Aligha van jobb bestseller-író a népi emlékezetnél. Különösen jól forgatja a tollát, ha híres ember hal meg. Ha az vesztére még pimaszul gazdag is, mi több, jól érzi magát a bőrében, akkor veti be igazán nagy kedvvel képzelőerejét, hogy bebizonyítsa, milyen sötét erők mozgatták a szálakat, és halála "egyáltalán nem volt véletlen". A John F. Kennedy haláláról szóló "tényfeltáró és oknyomozó irodalommal" egy kisebb könyvtár volna megtölthető, de rendőrök, titkosszolgálati szakemberek, újságírók, írók és sok ezer magánszemély időt és pénzt nem kímélő erőfeszítései sem tudtak semmiféle bizonyítékkal szolgálni, hogy több lett volna az eset annál, hogy egy  férfi egyszerűen csak lelőtte - és kész. Mai történetünk főszereplője is monumentális tehetség volt: a divattörténelem kikerülhetetlen alakja. Mégis csak egyszerűen lelőtték - és kész.

1997-ben, ezen a napon gyilkolták meg Gianni Versace-t Miami Beach-i háza előtt. Éppen mindennapos reggeli sétáját tette meg a gyönyörű Ocean Drive-on, kezében a sarki kávézóban vett feketével és a napilapokkal. Visszatérve a villájához, a kapuhoz vezető lépcső mellett már ott várt rá egy zaklatott fiatalember, a 27 éves Andrew Philip Cunanan, kezében pisztollyal. Gianni megpróbált vele szóba elegyedni, de rövid párbeszéd után golyót kapott az arcába, majd a nyakába. A fickó futásnak eredt. Többen üldözőbe vették, de ő gyorsabb volt.

Gianni Versace a 1980/90-es évek nagyon összetett profilú kulturális ikonja volt. Az első olyan divatdiktátor, aki a maga provokatív közvetlenségével a legnyíltabban vállalta életformáját, pénzét, szexuális identitását, fejest ugorva a bulvárújságíróktól hemzsegő partik világába, akik gondoskodtak róla, hogy egyetlen hét se teljen el anélkül, hogy a címlapra ne kerüljön. Az információs társadalom első évei voltak ezek. Egészen újfajta üzleti modellekben kezdtek felépíteni újabbnál újabb sztárokat, akik egyszerre lehettek modellek, énekesek, színészek vagy éppen sportolók - a belőlük dolgozó pénzügyi szférának mindegy volt, hogy az arcukból vagy a képességeikből csinálnak márkanevet. Gianni Versace-nak nem derogált a "celebrity"-k által elözönlött új világhoz adni az arcát, mindezt úgy, hogy saját színvonala egy pillanatra sem csökkent. Ott volt bárhol és bármikor, minden fontos és nagy eseményen, díjátadón, fesztiválon - olykor szeretője, máskor a testvérei oldalán. Aki ilyen sokat tartózkodik kamerák és fotómasinák közelében, megannyi ellenséget és imádót egyszerre szerez magának. Aligha lephetett meg bárkit is, különösen a Versace-famíliát, hogy rosszindulatúságban egymással vetekedő híresztelések kapnak majd szárnyra a a tragikus történtek után.

Az egyik elképzelés szerint Andrew Cunanan nem sorozatgyilkos volt, hanem egy feldühödött és bekattant férfiprostituált, aki beleszeretett kliensébe, az viszont nem akarta elhagyni szerelmét, Antonio D'Amico-t. A történet azzal színeződött ki a későbbiekben, hogy Antonio, aki 11 éve volt már Gianni párja, nem hagyta Andrew-val való szerelmük beteljesedését, köszönhetően annak, hogy kapcsolatukat a nemzetközi nyilvánosság előtt is felvállalták, és Versace árnyékából kiesve képtelen lett volna talpon maradni. A történet jó volt, de néhány ponton sántított: D'Amico kiválóan tudott Gianni mellett érvényesülni saját vállalkozásában, 1997-ben pedig már éppen megfelelően nagy formátumú és kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkező világsztár volt ahhoz, hogy haláláig ne maradjon tervezői munka nélkül. A másik probléma, hogy Andrew április 25-e óta már négyszer gyilkolt, a "nagy vad" lelövése előtt. Személyiségtérképe tökéletes átfedést mutatott a sorozatgyilkosokéval, azzal a különbséggel, hogy éhsége hosszú időn át gyűlt, és nem apránként, hanem egyben, nagy falatokban elégítette ki ölési vágyait. Gőgös volt, hírnevet akart, rajongást és elismerést. Tinédzser korában megpróbálta a prostituálódást, de a benne növekvő, (sorozatgyilkosokra jellemző) "felsőbbrendű lény" egyre ritkábban engedte meg, hogy alávesse magát mások akaratának, erről tanúskodik egész életrajza is.

A másik elképzelés szerint Andrew valami bérgyilkosféle volt, akit maga a céget jó eséllyel öröklő Donatella Versace bérelt fel. Az egyik feltevés szerint azért, mert D'Amicóval már jó ideje szeretők voltak, a másik szerint egyszerűen csak hajba kaptak a testvérek. Ez is sántít, mert a Versace-családnál összetartóbb kevés akadt a divatvilágban, ráadásul Donatella 1997-ben nem hihette, hogy a maga zárkózott és gőgös mentalitásával éjjel-nappal tudja majd vinni a hátán a mindenhol megjelenő és bátyja halála után is mosolygó "cég arca" szerepet. Nem is vitte: a gyilkosságot követő hosszú krízis után egy ideig nem volt képes belevetni magát a munkákba és az örökség felvállalásába. Helyette Santo Versace vezette a céget, Donatella pedig csak valamivel később lett a vállalat főtervezője.

A legkoherensebb és legtöbb bizonyítékot maga mögött tudó verzióval Giuseppe Di Bella, a N'drangheta nevű kalabriai maffia korábbi tagja állt elő Metastasi című könyvében. Ebben azt állítja, hogy Versace sikerei csúcsán egyike volt a "keresztapa", Paolo De Stefano kisebb kaliberű pénzmosóinak. Gianni állítólag sok pénzzel tartozott neki, ezért kellett meghalnia. Noha Giancarlo Capaldo, a római rendőrség egy osztályvezetője szerint Di Bella "információi a múltban is mindig igaznak bizonyultak", az ésszerűség törvényei itt is komoly kérdőjeleket állítanak a jó sztori útjába: a Versace halála előtti évben a cég éves forgalma 553 millió dollár volt - a teljes vagyonérték ennek sokszorosa. Mennyivel kellett ahhoz tartoznia Gianninak, hogy ne tudja megadni, és az életével kelljen érte fizetnie? És ha valóban akkora összeg lett volna, nem akadt senki dúsgazdag barátai között, aki kisegítette volna?

A másik probléma ezzel az állítással a gyilkos személye. Andrew Cunanan nem volt profi, sőt - ilyen amatőr "külsőssel" dolgozni semmi oka nem lett volna egyetlen bűnszervezetnek sem.

Andrew nagyon beszédes, fényes elméjű fiú volt, 147-es IQ-val. Az első gondok tinédzser korában jelentkeztek, úgynevezett konfabulációs zavarok formájában: különféle fantasztikus meséket agyalt ki családjáról és saját életéről. Később elhatalmasodott rajta ez az elmezavar, és a külsejét is úgy formálgatta, aminek éppen hitte magát. 19 évesen sikkasztás miatt letartóztatták, ugyanebben az évben eltörte az anyja vállát egy vita során, amikor fény derült homoszexualitására. 1987-ben beiratkozott az egyetemre, ahol amerikai történelmet tanult. Miután kiesett az iskolából, San Franciscóba költözött és melegbárokban idősebb gazdag urakat csábítgatott, de ezt az életet nem tudta sokáig élni. Bolti lopásokból és kisebb drogüzletekből tartotta fenn magát.

Pontosan olyan életút ez, amit a legtöbb sorozatgyilkos maga mögött tudhat: lassú, de folyamatos lecsúszás, hibák hibára halmozása, majd a teljes talajvesztés és a pszichikum normalitásának végső lebomlása mögött felcsillanó fenevad kiszabadulása. Andrew életében ez a fenevad a maga teljes pompájában 1997 áprilisban bukkant elő. Négy gyilkosság után jutott el a világhírű divatpápához, és abban sem lehetünk biztosak, hogy bármi fogalma lett volna arról, hogy kit ölt meg. A teljes megbomlást valószínűleg idegösszeomlás kísérte: július 24-én egy hajón fejbe lőtte magát. A rendőrség nem sok mindent talált nála: némi pénzt és értéktárgyat egy-két régi, idősebb kuncsaftjától, hidrokortizon krémet és egy nagy gyűjteményt C.S. Lewis könyveiből.

Andrew Cunanan nem volt hétköznapi sorozatgyilkos. Az amerikai Igazságszolgáltatási Statisztika Hivatal által bevezetett speciális kategóriába tartozik: a hozzá hasonló elkövetők hivatalos meghatározása "spree killer", ami abban különbözik a "serial killer"-től, hogy utóbbitól eltérően az ő esetükben nem figyelhető meg az ún. lehűlési időszak. A megfontolt és "művét" hosszan érlelő klasszikus sorozatgyilkostól eltérően a spree killer egymás után két vagy több helyszínen gyilkol és egyáltalán nem tart szünetet a gyilkosságok között. A magyar nyelvben erre nincs külön szó, de általában a nem egészen pontos "ámokfutó" kifejezéssel szokták illetni őket...