Ugyan mit számít a humánum a társadalmi és hatalmi válságok idején? Mikor különösen nagy jelentőséget kap, mely csoportok milyen erőszakosan tudják érvényesíteni elképzeléseiket a lehetséges konkurenciával szemben. Mikor vérszagra gyűlnek az efféle időszakok jellemzően sötét alakjai és gátlástalan kiszolgálói. Ilyenkor érvényes csak igazán Jókai elmés helyzetelemzése, miszerint: "Én csak a bolognai esetet tudom, hol a polgárok azt hirdették, hogy "le az arisztokráciával, éljen a szabadság!" - míg egyszer előjöttek a brigantik s azt mondták: "le a polgárokkal! Éljünk mi!..." Az új hatalom képviselői is általában büszkék a rendíthetetlenségükre, amelyet jobbára "forradalmi öntudattal" is szoktak jellemezni, ám a kiszolgálóik ennyire már nem igényesek. Ők nem vesznek el az ideológia útvesztőiben: egyszerűen csak büszkék, hogy a "gatyájuk nem remeg", ha végre kell hajtani egy-egy akciót. Természetesen a hosszabb távú vagy emberiességi problémák sem érdeklik őket. Ők a "forradalom katonái" - más szóval a végrehajtók...
1918-ban, ezen a napon, röviddel éjfél után az oroszországi kormányzóság területén lévő Jekatyerinburg városában álló Ipatyev-ház pincéjében kivégezték II. Miklós cárt és családját, a közvetlen szolgálatukra rendelt személyzettel együtt.
A gyilkosság körülményeit nagyon sokáig homály fedte. Nem állt a kutatók rendelkezésére semmiféle megbízható adat vagy forrás sem. Ismeretes volt a "Szokolov jelentésnek" nevezett dokumentum-gyűjtemény, amely még akkor készült, amikor a fehérek visszafoglalták a vörösöktől a várost és igyekeztek minden lehetséges adatot összegyűjteni a cári család halálával kapcsolatosan. A főbűnösöket nem lehetett elérni, hiszen azok a vörösökkel együtt elhagyták a tett helyszínét. Sok tanút találtak, de a vallatási módszereikben ők sem voltak válogatósak, ellenben a vallomások valamennyire legalább körülményi bizonyítékokat rögzítették. (Sebtében kivégezték azt a szolgálót, aki utoljára kiszolgálta a cári családot...) Ebben a jelentésben szerepelt egy bizonyos Pjotr Jermakov nevezetű egyén, akiről feltételezték, hogy vezető szerepe volt a gyilkosságban és a holttestek elhamvasztásában. Őt 1933-ban - egy véletlen folytán - Jekatyerinburgban (a később Szverdlovszknak is nevezett városban) megtalálta a Chicago Daily News moszkvai tudósítója. Stoneman hírül adta, hogy ez a személy az ottani fegyház igazgatója (ez volt a hűségnek a jutalma). Jermakov azonban minden interjút visszautasított, mígnem egy másik világcsavargó riporternek, Richard Halliburton-nek mégis megnyílt. Az engedékenységének oka az volt, hogy előrehaladott torokrákban szenvedett és már csak napjai voltak hátra...
A Cseka (a bolseviki állambiztonsági rendőrség) nem véletlenül választotta először a szibériai Tobolszkot a cári család lakhelyéül, hiszen mindenképpen izolálni akarták őket a világtól. Majd amikor a fehér csapatok támadásba lendültek, akkor hozták Moszkvához 1000 km-el közelebb őket. Rövid úton kilakoltatták a legnagyobb ház tulajdonosát, egy Ipatyev nevezetű kereskedőt és az építményt 3 méter magas fakerítéssel körbekerítve börtönné képezték ki. Ide vitték a cárt, a feleségét és öt gyermeküket. Közülük a legkisebb, Alekszej trónörökös volt, akire az öröklött vérzékenysége miatt igen rosszul hatottak a megpróbáltatások. Olga volt a legidősebb leány, akit okos, erős akaratú, egyenes teremtésnek jellemeztek. Mária és Anasztaszija volt a kép kópé, akik szépségükkel és szőkeségükkel bűvölték a környezetüket, és mindig valami tréfán törték a fejüket. Tatyjánától - bár csak 17 éves volt - tartott a férfinép, még az őrök is, mert az volt az érzésük, hogy képes bármire rávenni őket. Talán szellemi fölényét még az is erősítette, hogy sokat dolgozott ápolónőként a frontkórházakban és megszokta a férfiak közelségét.
Moszkvában július 12-én döntöttek úgy, hogy a családot ki kell végezni. Ezzel a feladattal Jákov Szverdlov utasítása alapján egy Jurovszkij nevezetű csekistát bíztak meg, aki maga mellé vette Jermakovot és egy Vaganov nevezetű fickót. Jurovszkij maga akarta kivégezni a cárt és Alekszejt. Jermakovnak jutott a cárné, Botkin doktor, a szakács, az inas; míg Vaganovnak a négy leány és a komorna. Jurovszkij már lent a pincében felolvasta az ítéletet: "Ön reméli, hogy a fehérek kiszabadítják? Nem fogják kiszabadítani... - sose lesz cár többé! Az orosz nép ellen elkövetett bűnei miatt ezennel halálra ítéljük, egész családjával együtt" - hangzott a verdikt.
Peter Kurth "Cár" című könyvében számos részletet idéz Halliburton Jurovszkijjal készült beszélgetésének teljes szövegéből, amiket jól egészítenek ki a Yale Egyetem több szemtanút is meginterjúvoló kutatói, Mark D. Steinberg és Elizabeth Tucker a "Romanovok bukása" című munkájukban: "Viszonylag kis területen zsúfolódott össze sok ember (a kivégzőcsapat és a család), ami oda vezetett, hogy káosz tört ki, és a kivégzés roppant mocskossá vált." Az akció végrehajtói, mint majd látni fogjuk, amatőrök voltak. Nem volt alapos forgatókönyvük és alapvető dolgokkal nem számoltak: például, hogy zárt helyen a fegyverek füstjétől percek múlva nem látni majd semmit, ahogy azzal sem, az áldozatok folyamatosan mozgásban lesznek.
Jurovkszij Miklósra emelte a fegyverét és lőtt - a cár azonnal holtan esett össze. Aztán a kis Alekszejt célozta meg, de a felszálló füst hirtelen elvakította. Az áldozatok mozgásba lendültek, egy pillanatra a hóhérok is megijedtek az ellenállástól és kitört a káosz: elkezdtek összevissza lődözni, mígnem mindenki a földön volt. Nem tudták, hogy a női foglyok gyémántokat és ékszereket varrtak a ruhájukba, hogy azok felfogják a golyókat... Ekkor már ki kellett nyitni a pinceajtót, hogy kiengedjék a bent rekedt füstöt - akkor döbbentek rá, hogy majdnem mindenki túlélte az akciót. Jermakov előkapta a bajonettjét, Vaganov pedig gyorsan fejbe lőtte Olgát. Maria és Anasztaszija a nagy zűrzavarban reszketve a fal mellé kuporodtak, eltakarva a fejüket, aztán tarkólövés végzett velük. Jurovszkij ezután ismét Tatyjanát és Alekszejt vette célba. A lány egyetlen golyót kapott a tarkójába, és vége volt. A kis trónörököst a nyakán találta el, de a fiúcska, aki életében oly sokat betegeskedett és szenvedett vérzékenységétől, nem halt bele a lövésbe - még egyet kapott a jobb füle mögé. Anna Demidova, Alekszandra szobalánya túlélte az első lövéseket, megpróbált kimászni a nyitott ajtón, de még időben utolérték és több késszúrással megölték. Bár ahhoz is ketten kellettek, mert egy drágakövekkel és ékszerekkel teli párnával próbálta magát védeni.
Messze, 12 km-re a várostól, egy nagy máglyán elégették a holtesteket, amelyeket takarókba csavarva vittek oda. Jermakov a hamvakat még kénsavval is meglocsolta. Maradt mégis egy-két tárgyi bizonyíték. Szokolov összegyűjtött egy kisebb ládára való maradványt és emléket, amelyeket Janin francia tábornok Párizsba vitt. Megmaradt Tatyjánának, a hadikórházak imádott istennőjének medálja és Alekszej imakönyve Raszputyintól.
A maradványokat 1993-ban exhumálták és Londonban DNS minták alapján azonosították. Azóta számos alkalommal megismételték a vizsgálatot, és a csontok minden esetben 100%-hoz közeli egyezést mutattak a vizsgált vérvonallal. A dísztemetés Moszkvában volt, amelyen részt vett Jelcin elnök is, aki korábban, mint jekatyerinburgi párttitkár, leromboltatta az Ipatyev-házat, hogy "az ne válhasson zarándokhellyé".
Elisabeth Heresch "II. Miklós - Gyávaság, hazugság és árulás" című könyvében felveti a régi legendát, miszerint a kivégző osztag egyik "Imre Nagy" nevű katonája megegyezik a későbbi magyar miniszterelnök személyével. Nagy Imre 1918-ban valóban a Vörös Hadsereg katonája volt, de éppen Szibériában élt, és két évvel később lépett csak be a bolsevik pártba, így közelébe sem juthatott egy ilyen körültekintően titokban tartott akciónak...