Az előző rész tartalmából: "A leszállást követően 8 órás pihenő idő következett volna, de a parancsnok és a holdkomppilóta úgy érezte, semmi szükségük a pihenésre. Alighanem pont ez volt az eredeti terv is, hiszen milyen jól hangzott, hogy a "tervezett idő előtt sikerült" a Hold felszínére lépni. Az irányítás tehát megadta az engedélyt a holdséta előkészítésére, ami nagyjából három órát vett igénybe. Az előkészületek végén az életben maradásukhoz szükséges forrásokat (oxigént, hűtővizet, áramot) csatlakoztattak, csökkenteni kezdték a kabinnyomást. 40 perc múlva is megmaradt a nyomás tizedrésze, ez még mindig jó stabilan tartotta helyén az ajtót. Aldrin úgy döntött, nincs mire várni: óvatosan a kabinajtó ajtajához lépett, megfogta az egyik sarkát, és feszíteni kezdte kifelé... Egy pillanattal később az ajtó megadta magát, elvált a helyéről, és kiszökött a maradék oxigén is. Szemük elé tárult a Hold varázslatos sivársága... Akkor már július 21-e volt, 2 óra 51 perc. Persze csak a földiek szerint..."
1969-ben, ezen a napon, éjjel 2 óra 51 perckor Neil Armstrong, elsőként az emberi történelem során, megvetette lábát egy idegen égitest felszínén.
A Hold meghódításának kalandján a NASA, és attól független, "külsős" cégek, kutatócsoportok, s persze az amerikai kormány e feladatra kijelölt bizottságai, tehát sok ezer ember dolgozott, immár nyolc esztendeje. Ezek között egy viszonylag kis stáb foglalkozott azzal a korántsem elhanyagolható ténnyel, hogy sikeres küldetés esetén az emberiség történelmének egyik sarokkövét készülnek napokon belül letenni, s minden mozdulatuk, szavuk, hibájuk feljegyzésre kerül és beíródik "Közös Emlékezetünk" nagy könyvébe. Ennek a csapatnak viszonylag kis beleszólása volt olyan, a küldetés technológiai részét érintő kérdésekbe, mint a landolás és a Hold felszínén megtett első lépések kérdése.
E nevet nem kapott PR-csapaton kívül sokan mások is kívánatosnak tartották volna, ha egy napon történne a landolás és a holdséta is. Sajnos nem így történt. Ezért is hiszik sokan, hogy július 20-án lépett ember a Holdra. Ez nem igaz: egy nappal később, az egyezményes világidő szerint hajnali három óra előtt kilenc perccel kezdődött meg a holdséta.
Elsőnek Neil Armstrong parancsnok lépett ki a komp kabinjából a "tornácra", a létrához vezető összekötő elemre. Hátizsákja többször is beakadt a kallantyúkba és vezetékekbe. A komp "csomagtartóját" lenyitva aktiválta a kamerát, és kezdett lesétálni a létrán (immár egymilliárd néző szeme láttára). Leérve a leszállótalpra, annak össze kellett volna csukódnia, hogy a rajta lévő űrhajóst így engedje tovább a felszínre. Armstrong visszaugrott az alsó fokra, majd miután meggyőződött róla, hogy nincs semmi baj, cipője orrával megpiszkálta a ezüstös-fehéres holdport. Akkor ezt mondta a sisakba épített mikrofonba: "A létra alján vagyok. A holdkomp lábai talán 1–2 hüvelyknyire mélyedtek a porba, bár a talaj nagyon, nagyon finom szemcséjű, ahogy közelről láthatom. Majdnem olyan, mint a púder. A por nagyon finom." Fél perc múlva így szólt: "Most lelépek a talpról.
Mikor két lábbal állt a Holdon, akkor hangzott el híressé vált mondata: "That's one small step for man, one giant leap for mankind." ("Kis lépés ez egy embernek, óriási ugrás az emberiségnek") A közvetítés nehezen volt hallható és sajátos módon nem azért, mert olyan nagy volt a távolság, hanem mert az Apollo-11-ről érkező rádiójeleket az ausztráliai Parkes Observatory közvetítette, s fölöttük ekkor éppen vihar dúlt.
Armstrong körbejárta a hajót, nincs-e rajta sérülés, majd egy erre a célra kifejlesztett zsákocskába egy pálcika segítségével holdport gyűjtött össze.
Az első személyes felfedezése az volt, hogy mivel a holdi gravitáció egy-hatoda a földinek, jóval könnyebb volt a séta, mint a szimulációk során. Armstrong pár percre kisgyerekké változott, úgy ugrándozott a Holdon. Negyed órával a lelépését követően kapta meg Buzz Aldrin az engedélyt a leszállásra, - amiről Neil gyönyörű fotót is készített. Úgy üdvözölte pilótatársát, mint egy kiskölyök, akihez végre játszópajtása is csatlakozik. A fenti körülmények valamiképpen azt a hatást váltották ki, hogy önkéntelenül is sasszézva közlekedtek. Neil türelmetlenül várta, hogy Buzz is mondjon valami szépet, ami bekerülhet a történelemkönyvekbe, de a megilletődött és talán meghatódott Aldrin csak ennyit tudott válaszolni: "Varázslatos sivárság."
A MESA névre hallgató csomagtartóból kezdtek kipakolni. Aldrin először fóliát állítottak fel, ami a napszél összetételét mérte. Mikor a rudat be akarták szúrni a földbe, akkor derült ki, hogy a finom holdpor rigolitrétege csak 5-10 centiméter vastag, utána egy kemény kőzetréteg következik, így meglehetősen nehéz bármit is beszúrni a Hold talajába. Ezután következett az amerikai lobogó kitűzése, amihez - az említett okból - kettőjük ereje kellett. 12 méterrel a komptól sikerült rögzíteni, és nem messze tőle pakolták le az emléktárgyakat: egy aranyozott olajágat, az Apollo-1 és az Apollo-11 expedíciós emblémáit és természetesen azt a szilíciumkorongot, ami 73 állam miniatűr betűkkel vésett üzenetét hordozta. Levették a létra fokai között utazó kis tábláról a takarólemezt, amin ez a szöveg állt: "Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében."
Ekkor jött valami, amire egyikük sem számított, és a tervben sem volt benne: Richard Nixon jelentkezett a rádión: "Hello Neil és Buzz. A Fehér Ház Ovális Irodájából beszélek és ez bizonyosan a legtörténelmibb telefonbeszélgetés, amelyet valaha lebonyolítottak. Csak el akarom mondani, milyen büszkék vagyunk mindannyian Önökre. Az összes amerikai számára ez a legbüszkébb nap az életben. És meggyőződésem, hogy a Föld többi lakója is osztozik abban a felismerésben, milyen roppant teljesítmény ez. Amit Önök véghezvittek, azzal az égbolt is kicsit része lett az emberek életterének. És az, hogy most a Nyugalom Tengeréről beszélnek hozzánk, az arra inspirál bennünket, hogy megkettőzzük erőfeszítéseinket, hogy békét és nyugalmat teremtsünk a Földön. Az emberiség történetének erre az egyetlen, kivételes pillanatára az emberiség tényleg eggyé vált, egyrészt büszkeségünkben azért, amit Önök tettek, másrészt az imában, ami az Önök biztonságos hazatéréséért szól."
Ezután végre megkezdődhetett a holdséta érdemi része: a földtani kutatómunka és a mintavételek. Hamarosan kiderült, hogy a Holdon minden jóval tovább tart és lassabban megy, mint azzal előre számoltak. Így például nagyon hosszúra nyúlt a mintavétel: először fotó készült a mintául vett kőzetről, majd egy vákuumzáras fémedénybe vagy számozott zsákba került, amire rá kellett írni, pontosan mit tartalmaz.
Lassan fogyni kezdett a kint tölthető idő. Armstrong (a kutatók nem éppen nagy örömére) találomra szedegetett össze köveket. Miután mindezzel megvoltak, Aldrin pedig másik iránbya indulva felállította az EASEP (vagy ALSEP, vagyis Apollo Lunar Surface Experiment Package; Apollo Holdfelszíni Műszercsomag) műszereit, következett a mélyebb talajrétegekből vett minták összegyűjtése.
A felszíni munkálatok után, a 15 perc hosszabbítással együtt 2 óra 36 perc és 40 másodperc után zárták magukra Armstrongék az ajtót, ezzel végetért az első holdséta.
Megvacsoráztak, majd - hiába volt ez a következő programpont - mivel biztonsági okokból nem vehették le a szkafandert, csak a sisakot, illetve a rendkívül magas adrenalinszint miatt se aludni, se pihenni nem tudtak. Ehhez hozzájárult a nagyon lehűlt hőmérsékletű kabin is.
Miután 21 óra 40 perc ott tartózkodás után az Sast felszálló fokozatra kapcsolták, még történt egy, a Houstoni földi irányításnak nem jelentett malőr: a komphoz túl közel elhelyezett zászlót elfújta a gázsugár és az beledőlt a porba. Ettől függetlenül remekül ment a felszállás, sőt a Columbiához történő csatlakozás is a vártnál simábbra sikeredett.
A felszállás után 8 nappal és 3 órával később, július 24-én, kevesebb mint tíz perccel délután öt óra előtt az Apollo-11 a Csendes-óceánban landolt - épségben. Persze ez sem úgy sült el, ahogy a nagykönyvben meg volt írva, mert a repülőgép-hordozó hajó tizenöt kilométer távolságra volt tőlük, ráadásul a szél belekapott az ejtőernyőkbe és fejjel lefelé borult el a kabin. Aldrin még viccelődött is, hogy milyen ironikus volna,l hogy sikeresen megjárták a Holdat, erre pont a Földön vesznek oda. De 40 perc múlva már a hajón voltak, ahol Nixon elnök és Tom Paine, a NASA igazgatója várta őket.
Mivel számításba vették, hogy a három férfi valami ismeretlen eredetű fertőzést is magával hozhatott, egy karanténkonténerben voltak kénytelenek további napjaikat tengetni, - csak a houstoni Lunar Receiving Laboratory-ban, direkt a számukra létrehozott épületben szállhattak ki belőle. A karantén alól augusztus 13-án szabadultak fel.
Ezt követően kezdetét vette, kis túlzással életreszólóvá nyúlt világkörüli utazásuk, mely New Yorkban, a "Hősök Kanyonján", parádés körülmények közötti kocsikázással indult. Rengeteg országban jártak (Armstrong még Vietnámba is eljutott), - a szocialista országokban természetesen nem.
Az emberiség történetének nem csak múltja és jelene, de jövője is van. 1969 és 1972 között hat küldetés során tizenkét ember nyolcvan órát töltött a Holdon a kompon kívül, többnyire geológiai kutatómunkával, fotózással és mozgáskísérletekkel. '72 decembere óta nem jártunk odafönt. De jövőnk történetének talán legfontosabb eseményeiben a világűr, más bolygók felfedezése és meghódítása főszerepet fog játszani. A NASA és számos más űrkutató központnak nem véletlenül a legfontosabb feladata jelenleg élhető bolygókat találni a Tejútrendszerben: egy napon talán éppen fajunk megmentésének kulcsát jelenthetik ezek az égitestek. Akárhogy is lesz, mához negyvenöt évvel ezelőtt tettük meg azt a kis lépést, ami egyben a leghatalmasabb ugrást is jelentette számunkra.
Az egy nappal korábbi landolással a bejegyzés első részében foglalkoztunk.
