb szövevényben volt horogra tűzött csali...
1346-ban ezen a napon választották a németek ellenkirályává a később IV. Károly német-római császár néven történelemmé lett férfiút. Az egy hónap híján kereken harminc éves Károly, aki már tizenhét éves kora óta morva őrgróf volt, egy szövetség miatt került ebbe a nem éppen szerencsés helyzetbe. A németeknek ugyanis már volt egy császáruk, IV. (Bajor) Lajos személyében. Lajoshoz hűségesek voltak a németek, a pápához azonban nem. Az egyházzal haragban lenni azokban az időkben nagy kockázat volt. Károly János, a későbbi császár apja és szász herceg barátai felismerték a politikai rést: bárki, aki az egyháznak vele kiegyező hatalmat kínál, előbb-utóbb a trónon találhatja magát.
IV. Lajos háta mögött tehát egy titkos sakkjátszma bonyolódott már évek óta. Károly János saját fiát (eredetileg Vencelnek hívták) szemelte ki csalinak. A terv tökéletes volt: Franciaországba küldte IV. (Szép) Károly udvarába (ott vette fel a későbbi Károly nevet), ahol a keresztény egyház egyik kulcsembere, egy Pierre Roger nevű francia teológiadoktorra bízták nevelését, aki hét éven át volt a gyermek mentora, oktatója és gyóntatója. Eközben apja taktikai játszmái egyre közelebb és közelebb húzták Rogert a szentatyai székhez, melyet végül sikeresen megkaparintott és IV. Kelemen néven pápává választották.
A játszma második felvonása a türelemjáték volt: a megfelelő történelmi pillanat kivárása, mikor a pápasággal dacoló IV. Lajos császárt élesen és határozottan állíthatják szembe a fiúval, aki mögött immár ott áll a teljes keresztény egyház. Magyarán szólva a cseh király és egy francia teológus arra szövetkeztek, hogy a német-római császárságot a pápai hatalom alá hajtsák. És hogy ez miért volt jó nekik? Azért, mert mindketten jól jártak vele: a cseh király csali végén ficegő fiacskájából német-római császár lehetett, a teológusból pedig pápa.
A harmincéves csaliból egészen jó király vált. Mert hogy Pierre Roger a kor viszonyaihoz képest lenyűgözően művelt férfit nevelt a játszmára felhasznált gyerekből; cseh, francia, latin, olasz és német nyelven folyékonyan beszélt és írt, egyedülálló módon pedig még saját önéletrajzát, Vita Caroli Quartit is megírta. Ellenkirállyá vagy másképpen római császárrá koronázása után is minden a kiszámított tempóban haladt: a németek hatalmas ellenállást támasztottak a Pfaffenkönignek vagyis a papkirálynak csúfolt uralkodó elé. A francia földre szorult Károly gúny tárgyává tette a "szent római birodalmat", mely nem volt sem szent, sem római, sem birodalom. Amire azonban senki nem számított, az a nyári crécyi csata végeredménye volt: apja elesett az ütközetben és így megörökölte tőle a cseh trónt, meg a Luxemburgi Grófságot. Erőre kapva nekiment a Lajos fia által uralt Tirolnak, de alul maradt - ám nagy szerencséjére jövő év októberében a császár egy medvetámadásban meghalt.
A bajorok, akik legszívesebben visszahozták volna hamvaiból a pápaság ellen oly bátran kiálló Lajost, kétségbeesett megoldást kerestek - keresniük kellett, mert ha nem találnak időben, Károlyra száll a trón, márpedig neki a pápa már tavaly fejére tette a koronát. Előbb III. Eduárdot, a crécyi csata győztesét, az utolsó lovagkirálynak tartott angol királyt kínálták meg a koronával, de miután ő nem kért a zűrös ügyből, Schwarzburgi Günther következett, aki elfogadta, de pár hónappal később váratlanul meghalt. Nem maradt más, mint a kiegyezés a bajorok, a korábban megtámadott tiroliak és Károly között. Ettől a ponttól fogva gyakorlatilag német-római császár volt, de hivatalosan csak 1355-ben koronázták meg.
IV. Károly erős kezű, okos király volt, aki virágzó, gazdag, építkezési és mezőgazdasági beruházásoktól, kultúrától, irodalomtól pezsgő európai nagyvárost teremtett. Prágát ő alkotta újjá és tette egyházi, kulturális és kereskedelmi központtá. Még bőven a hatalma stabilitásáért küzdött, mikor megalapította a prágai Károly Egyetemet, ami a kor tudományos fellegvára lett. Az ő nevéhez fűződik a Német Aranybulla kiadása is, mely messze megelőzve korát gyakorlatilag szövetségi állammá alakította a királyságot. Ezt a későbbi történészek nem találták feltétlenül jó döntésnek, sokuk szerint politikája a tartományok önálló fejlődésére s fejedelmeik korlátlan uralkodásához vezetett. Végül az is elismerésre méltó, hogy a régi francia udvarban kapott értékrendet egész életében nem árulta el, de fiaira is áthagyományozta. Gondoljunk csak hazánk egyik leghosszabb ideig uralkodó királyára, Károly kisebbik fiára, Zsigmondra...
IV. Károly életéről rengeteg mindent tudunk, köszönhetően annak, hogy nem volt analfabéta izgalmas, olvasmányos módon megírta életét, korát, politikai törekvéseit, a hatalomban töltött hosszú évtizedek tapasztalatait. Ezen kívül számos írástudó vette körül: a krónikások és a császár művei gyakran szolgálnak eligazodási pont gyanánt az időszak kusza pókhálóiban.
Ki volt tehát pontosan IV. Károly? 1333-tól morva őrgróf, 1346-tól német ellenkirály vagy római császár, másfél hónappal később Csehország királya (luxemburgi hercegként második, német-római császárként első), 1355-től hivatalosan Olaszország királya, majd megkoronázott német-római császár, és végül 1365-től Burgundia királya. A terv jól sikerült: a család több mint kilencven éven át Európa ura maradt...
