A társadalmi folyamatok állandó hullámzása olykor csendesebb, máskor hangosabb, de akad olyan időszak is, mikor elsöprő erejűvé válik. Az 1960-as években megáradtak ezek a folyók, és az is vitán felül áll, hogy számos korábban elkezdődött folyamat ebben az évtizedben lépte át azt a lélektani határt, amikor emberek arcukat és tetteik következményét (legyen az bármilyen komoly, akár halálos is), vállalva megfogalmazzák a változások elkerülhetetlenségét és harcolnak érte. A vasfüggöny mindkét felén, noha eltérő intenzitással, érezhető volt ez a tendencia, s annak nemzedéki és kulturális csóvája. 1945 után egy rettenetesnek látszó, igazságtalan világot leplezett le az emberiség mögött álló két világháború, egyúttal szembeköpte mindazokat, akik még hittek a régi értékek restaurálhatóságában. A haláltáborok leleplezése, az atombomba ledobása, az új háborútól való félelem, a keservesen nehéz európai újjáépítés utáni ötvenes években, mintha a világ nyugati és keleti fele is arról próbálta volna meggyőzni magát, hogy van értelme folytatni, van értelme még egy új világot építeni. Ezt a szentimentalizmust az Egyesült Államok egy energiapazarló, tévéműsor-alapú fogyasztói paradicsommá puffasztott hatalmas tortában nyújtotta át a lakosságnak, álszent vallásos sziruppal nyakon öntve. A fiatal nemzedék egy  része már rég nem vette be a maszlagot. A blues, a country, a swing, a gospel és még egy sor másfajta zene hatására kialakuló rock’n’roll ennek a régi világgal egyre radikálisabban szakító ifjú nemzedéknek lett az alapja, s majd a hatvanas évek ellenkultúrájának egyik szimbolikus eleme. Mindennek a nagy kataklizmának a mélyén nem csak romantika van: Amerika másik fele fél. Félti értékeit, fél látni, hogy a néhány éve kevés híján elpusztult és az új atomháború árnyékában didergő világa romjain micsoda hagyományokat, őseit nem tisztelő nemzedék kezd virágba borulni. Hiába hangoztatja, hogy Mi értetek harcoltunk a háborúban, taknyosok!, még nem tudja, hogy hiteltelenné, feleslegessé és átléphetővé vált az új generáció szemében. Visszavonhatatlanul.

1964-ben ezen a napon volt az „A Hard Day’s Night” világpremierje a London Pavilion épületében. A premierre nem csak az együttes és a körülötte dolgozó menedzsment készült nagy erőkkel, de a londoni rendőrség is már napokkal korábban részletes forgatókönyvet írt a várhatóan majd elszabaduló szeretetviharok megfékezésére. Az akkor már két éve világhírű együttes olyan tömeghisztériákat volt képes kiváltani, amivel addig nem találkozott a közvélemény, s a filmpremier (no meg a filmélmény), félő volt, csak ajzószer lesz az amúgy is feltüzelt közönségnek.

Miközben a tagok feleségei, barátnői, valamint számos angol és nemzetközi kiválóság (mások mellett Margit hercegnő és Lord Snowdon) a fotósok és újságírók között futó piros szőnyegeken lépdeltek a nézőtér felé, odakint a rendőri akció második szakasza vette kezdetét: bár kényszerítő erő alkalmazása nélkül, de lovas rendőröket vetettek be, akiknek puszta látványa is fékezőhatású volt. A Piccadilly Circust lezárták a forgalom elől, hogy a mintegy tizenkétezer rajongó kényelmesen tudjon lökdösődni azért a bizonyos egyetlen pillanatért, amikor élőben is megláthatja a négy kölyköt, akik az utóbbi pár évben kiforgatták sarokköveiből a nyugati világ kulturális arculatát.

Paul McCartney így mesél erről a napról: „Emlékszem, a Piccadilly teljesen megtelt. Úgy voltunk vele, hogy csak befutunk a limóval, de hát a kocsi át sem tudott jutni az emberektől. Mondjuk, nem volt ijesztő. Sosem aggódtunk a tömegek miatt. A tömegek mindig barátságos és nem erőszakos arcukat mutatták nekünk." A barátságos arcú tömeggel nem is kellett találkozniuk, ugyanis a premier után közvetlenül a királyi személyek és más prominensek (köztük a Rolling Stones tagjai) társaságában átvonultak a Dorchester Hotelbe egy könnyű pezsgős vacsorára, hogy egyúttal a csapat dobosára, az éppen 24 éves Ringo Starr-ra igyanak. Az előkelősködő eseményt a csapat egy része félbeszakította és átment az Ad Lib Clubba, ahol aztán hajnalig mulattak. Anthony Slide az Ötven klasszikus brit film 1932-1982 című könyvében azt állítja, hogy A Hard Day's Night „rekordot állított a London Pavilionban több mint 20.000 dollár bevételt termelő első hetével, - és később olyan népszerűvé vált, hogy 1600 különböző fotó, képeslap, plakát ás egyéb, a filmmel kapcsolatos nyomdai termék volt forgalomban egyszerre.”

Négy nappal később a fiúk szülővárosukba, Liverpoolba utaztak, hogy ott is megünnepeljék a premiert. Erről az alkalomról sokkal több fotó és film készült, mint a nehézkesen biztosított londoni alkalomról, amely mintha mindenkit kissé felkészületlenül ért volna. Pedig Liverpoolban nem tizenkétezer rajongóval kellett szembenézniük: a városházára tartó együttesnek a becslések szerint 200 ezren (Liverpool teljes lakosságának negyede) sikítozott az úttest két végéről, a házak ablakaiból és a tetőkről. A városi rendőrség kis híján nem tudott megbirkózni a feladattal: a rajongók először a kordonokat szakították át egyszerre több helyen is, megindulva az autó után egy adag rajongó, máshol pedig elájultak, rosszul lettek az emberek. Mivel a nagy kavarodásban a helyszíni ügyeletre bekért mentősöket és orvosokat lehetetlen volt a különféle helyszínekre hozni, a rendőröknek kellett segíteni a bajbajutottakon.

McCartney így töpreng az eseményeken,szintén a „The Beatles Antológiában: „Leszálltunk a repülőtéren és akkora volt a tömeg, mintha a királyi párt fogadták volna. Hihetetlen volt, mert az emberek pont azokon az utcákon álltak tömött sorokban, amiket gyerekkorunk óta mi is ismertünk, ahol buszra szálltunk vagy sétáltunk. Ezeken az utcákon vittük a lányokat moziba! És itt most emberek ezrei vannak! - értünk. [...] Furcsa volt, mert elvégre közéjük tartoztunk." Lennon valami másra is emlékezett. "Nem is tudom... hát nem igazán szerettünk visszamenni Liverpoolba. Idegesített minket ez a "helyi hősök" helyzet. Mikor ott mutatkoztunk, minden tele volt emberekkel, akiket ismertünk. Eléggé zavarban voltunk a kis öltönyünkben, meg hogy olyan szép tiszták vagyunk. Aggódtunk, hogy azt gondolják, eladtuk magunkat. És hát így is volt, bizonyos értelemben." A hercehurca, mint ismeretes, egy évvel később folytatódott, hiszen akkor a második filmjük, a Help! jött ki.

Ahogy távolodunk az időben, persze egyre nehezebb teljes képet kapni arról, mit jelentett ez a film, annak belső utalásaival, poénjaival a kor fiataljainak. Például megérteni azt, hogy miben járultak hozzá ezek a képek ahhoz, hogy az együttest a hatvanas évek ellenkultúrájának megtestesülésévé avassák.

Mai szemmel a filmben ez a négy fiú nagyon igyekszik lekezelőnek és arrogánsnak mutatkozni mindenkivel szemben, aki nem esik hasra tőlük azonnal. És aki nem esik hasra tőlük, azok a „hivatalos kultúra” és az omladozó polgári életvitel roggyant képviselői. Annak ellenére, hogy a finoman szólva is laza szövésű mesében a sokszor igen gyenge lábakon álló papírmasé szereplők önmagukat ismételik kínosan kidolgozott véletlenszerűségek álarcában, ez a másfél órás anyag mégis több mint egy kultfilm. A TIME magazin nem véletlenül választotta be a ritkán frissülő "Minden idők 100 legjobb filmje" közé: a filmmusicalekre, az áldokumentumfilmekre, a későbbi videoklipekre, a televíziós műsorokra, s még egy sor más műfajra és alkotóra beláthatatlan hatással volt, - rajtuk keresztül pedig mai életünk audiovizuális környezetére is.

Szakmai szempontból állítólag a legjobb jelenet a Can't buy me love-ra szerkesztett burleszk-betét, de e sorok írójának személyes kedvence a híres szürrealista jelenet, amiben Anna Quayle felismeri John Lennont, majd megállapítja róla, hogy annyira azért mégsem hasonlít rá. Az elemzések mindig felhozzák, hogy a film arról szól, mint záródnak be a fiúk saját karrierjük börtönébe, de a képeket látva legyünk őszinték: nehéz őket sajnálni. Elvégre egy új világ képviselőiként mutatkoznak be, udvariatlanul és pöffeszkedve: ahogy az minden új világ hódítóihoz illik. Na és azt sem utolsó élmény látni, hogy megnyugtató módon nagyanyáink pontosan olyan hülyén tudtak viselkedni könnyed erkölcsű fiatalemberek társaságában, mint késői leszármazottaik.

Egyébként két nappal ezelőtt valóban premierje volt az A Hard Day’s Night-nak, ugyanis az ötvenéves évfordulóra a képi anyagot újradigitalizálták, restaurálták, és a teljes hanganyagot újrakeverték. Annak idején Magyarországon négy évet kellett várni a film bemutatójára. Majd meglátjuk, most hamarabb ideér-e...