Vannak könyvek, amik nélkül ma szegényebbek lennénk, és akadnak olyanok, amik nélkül gazdagabbak. Szavaik nyomán népek és földek borultak lángba, sötét és kegyetlen gondolatokat gyújtva meg tömegek agyában. Mai történetünk főszereplőjének egyetlen életében megjelent könyve nem tartozik ezek közé. Noha jobb lett volna, ha nem íródik meg, veszélye nem abban rejlett, hogy sokan elolvasták. Épp ellenkezőleg: túl kevesen. Íróját oly sokáig kinevették, gúnyolták, megalázták és nem vették komolyan, hogy írhatott volna bármit, a megmosolygáson túl kevés visszajelzésre számíthatott. Akiből bohóc lesz, attól az életveszélyes fenyegetést sem veszik kellőképpen komolyan. Mikor aztán a bohócból egy nép fogvatartója lett, már kötelező volt mindenkinek elolvasni. De hát ki szereti a kötelező olvasmányokat? A legtöbben egy-két fejezet után belezavarodtak a rosszul megírt, gyermeteg módon szerkesztett hőzöngésbe és nem jutottak el a lényeges, későbbi fejezetekig. A könyvet nem tömegeknek írták, de tömegeknek kellett volna elolvasnia: lapjain Németország, Európa  és végső soron tíz milliók későbbi sorsa volt belőle kiolvasható. Nem olvasták el. Pedig az írója, aki később felforgatta a világot, joggal gondolhatta, hogy ő mindent előre elmondott. Úgy kezdte, hogy "Isten kegyelméből Braunauban, az Inn mellett születtem..."

1925-ben, ezen a napon adta ki a Franz Eher Kiadó Adolf Hitler, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt frissen szabadult vezetőjének "Mein Kampf" című művét. Majdnem más címen. A pártocska "Führere" a "Négy és fél év küzdelem a hazugságok, hülyeség és gyávaság ellen" címet akarta adni diktálmányának, de Max Amann, a Franz Eher Kiadó feje egy rövidebb verziót javasolt: legyen csak egyszerűen "Mein Kampf" ("Küzdelmem" vagy "Harcom"), ez könnyen megjegyezhető és benne van a lényeg. 

Ama négy éves harc 1919-ben vette kezdetét, és 1923-ig tartott, amikor is a magyarul Sörpuccs néven elterjedt, német nyelvterületen azonban Hilterputschként emlegetett fegyveres hatalomdöntő kísérlet bukása után többekkel együtt a párt első embere is börtönbe került. Ian Kershaw, Hitler talán legszakavatottabb életrajzírója visszaemlékezések egész sorára hívja fel a figyelmet, hogy a nagy bukás majdnem öngyilkosságra sarkallta, bár a személyiséghez mindig is jól illeszkedtek a segélykiáltás és a figyelemfelkeltés gesztusai. Kétségtelenül depresszióban szenvedett, ugyanakkor nyugodtan fogadta, mikor 1923. november 11-én letartóztatták hazaárulás vádjával. A náci párt ideiglenes vezetője Alfred Rosenberg, a párt ideológusának számító filozófus lett.

Adolf éppen szerencsés állapotban volt a tárgyalás napján, és olyan műsort rittyentett védőbeszéd gyanánt, hogy ha elítélése nem lett volna egyértelmű politikai elvárás, minden bizonnyal azonnal felmentik: meggyőzte a bíróságot, meggyőzte a hallgatóságot és a rendőrség minden őrszolgálatot teljesítő tagját.

Mivel az NSDAP a háborúk után testi és szellemi épség, munka, gyakran család nélkül maradt férfiak tízezreinek jelentette a remény egyik lehetséges forrását, a közülük kikerült börtönőrök szívvel-lélekkel az új rab mellett álltak. Mikor később asztali beszélgetései során Hitler visszaemlékezett a landsbergi börtönben töltött hónapokra, egyáltalán nem túlzott azt állítván, hogy olykor könnyes szemekkel teljesítették vele szemben az őrök kötelességeiket. A félreértések elkerülése végett: a börtönidők igazán nem voltak keménynek mondhatóak. A legbarátságosabb bánásmód mellett a "Kamaraden"-ek számolatlan, felügyelet nélküli látogatása, jó minőségű ételek, könyvek és a mihamarabbi szabadulás biztos reménye jellemezte a bent töltött napokat.

A kötet megírása nem Hitler ötlete volt. Neki nem sok kedve volt hozzá, különösen nem abban a deprimált és sértődött állapotban, amiben bevonult a börtönbe. Voltaképpen Rudolf Hess beszélte rá, mondván mikor máskor lesz rá ideje, mint most, hogy elkészítse önéletrajzi és ideológiai manifesztumát. Ráadásul a forradalom akkor győzhet csak, ha mindenki, a párt támogatói, a német nép, a katonaság, a politikai ellenfelek és legfőképpen az üzlet szereplői kellő mértékű mélységben megismerik szándékait. Pont úgy, ahogy Leninék mögött is ott volt egy világos politikai kinyilatkoztatás.

A Mein Kampf megírása mögött egyéb okként ott állt a pénzhiány is. A bírósági eljárásnak anyagi vonzata volt és Hitler, ami a párt pénzügyeit illette, különösen mai korunk politikai életét látva, lenyűgözően korrekt volt. 1919-1921 között Hitler saját magának sem volt hajlandó pénzt biztosítani a befolyt bevételekből, minden márkát a pártújság, a propaganda és a pártközpont fenntartására költött. Az újonnan belépő tagok borsos árat fizettek a tagságért, ráadásul egyenruhát és fegyvert is maguknak kellett beszerezniük. Meg sem fordult a fejében, hogy a bírósági költségeket a pártkasszára hárítsa: a könyv bevételeiből remélte fedezni azokat.

A Mein Kampf megírása nem klasszikus módon zajlott. Hitler napról napra készített némi jegyzetanyagot, majd Hess dél felé átment a Führer cellájába papírral és tollal, a Führer meg diktált neki. Minden alkalommal azzal kezdték, hogy Hess elmondta, előző nap miről volt szó, Hitler korrigált, javított, majd közölte, mi lesz a mai téma, vagy az új fejezet címe. Hess közben óvatosan korrigált, ha kellett. Bátran odaírhatták volna később a könyv címlapjára az ő nevét is, Bernard Stempfle mellett, társszerző gyanánt, aki a kötet szerkesztője volt.

Ha ma a felnőtt lakosságot megkérdeznénk, miről szól a Mein Kampf, sokan megjósolhatóan vágnák rá, arról, hogy "meg kell ölni a zsidókat és el kell foglalni az élettért". Nos, nem egészen. A könyv célja ugyanis (a fentebb soroltakon túl) az NSDAP és annak vezető politikusainak politikai túlélése volt. Ennél fogva árnyaltabb a kép.

1923-ban ez a politikai tömörülés rendkívül súlyos államellenes bűnt követett el: erőszakkal akarták megdönteni a hatalmat, és ez sokakban keltett mély felháborodást. Hitler tudta, hogy néhány ezer hőzöngővel sosem fog választást nyerni. A börtön után nem lehet onnan folytatni, ahol abbahagyta. Üres programpontokat skandálni és szórólapokon szétszórni, SA-legényekkel utcai cirkuszokat kreálni... ez már kevés lesz. Ráadásul a kommunisták addig sem fognak tétlenkedni... 

A Mein Kampf tehát elsősorban tisztázni akart: azt akarta világossá tenni, hogy Hitler pontosan tudja, mit akar, tudja, hogy mi veszi őt körül, ismeri és elszenvedte a közös múltat, érti, hogy a lakosság sötét szobába érzi magát bezárva, s ami legfontosabb: az összes politikai szereplő közül egyedül ő tudja, merre van kiút a sötétből.

Az első kötet 1925 nyarán jelenik meg, a második kötet egy évvel később. Az első kötet alcíme "Számvetés", a második köteté "A nemzetiszocialista mozgalom" - az első kötet a probléma feltárásáról és a megoldás felvillantásáról szól, a második kötet (a sok ismétlés ellenére) a megoldás kibontásáról, egy új Németországról, a náci hatalom technológiájáról, és a jövőbeni tervek farvizén egy Nagy-Germánia utópiájáról.

Legtöbbször a tizenöt fejezetből álló második kötetből szoktak idézni, ebben ír bővebben az állam felépítéséről, a kommunistákkal való harc fontosságáról. Gyakran citálják a "szónoklat jelentőségéről" valamint a "propaganda és szervezés" témájáról írt fejezetet is, ami után a "kelet felé terjeszkedéssel" foglalkozik és egy minden későbbi erőszakot "jogos önvédelemnek" feltüntető álláspontot fogalmaz meg.

Az első kötet csak megpendíti a másodikban kifejtett gondolatokat, a tizenkét fejezetből mindössze egy foglalkozik tisztán a (címét is adó) "nép és faj" témájával. Az első öt fejezet Hitler életét mutatja be, nagyon sok mindent elferdítve, elhallgatva, szebben láttatva a valóságnál, de nagy körvonalaiban helytállóan. Egészen élethű képet ad a XX. század első évtizedéről, amit a vidékről nagyvárosba költözött fiú szemszögéből - és igencsak lentről - volt alkalma megfigyelnie. A ráeső családi örökséget operába járással, kávézgatással és hasonlókkal sikeresen eltapsolta, a képzőművészeti egyetemre nem vették fel, és éppen hajléktalanszállón lakott. Megmaradt kis festőkészletével városképeket festegetett, ebből próbált annyi pénzt összerakni, hogy legalább kéregetnie ne kelljen. Aztán jött a világháború. Végre lehetett valaki: a hazáért meghalni kész férfi!

A teljes és abszolút lecsúszás után tehát joggal érezte, hogy a hazája emelte fel, megadva neki a soha vissza nem térő történelmi lehetőséget. Ennek fényében különösen elgondolkoztató, hogy számos, Hitler megnyilvánulásait, szavait vizsgáló elmeszakértő jegyezte meg, hogy édesanyjával való kapcsolata a háború után a hazával való kapcsolattá lényegült át, ami megmagyarázza nagyfokú elkötelezettség és védelmezői élményét. 1945-ben aztán úgy dönt, ő maga öli meg a "saját anyját", nehogy az orosz katonák kezére kerüljön...

Az első világháború után Hitler személyes élete befejeződik. Az ember megszűnik, és onnantól kezdve az egyéni életút elválaszthatatlan lesz a nemzetiszocialista mozgalom történetétől. Ettől fogva már a "Tőrdöfés-legendáról" ír (a jobboldaliak háborús vereséget tisztázó hamis politikai narratívájáról), a káoszba süllyedt országról és legvégül a pártról, aminek ereje, képessége és tehetsége is megvan a kilábaláshoz.

Ami a zsidókat és az alsóbbrendű fajokat illeti (magát a fajelméletet) mind a 12 fejezet át meg átszövődik vele. Időnként elidőzik rajta, kifejti, mennyire liberális és toleráns lélekkel érkezett meg Bécsbe, de hát sajnos látnia kellett, hogy "mi folyik odakint" és hogy mindig a zsidók állnak minden bajok forrásánál. Ez persze mind hazugság. Hitlert, mikor Bécsbe érkezik, még egyáltalán nem érdeklik a zsidók. Noha a családi közeget, a szülővárost és egész Németországot jó néhány évtizede antiszemita illatok lengték körül, de ezzel egy ennyire fiatal fiú nem sokat törődött. Mire Münchenbe ér, már a kiirtásukról fantáziálgat! Valami történt - egy konkrét, de nem ismert esemény. A legfrissebben publikált elképzelések szerint nemi betegséget kapott el egy zsidó származású prostituálttól; a másik történet szerint zsidó orvos kezelte haldokló anyját, és Adolf őt érezte felelősnek az elvesztéséért. Nincs sem orvosi, sem történeti bizonyíték egyikre sem.

Hitler szerint a bécsi nacionalista-misztikus, antiszemita és militarista újságok nyitották fel a szemét, de rejtély, hogy mindez hogy történhetett meg szinte egyik hónapról a másikra. Az opera, az irodalom és a képzőművészet iránti szenvedély hogy fordult át a "zsidók világuralomra törésének" hobbijába. A pontos okot tehát nem ismerjük.

A könyvek végére érve mindenkinek világos lehetett volna, az éledező Weimari Köztársaság, a zsidók, a kommunisták, a szociáldemokraták, a marxisták, a parlament és a parlamenti rendszer veszélyben vannak. Nekik mind halálnak halálával kell halniuk, mert fertőzőek, korruptak és majdnem megölték a nemzetet. De ha ez még nem volna elég, hát a természet törvénye mond majd ítéletet: a gyengébbet megöli az erősebb - az alsóbbrendűek, a fajilag keveredők, az elmebetegek, a fogyatékkal élők mind-mind fertőzik és gyengítik a fajt, a túlélés egyetlen valódi letéteményesét - tehát pusztulniuk kell. Az erőseknek élettérre van szükséges, az életteret pedig nem csak szükséges, de illő is vér árán megszerezni.

A Mein Kampf nem volt népszerű könyv, de sokan megvették, pont azért, amiért a mai hírességek könyvét megveszik. Írója botrányhős - és ez elég volt. Eredetileg Hitler nem számított rá, hogy a párt támogatói körén kívül mások számára is érdekes lesz, de lebecsülte saját hírértékét.

Hogy mennyit keresett belőle, azt annak köszönhetően tudjuk, hogy adócsaló volt. Per Hinrichs 2006-ban a Spiegel hasábjain pontos adatokkal szolgált: 405 ezer 500 birodalmi márka, tehát 6 millió eurónak megfelelő adótartozást halmozott fel a 240 ezer eladott példányszám után, mintegy nyolc év alatt. A hatalom felé ívelő útján egyetlen könyve remekül ment a könyvtárakban, és egyre jobban a boltokban. 1933-ban, mikor Németországban egy átlagos tanár éves jövedelme 4800 márka volt, Hitler 1 millió 200 ezer körül keresett a könyvéből - és elvileg nem is volt másból bevétele soha. A hatalom éveiben a Mein Kampfot megkapta minden pár házasságkötéskor és minden frontra induló katona is. A háború végére 10 millió példány akadt belőle a német családok otthonában.

Politikai kortársai közül talán egyedül Winston Churchill olvasta el a könyvet. Legélesebben a jövőbeni hidegháború megjósolása ellen tiltakozott. Hitler ugyanis az egyik bekezdéseben azt fejtegette, hogy az USA és az Egyesült Királyság megpróbál majd egyesülni egy antiszovjet szövetségben. Denis Mach Smith 1983-ban megjelent Mussolini-életrajzában emlékezik vissza az olasz diktátor lesújtó véleményére: "Életemben még ilyen unalmas könyvet nem olvastam, közhelyes klisék gyűjteménye."

Pont a háború előtt Kenneth Burke retorikai analízist végzett a könyvön, amelyben egyértelműen kimutatta az üzenetek mögött rejlő agresszív szándékot. Churchill azonban csak a világégés után megjelent "A második világháború" című könyvének első kötetében ismeri fel: "Itt volt hát a hit és a háború új Koránja: dagályos, bőbeszédű, alaktalan, de üzenettel terhes."

 A teljes képhez még hozzátartozik, hogy a párt 1928-as nagy veresége után Hitler meggyőződése lett; azért buktak meg immár sokadszorra, mert a nyilvánosság félreértette elképzeléseit. Münchenbe vonult hát el a Mein Kampf folytatását diktálni, ami elsősorban a külpolitikára helyezte a hangsúlyt. A jóval rövidebb, kétszáz oldalnyi kéziratlapot számláló "Zweites Buch"-nak mindössze két leirata született. 1935-ben Hitler elrendelte bombabiztos helyre szállítását, és  soha nem kerülhetett nyilvánosságra. 1945-ben fedezte fel egy amerikai tiszt.