Nehéz megjósolni, mi marad a történelmünkből ötszáz vagy ezer év múlva. Mit ér majd a XX. és XXI. század, miről emlékeznek majd meg előttünk álló, meg soha nem ismerhető századok árnyékából a jövő népei? Mi marad az életünkből, törekvéseinkből, háborúinkból, szenvedéseinkből és bűneink hosszú sorából? Talán akad majd néhány esemény. Olyanok, amiket ma nem is mondanánk történelmünk és életünk sorsfordulójának. Az idők távolából viszont felértékelődnek majd: ne felejtsük el, mi voltunk az utolsó nemzedékek, akiknek még vannak emlékei az internet előtti világról. A világháló, az email, a szociális hálózatok, a Facebook első napjai századaink talán legfontosabb eseményeiként lesznek számon tartva, minden bizonnyal fontosabbként, mint az első vagy a második világháború. A későbbi korok számára érthetetlenné halványuló nemzetiségi kérdéseinket, határvitáinkat 2-300 év múlva, alighanem jó néhány pusztító háború után, túléli majd az a 45 évvel ezelőtti esemény, amelynek ma van évfordulója: emberi lények vetették meg lábukat egy másik égitesten. Jó eséllyel még az internetnél is nagyobb szerepet fog kapni a jövőben az űrutazás, más égitestek meghódítása, élhetővé tétele és végül benépesítése. Ebből a perspektívából ez a majd félévszázaddal ezelőtti esemény, s benne mai történetünk főszereplői a XX. század és az emberi történelem talán legfontosabb tettét vitték véghez...
1969-ben, ezen a napon, 20 óra 17 perckor szállt le a Hold felszínére az Apollo-11. A háromfős legénység tagjai: Neil Armstrong parancsnok, Buzz Aldrin holdkomppilóta és Michael Collins, a parancsnoki egység pilótája voltak. A Hold felszínére lépő első személy kérdéséről már jóval korábban döntöttek: a történelmi pillanatra és a parancsnoki tisztre egyaránt Armstrongra esett Deke Slayton, az Űrhajós Iroda vezetőjének és Alan Shepardnak választása, mivel egyedül neki nem volt katonai múltja, és el akartak kerülni minden militarista jelleget a holdra szállással kapcsolatban.
Az Apollo-11 elnevezésű projekt az Apollo-program ötödik, űrutazókkal végrehajtott repülése volt. A Hold felszínére való leérést kivéve az utazás minden egyes állomását, a földi pálya elhagyásától a felszín megközelítéséig, előttük már három-három fővel kipróbálták. Az űrhajó a Kennedy Űrközpont 39-A jelű kilövő állomásáról indult négy nappal korábban, július 16-án, egyezményes világidő szerint két perccel délután fél kettő (helyi idő szerint fél tíz) után. Az űrhajó három részből állt: a Saturn V hordozórakétából, amitől még az űrben megváltak, a Columbia nevű parancsnoki modulból, amiben utaztak, illetve az Eagle (Sas) nevű holdkompból, amivel a Holdon landoltak. Az égitesthez közeledvén a még összekapcsolódott Columbia és Eagle keringeni kezdtek a Hold körül, majd a tizedik keringés után Armstrong és Aldrin átmásztak a stand by üzemmódban várakozó holdkompba, és elkezdték az üzembe helyezését. Egy órába telt beöltözniük, innentől kezdve másfél napon át a szkafanderben voltak. A 13-ik keringés során kezdődött a leszállás. Eközben Collins, aki mindvégig a parancsnoki modulban maradt, az ablakon keresztül alaposan átvizsgálta a holdkompot. Ezután megkezdődhetett a leszállás...
Az egész, sokéves Apollo-programra jellemző volt, hogy mindig hajszál híján sikerült (vagy éppen nem sikerült) a tervezett küldetéseket végrehajtani. 1969 nyarán sem volt ez másképp: majdnem senki nem szállt le a Holdra. Történt ugyanis, hogy már 12 ezer méteren jártak, mikor a radar először pillantotta meg a holdfelszínt, és az finoman szólva sem olyan volt, mint amire a földi irányítás számított. Azt jól tudták, hogy a terep nem sima, de úgy gondolták, bőven le tudják tenni a holdkompot, mert a sziklák, kráterek és egyéb felszíni alakzatok között van elég hely a landolásra. Nem volt. De pontos adatokat így sem kaphattak, mert a komputer hibajeleket kezdett küldözgetni: a tömegével érkező radarjelek túltöltötték a memóriát. A NASA földi irányításának leghosszabb másodpercei következtek: lefújják-e az egészet vagy sem? Végülis továbbengedték Armstrongékat.
3 km magasságban jártak, mikor a radarjelek újra kiakasztották a számítógépet. Az irányítás (az életveszélyt, de a küszöbön álló történelmi esemény grandiózusságát is pontosan tudva), továbbengedte a leszállást, - kockáztatva, hogy ha a legénységnek baja esik, nem kérdés, kik lesznek érte a felelősök... Az Eagle enyhén megdőlve ereszkedett rá a leszállási görbére, és a számítógépes vezérlés mellett a két fős legénység odafent a leszállópontot korrigálta. 300 méteren, amikor a szemük elé tárult a landolás környékének valódi felszíne, Armstrong parancsnok kemény helyzet elé nézett. Ha ide érnek földet, meghalnak. Hatalmas, háztömbnyi sziklák hevertek odalent mindenfelé, kráterek, buckák. Az Eagle hatalmasat borul majd, aztán a csekélyke gravitáció miatt kilométereken át pattoghatnak a sziklás-kráteres terepen, ami garantáltan darabokra fogja tépni a kis kompot, beleértve őket is
Mindenki nagy megdöbbenésére Armstrong úgy döntött, kikapcsolja az emberi kéznél jóval precízebb számítógépes irányítást, és maga veszi kézbe a dolgokat. Biztonságos terepre vezeti a kompot, a nagyon kevés, megmaradt üzemanyag árán is... A földi irányítóközponttal együtt odafent már ők is tudták, hogy a kézi vezérlésre kapcsolás pillanatában feláldozták az életüket az emberiség előtt álló "hatalmas ugrás" érdekében. Néma csendben figyelték az irányítóközpontban a manővert, miközben az Eagle üzemanyaga egyre fogyott. A kompban utazóknak befutott a figyelmeztetés: már csak 60 mp repülésre elegendő üzemanyag maradt - Armstrongot nem érdekelte. Odafent voltak, méterekkel egy másik égitest földjétől, már nem akart megállni. 30 másodperc maradt - újabb figyelmeztetés... Egy végtelen perc múlva Armstrong megszólalt - és éljenzések, örömkönnyek törtek fel világszerte, poharak milliói koccantak össze: "Houston, itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt." - 1969. július 20-án, 20 óra 17 perckor.
Persze nem ment ez olyan simán. A landolás előtt még egy pillanatig úgy tűnt, felrobban az egész komp a hajtóműharang alá beszorult gázsugártól, Armstrong ugyanis valamiért késlekedett a leszállással. Ekkor Aldrin különös dolgot mondott a rádiójába: "Itt a holdkomppilóta beszél. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy minden ember, aki hallgat bennünket, legyen az bárki is és legyen bárhol, álljon meg egy pillanatra és gondolkodjon el az elmúlt néhány óra eseményein, és adjon hálát mindenki a maga módján." - évek múlva elárulta, hogy a Websteri Prestbiteriánus Gyülekezet vezető pásztorától, Dean Woodrufftól kapott kenyeret és bort, amivel a landolás után úrvacsorát vett.
Magyarország, mint a hidegháborús ellentábor tagja, nagy bajban volt a tévéközvetítést illetően. A Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága két nappal korábban kezdte a tanácskozást a közvetítést illetően. A keményvonalasok arra szavaztak, hogy egyáltalán ne legyen szó róla, mintha meg sem történt volna az egész; helyette a Luna-15 szonda (egyébként elhallgatott módon lezuhant) holdra szállásáról szóljanak csak a hírek. Mások a bemutatás mellett tették le a voksukat, kikötve, hogy az adás ne élőben, hanem felvételről menjen. Végül egyik mellett sem döntöttek: inkább adjon le a Magyar Televízió egy rövid, velős összefoglalót. Ámde egész Nyugat-Magyarországon kiválóan fogható volt az osztrák tévé, ami egyenes adásban tervezte leadni az eseményt, s ez megfordította a párt álláspontját: az amerikaiak holdkalandja elhallgathatatlan esemény. Így történt, hogy végül nálunk is élőben, egyenes adásban láthatta mintegy 800 ezer tévékészüléken 2 millió ember a nagy pillanatokat.
Legvégül szólni kell a "moon hoax" néven forgalomban lévő összeesküvés-elméletekről is. E szerint vagy soha, senki nem járt még a Holdon sem 1969-ben, sem később, az űrhajók meg fel sem szálltak, vagy mindenki járt odafent, kivéve Armstrongékat - őket csak a nagy hidegháborús nyomás miatt kellett behazudnia a NASA-nak. Van egy harmadik elmélet is: noha megtörténtek a holdra szállások, de a fotók ismeretlen okból elpusztultak vagy rosszul sikerültek, így a Földön újra kellett őket készíteni.
Az elmélet alapját a hidegháborús űrverseny rendkívül erős kiélezettsége adta. Még csak nagy fantázia sem kellett ahhoz, hogy valaki elképzelje, ebben a rendkívül sok pénzt és olykor emberéleteket is követelő kemény versenyhelyzetben valaki előbb-utóbb kitalálja, hogy az egészet vegyék fel (ahogy az elmélet szól) az Arizona-sivatagban vagy egy hollywoodi filmstúdióban. E szerint, a fotók mind ott készültek, a holdkőzetek hamisítványok, túl sok kép készült a két és fél órás holdsétához képest, továbbá a fotókon nem látszanak a csillagok, a zászló lobog - és így tovább.
A NASA egy ideig nem foglalkozott a képtelen állításokkal, sőt, nagyjából fel is készültek rá a nemzetközi politika pengeéles körülményei miatt. Azonban arra jóval kevésbé számítottak, hogy saját honfitársaik, és nem az ellenfél részéről érkeznek majd a vádak. Mikor aztán egy felmérés kimutatta, hogy az amerikaiak 6 százaléka nem hiszi el, hogy valaha is megtörtént a holdra szállás, és további 5 százaléka bizonytalan a kérdésben, kiadtak egy hosszú, minden vádpontot részletesen taglaló tanulmányt, megtámogatva nagy mennyiségű fotóanyaggal, amelyek a későbbi űrutazások során és egyéb szondákról készültek; ezeken tisztán láthatóak nem csak a '69-es események tárgyi bizonyítékai, de még a két űrhajós által bejárt útvonalak is. A tételes cáfolatokat később számos, saját kontóra dolgozó szakértő is elvégezte.
A legelgondolkoztatóbb érv azonban éppen az ellenfél oldaláról érkezett: a szovjetek, akik a legérdekeltebbek lettek volna a hamisítás vádjában, egyetlen szót sem emeltek az űrversenyt eldöntő amerikai eredmény ellen. Minden esetben elismerték az eredményeket és a hozott anyagokból ők is részesültek. Tudósaik megállapították (és azóta is számos vizsgálat), a kőzetek valóban földönkívüliek. Továbbá, ha valóban csak "mozifilmet" látott volna a fél világ, mit kellett olyan hosszadalmas kongresszusi viták során megtorpedóznia a republikánusoknak? '72-ben ugyanis anyagi okokra hivatkozva leállították az Apollo-programot, s azóta sem járt senki a Holdon.
A leszállást követően 8 órás pihenő idő következett volna, de a parancsnok és a holdkomppilóta úgy érezte, semmi szükségük a pihenésre. Alighanem pont ez volt az eredeti terv is, hiszen milyen jól hangzott, hogy a "tervezett idő előtt sikerült" a Hold felszínére lépni. Az irányítás tehát megadta az engedélyt a holdséta előkészítésére, ami nagyjából három órát vett igénybe. Az előkészületek végén az életben maradásukhoz szükséges forrásokat (oxigént, hűtővizet, áramot) csatlakoztattak, csökkenteni kezdték a kabinnyomást.
40 perc múlva is megmaradt a nyomás tizedrésze, ez még mindig jó stabilan tartotta helyén az ajtót. Aldrin úgy döntött, nincs mire várni: óvatosan a kabinajtó ajtajához lépett, megfogta az egyik sarkát, és feszíteni kezdte kifelé... Egy pillanattal később az ajtó megadta magát, elvált a helyéről, és kiszökött a maradék oxigén is. Szemük elé tárult a Hold "varázslatos sivársága"...
Akkor már július 21-e volt, 2 óra 51 perc. Persze csak a földiek szerint...
(folytatása következik)
