Különös tendenciái vannak a felejtésnek. Bizonyos politikusok csak néhány évig meghatározó alakjai egy ország életének, de a történelmi szituáció,  politikai hibáik vagy társadalomellenes cselekedeteik ha nem is örökre, de évszázadokra képesek bevésni a népi emlékezetbe arcukat, szavaikat, tetteiket. Miután a hiba elkövettetett, legtöbbjüket elfogja a rettegés, hogy mindez fel lesz jegyezve az idők végezetéig. Mások egy-egy évtizedet bonyolítanak le a nép szolgálatában, az idők sodrása mégis hamar kimossa őket a fejekből. Bethlen István az első világháború utáni évtized legmeghatározóbb politikusa volt, gyakran magát Horthyt tekintették az ő bábjának, mégis évtizedekre elfelejtődött a neve. És vajon ki emlékszik már Lázár Györgyre? 1975-től 1987-ig, tizenkét éven át volt miniszterelnök, - az "Öreg" árnyékában. A külpolitikai eseményekben járatlanabbak is pontosan tudják, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin ma Oroszország első embere. De mióta is? Egészen pontosan 1999. december 31-től. De ki volt előtte a nagyfőnök?...

1990-ben, ezen a napon Borisz Nyikolajevics Jelcin építőmérnök és a Népi Küldöttek Kongresszusának elnöke a Szovjetunió Kommunista Pártjának XXVIII. kongresszusán kilépett a pártból. Kevesebb, mint egy évvel később Nyikolaj Rizskovot megelőzve az első, rendszerváltás utáni elnöke lett az Oroszországi Föderációnak.

Akkor már tudható volt, hogy Mihail Gorbacsov hosszú éveken át kígyót melengetett a keblén. Valakit, aki csak a történelmi pillanatra várt, hogy az előbb-utóbb összeroskadó Szovjetunió utáni világban majd eséllyel futhasson neki a legfontosabb pozíciónak. Nagyon türelmesen és kitartóan lépegetett előre a sakktáblán, és 1990-ben már csak egy év választotta el az áhított céltól.

Eközben Gorbacsov, mint egy kádnyi lefelé folyó víz örvényébe keveredve, megpróbált kilábalni a válságból, ami 1990 januárjában vette kezdetét az azeriek nemzetiségi tüntetésével. A katonasággal való fegyveres összecsapással végződő események után nem egészen váratlanul Örményország erősítette meg jogát a Szovjetunió jogszabályainak megvétózására. Ezután Litvánia kiáltotta ki függetlenségét, közvetlenül az orosz alkotmánymódosítás után, mely számos, a demokrácia felé engedményt adó reformot vezetett be, ám ezzel éppen gyengítve a SZKP hatalmi erejét ebben a rendkívül válságosnak ígérkező időszakban.

Érdekes eljátszani a gondolattal, mit tettünk volna mi Gorbacsov helyében? Összeomlóban a rábízott Szovjetunió és a párt, fegyveres felkelések, kilépések, függetlenedések lángja lobban fel, háta mögött Nobel-békedíjas reformeri politikájával. Rettenetes szituáció, amiben nagyon körültekintően kellett választani a lehetséges lépések közül.

Gorbacsov úgy döntött, a legjobb lesz, ha belső politikai alkujátszmákkal bebiztosítja helyét és kiépíti politikai bázisát, ezzel némi levegőhöz jutva a párt őt támadó szárnyától. Hatalma megnőtt, amiért újabb kritikák érték, ráadásul semmit sem használt az önállósodási törekvések ellen. Áprilisban jött a fekete leves; ismertté vált a katyni vérengzés valódi története, amit kamerák kereszttüzében, személyesen kellett elismernie.

Akkor már ott lihegett mögötte Borisz Jelcin, akit időközben az Orosz Föderáció Legfelsőbb Tanácsa Elnöki Tanácsának elnökévé választottak, májusban. Ettől fogva az orosz parlament és az SZKP finoman szólva nem működött összehangoltan. Gorbacsov júliusra elvesztette az ország tényleges irányítását, sőt, a tömegkommunikációt maga emelte ki egy rendelettel a pártirányítás kezéből. Ezenközben a gazdaság átstrukturálásának reformját is folytatnia kellett, amit egy új szovjet kormány megalakításával próbált összekötni. A nehéz helyzetre és a "nacionalizmus sötét erőivel" szembeni hatékony ellenállás jegyében rendkívüli végrehajtói hatalmat kapott, de ekkor barátja és politikai fő támasza, Eduard Sevardnadze váratlanul lemondott, kis híján derékba törve Gorbacsov törekvéseit.

Újabb politikai harcokkal telt el a tél és január-februárban Litvániában zavargások törtek ki, amely esemény végpontján a KGB és a hadsereg együtt foglalták el a vilniusi TV-tornyot. A legtöbb forrás, visszaemlékezések, interjúk és néhány kiszivárgott, katonai utasításokat tartalmazó akta szerint az akcióhoz Gorbacsovnak nem volt köze. Az eset mélyen megrendítette a Nyugatot, kemény reakciója most már jelentős külföldi nyomást adott hozzá az egyre nehezülő helyzethez. Ekkor a főtitkár, akiből a vég felé közeledés kísérletezései közben a Szovjetunió első és utolsó elnöke lett, már elfogadta a Baltikum elvesztését. Puccs készülődött ellene, de ő mindenáron egyben akarta tartani az uniót. Névlegessé vált hatalma utolsó hónapjaiban egy önkéntes alapú, demokratikus Szovjetunió lázálmát kergette, egyezmények szövegét készítette elő, tárgyalni próbált. 1991 tavaszán már közeledett a sakk-matt. A márciusi népszavazás, amit a Szovjetunió jövőjéről és az elnöki pozíció létrehozásáról tartottak, majd június 12-én az elnök személyéről szóló szavazásban csúcsosodott ki: Borisz Jelcint választották meg az Oroszországi Föderáció elnöknek.

Mivel a párt és az elnöki hatalom nem ütötte ki egymást, augusztusban még egy puccs várt Gorbacsovra, ami érdekes módon nem járt sikerrel, sőt a puccs kirobbantóit le is tartóztatta. A végső összeomlás szeptemberig váratott magára. A sakktábláról való végső lepottyantása a december 1-i ukrán népszavazás volt: az ország népe megszavazta függetlenségét, hét nappal később pedig elérkezett a Szovjetunió életének legutolsó napja. 25-én Gorbacsov lemondott, két nap múlva Jelcin beköltözött elődje irodájába.

Borisz Jelcin már több évtizede rendkívül okosan haladt előre ezen a táblán. Miközben őt a hatalom közelébe hozó Gorbacsov élesben harcolt a ráhagyományozott politikai örökségért, ő a háttérben roppant tehetségesen haladt előre alkuk és megfelelő kulcsemberek ismeretsége révén. Tudta, hogy Gorbacsovot csak ki kell fárasztani, és a megfelelő ponton már át is szakíthatja a szalagot. Persze azzal nem számolt, hogy odalent, a sakktábláról lepottyantva sem hagyja annyiban a dolgot az utolsó szovjet vezető; pártot alapít, könyvet ír, bírál, kritizál és tevékeny közéletet él; 2009-ben, Jelcin halála után két évvel még egy lemezt is kiadott Dalok Raiszának címmel, amin régi orosz balladákat énekel. Mintha emögött is az elpusztíthatatlanság gesztusa húzódna meg...

Jelcin alatt pedig, aki a kezdetkor népszerűsége csúcsán volt és kemény kézzel vetett véget a vérgőzös átmenetnek, a várakozásokkal ellentétben Oroszország GDP-je 50%-al csökkent és drámaian megnőtt a munkanélküliség. Pénzügyi bizonytalanság és az állami bevételek hihetetlen mértékű apadása, valamint hiperinfláció jellemezte az általa uralt orosz '90-es éveket. A központi bank bedőlése és a különféle gazdasági sokkterápiák emberek tízmillióit döntötte teljes nyomorba. A katasztrofális helyzetet a New York Times már 1992-ben két találó szóban írta le: gazdasági genocídium.