Egy újszülöttnek minden vicc új – tartja egy közkeletű mondás. A történelmi forgókerék szabályai szerint is érvényes ez a megállapítás. Nietzsche komolyabban fogalmaz, és remekül idézhető újra meg újra felbukkanó gazdasági, társadalmi formációinkról: „Minden megy, minden visszajő; örökké forog a lét kereke. Minden elhal, minden újra felvirágzik; örökké pereg a lét éve. Minden eltörik, minden újra összeilleszkedik; örökké ugyanaz a háza épül föl a létnek. Minden elválik, minden újra üdvözli egymást; örökké hű marad magához a lét gyűrűje. Körbe megy az örökkévalóság…” Mindez olvasható a Zarathustrában. Ha Európára tekintünk, nem igen változik a szövetségek és az ellenérdekeltek köre, csak néha bővül, néha meg szűkül az együttműködők térsége. Az Európai Unió gondolata mögött éppen ennek az időről-időre háborúkban eszkalálódó feszültségforrásnak elkerülése húzódott meg egykoron: egyetlen érdekeltségi körbe vonni a szétszabdalt kontinenst. Hogy sikerült-e, arról érdemes vitázni. Ám az kétségtelen, hogy ha recsegve-ropogva és vitatott hatékonysággal is, de hozzásegítette szerződött feleit, hogy házon belül oldják meg konfliktusaikat és ne ellenszövetségek alakításával vagy fegyverekkel. Szinte örökkévalónak tűnik az is, hogy Magyarország – nyugat és kelet közé beékelve – mindig vámot fizetett valamilyen irányba és csak nagyritkán fordult elő, hogy jó szövetségek tagja volt. Éppen ezért a magyarok kötődése, furcsa mód, mégis csak figyelemre méltó, hiszen lehet akár a mérleg nyelve is egy egyensúly kialakításában. Ugyanakkor a szomszédok félelme a magyaroktól sem alaptalan, ha alaposan belegondolunk…

1918-ban ezen a napon kezdődtek meg a tárgyalások a Közép-Európai Vámunió felállításáról. A tárgyalás a már rendkívül illékony helyzetben lévő Osztrák-Magyar Monarchia és a nem kevésbé kényes pozíciót elfoglaló Német Birodalom között zajlott, helyszínéül Salzburgot jelölték ki.

Történt mindez akkor, amikor már több mint 1 millió amerikai katona állt harckészültségben Franciaországban és a felhalmozott hadianyagok is lehetővé tették, hogy Foch marsall (igaz, csak augusztus 6-i kinevezésétől ebben a rangban) megtervezhesse azt a bizonyos szeptemberi „Nagy Offenzívát”, mely végül Németország bukásához vezetett. (Frank H. Simonds 1920-ban megjelent, A világháború története című monumentális művének ötödik kötetében idézi Foch-ot, aki egy André de Marincourt-ral az utolsó puskalövések után néhány hónappal folytatott beszélgetésben így fogalmazott: "Hogy nyertem meg a háborút? Pipázgatva. Tehát: nem idegeskedve, mindent egyszerű szavakra redukálva, elkerülve a felesleges érzelmeket és minden erőmet a munkára koncentrálva.")

A vámuniós tárgyalásokkal majd’ évszázados elképzelés került újra felszínre azzal, hogy a háborús kényszergazdálkodás körülményei között az egykor I. Ferenc által proklamált „Német Szövetség” vámrendszerét szerették volna megvalósítani. Intő példaként állt előttük, hogy a régi formációban igazi egység sohasem volt, hiszen az inkább független államok laza szövetségéhez hasonlított. Tagjai gyakorta fordultak egymás ellen, mivel nem volt közös kormány, nem voltak közös intézmények, s végül az alakulatból egyetlen kézzelfogható eredmény származott, hogy az Ausztriával gyakorta civódó, sőt konkurens Poroszország időközben megteremtette a német egység valódi megnyilvánulását, a Német Birodalmat. Az Osztrák-Magyar Monarchia közös gazdaságpolitikáját (amelyben azonban, a magyarok ellenkezése miatt, nem volt sokáig közös vámterület) mintául véve a hatalmas államformáció kis hercegségekből jött létre, és néhány év leforgása alatt új nagyhatalom lett. A minta ebben az államszervezésben mindenképpen Ausztria vezetői stílusa volt. Az 1914-ben kitört fegyveres konfliktusnak pontosan ez a negyven évvel korábbi aktus volt a nyitójelenete…

1918-ban már nagyon késő volt ilyesfajta ábrándokat kergetni és vámunióról, meg gazdasági érdekszférák egyesítéséről álmodozni. Az első világháborús közös vámterület nem jöhetett létre, mert bekövetkezett az összeomlás. Az antant hatalmak figyelmét nem kerülte el, hogy kibontakozóban van egy újabb gazdasági szerveződés, amelyik konkurense lehet az angol-francia piaci érdekeknek, ezért a St. Germain-i osztrák békeszerződés 88. cikkébe belekerült egy olyan rendelkezés is, amely kikötötte, hogy Ausztria csak a Nemzetek tanácsának hozzájárulásával mondhat le a függetlenségéről, illetve kötelezettséget vállal arra, hogy minden olyan cselekedettől óvakodik, mely a függetlenségét közvetlenül veszélyezteti. Ugyanezen szöveg ismétlődik meg, de már keményebben, egy népszövetségi kölcsön szerződésében, amelyet 1922. október 4-én írtak alá Genfben. Ebben hivatkozva a fenti békeszerződési cikkre Ausztria kifejezetten kijelentette, hogy: „…nem vállal kötelezettséget függetlenségét veszélyeztető gazdasági vagy pénzügyi akciókban, és nem biztosít más államnak olyan különleges elbánást, illetve olyan kizárólagos előnyöket, amelyek a függetlenségét veszélyeztetik…”

Akkor derült ki igazán, hogy milyen félelmeket takar ez a szerződés, amikor 1931. március 19-én nyilvánosságra került egy olyan jegyzőkönyv, amely felmelegítve az 1918-as elképzeléseket Németország és Ausztria vámuniós reményeiről szólt. A terv óriási izgalmat keltett és antant körökben úgy értelmezték, hogy beteljesedik Bülow herceg háború alatt kinyilvánított jóslata: „…még ha Németország el is veszíti a háborút, nyerni fog, mert Ausztriát fogja annektálni…”

Az angolok az Állandó Nemzetközi Bírósághoz fordultak. Ott érdekes végeredmény született. Ugyanis 8:7 szavazataránnyal úgy ítélték meg a bejelentést, hogy nincsen ellentétben a vámuniós terv a békeszerződéssel és nem értékelhető Ausztria függetlenségének megszüntetésére irányuló aktusként. A bíróságra jellemző és szokásos dodonai döntés pedig úgy kerekedett ki, hogy mindezek után bejelentették: a vámunió Németország számára mégis csak különleges bánásmódot biztosít és ezért nem egyeztethető össze a genfi jegyzőkönyvvel illetve a békeszerződéssel…

Ezek után a németek egy időre lemondtak a gazdasági „határtalanságról”. Ám a döntést többen sérelemként élték meg. Mások mellett Hitler is, aki a maga vámunióját az anschluss-szal meg is valósította. Igaz, hogy előtte már a schilling a márkához igazodott és egyéb vámkedvezmények is életbe léptek, egyenként. Akkor már ott csengett sokak fülében Foch marsall másik híres és nem kevésbé tanulságos bonmot-ja, mely a versailles-i békeszerződés aláírása után hagyta el a száját: „Ez nem béke. Ez egy fegyverszünet húsz évre.”

Több elemző úgy tartja, hogy a közép-európai kezdeményezéseknek azért nincsen semmiféle jövője, mert a kívül maradók vagy sértettek vagy irigyek vagy ellenérdekeltek lesznek. Mégis a történelem kerekének minden egyes fordulópontján kísérletet tesznek rá a térség országai így vagy úgy. És talán 1918. július 9-én, a vereség fenyegető árnyékában már az osztrákok és németek is tudták, hogy az ötlet jó, csak időben kellett volna asztalhoz ülni...