A politikai akarat önmagában kevés, amikor a hozzá rendelendő erő hiányzik vagy gyenge. Ilyenkor a szokásos megoldás az akarat érvényesítésére a tárgyalás. Ez pedig a felek között nem egyszer egy kártyacsatához hasonlítható, ahol a lapjáráson kívül a játék-ismeret és a kombinációs készség is eldöntheti a végeredményt, ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy az nyer, akinek a kezében van az adu ász. Valószínűleg ezért is csábító a politikai életben a hazardírozás, a blöffölés, a „lapok megvezetése”. Ámde, ahogyan mondani szokták, a kártyás svindlisek között csak kétféle van: az egyik istenhívő, a másik csodaváró. Az egyik a befuccsolás után a templomba megy, a másik meg a távírdába. Az így vagy úgy megrendelt segítség rendszerint elmarad… Különös pszichológiája van annak a téveszmés megközelítési formának, ami ilyen helyzetekben úrrá lesz a megszorultakon. Azt hiszik, hogy aki távolabb van, legyen az a jó Isten vagy éppen egy rokon, „teljesen biztos”, hogy jobb szituációban van és segíteni kész. A remény annál nagyobb, minél távolibb a megkeresett…
1919-ben, ezen a napon kelt Kun Béla külügyi népbiztos egyik távirata Leninhez, amelyben sürgette, hogy a Vörös Hadsereg indítson támadást Besszarábiában a román hadsereg ellen, és ezzel is csökkentse a Magyar Tanácsköztársaság haderejére nehezedő román nyomást.
Ugyanekkor a Forradalmi Kormányzótanács közzétette a CXXVI. számú rendeletét, amelyben elrendelte, hogy mozgósítandó minden 45 évnél fiatalabb tartalékos tiszt. (A „tiszt” megnevezés csak azért érdekes, mert nem sokkal előbb eltörölték a „forradalmi Vörös Hadseregben” az összes rangokat és csak – a bolseviki orosz szokásnak megfelelően – a beosztásokat hagyták meg.)
A kapkodásban még egy furcsa lépés is bekövetkezett, mert a Vörös Hadsereg főparancsnoki tisztségéből lemondott, Böhm Vilmost ezen a napon nevezték ki bécsi nagykövetté. (Ő különösen megnehezítette Kun Béláék lépéseit, ám nélküle igen nehezen kaptak volna később politikai menedékjogot Bécsben a bukás után.)
Kun, aki előző év novemberében jött haza Moszkvából, Rákosival együtt Lenin keményvonalas ellenzékéhez tartozott. Nem tetszett neki pragmatizmusa és megfontoltsága, ő az erő és a „mindenáron forradalom” nyelvén akarta beszéltetni az új világ rendjét. Ennek jegyében már februárban, a Népszava szerkesztősége előtt sikerült egy lövöldözéssé fajuló demonstrációt szerveznie, ami után letartóztatták, megkínozták, de ez sem állította meg pártszervező munkájában; a börtönben a szociáldemokratákkal való egyesülésen dolgozott. Mikor március 21-én a magyar fél, nagyon bonyolult politikai feladványt kapva, átvette a Vix-jegyzéket, eljött a kommunisták ideje. Garbai Sándor és Kun Béla kikiáltották a Tanácsköztársaságot, és ezzel kezdetét vette a magyar történelem egyik legkaotikusabb, legbrutálisabb, de szerencsére rövidnek mondható időszaka.
Kun Béla Leninnek küldött üzenetei meghallgatásra találtak és az orosz Vörös Hadsereg valóban támadni kezdett Ukrajnában…
Szamuely Tibor hozta a táviratilag feltett kérdésekre a választ Lenintől. Ezekben olyan fontos ideológiai felvetések szerepeltek, mint például hogy a kommunisták egyesülhetnek-e a szocialistákkal. Végül is, amikorra a magyar fordítás elkészült, sok kérdés már eldőlt. Természetesen egy osztály diktatúrájának szükségességét hangsúlyozta a válasz, majd Lenin helyeslően szólt az egyesülésről: „Ti még jobb példát adtatok a világnak, mint Szovjet-Oroszország, azzal, hogy az igazi proletárdiktatúra alapján egy csapásra egyesíteni tudtátok valamennyi szocialistát.” Ezek a bíztató szavak nagyon hiányoztak, de megerősítette a „rendcsinálás” híveit is a következő mondat: „Legyetek szilárdak, ha ingadozás üti fel a fejét a szocialisták között, akik tegnap csatlakoztak hozzátok, a proletárdiktatúrához, vagy a kispolgárság körében, nyomjátok el könyörtelenül ezeket az ingadozókat. Agyonlövetés – ez a gyáva méltó jutalma a háborúban.”
Szamuely ezeket az intenciókat olyannyira komolyan vette, hogy amikor a Kalocsa környékén a parasztok tiltakoztak a sorozások és a rekvirálások ellen, akkor véres kegyetlenséggel lecsapott. Nem kevesebb, mint 19 halálos ítéletet hajtottak végre. A Lenin-fiúk 28 éves vezetőjének elszántságáról és indulatairól jó képet fest néhány hónappal korábbi, győri beszédének részlete: "A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különösebb áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell az egész burzsoáziát!"
A hatás nem maradt el. A Vörös Őrség egyrészt átállt a nemzeti hadseregbe, másrészt a hadra fogható férfiak átmenekültek Szegedre és ott álltak be Horthyékhoz. Ekkortól már Teleki és Horthy azért utazgatott Belgrádba Franchet d’Esperey francia tábornokhoz és Troubridge angol admirálishoz, hogy engedélyezzék számukra a baja-bátaszéki vasútvonalon embereik átszállítását a Dunántúlra. Ebbe a szerbek csak azért egyeztek bele, mert a környéken állomásoztatott erőikhez képest ez a magyar katonai csoportosulás, a maga 150 ezer emberével túlerőt jelentett…
Kun Béla ismét távirathoz, mint megoldáshoz folyamodott, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy őt és kormányát az antant erők nem tekintik legitimnek és nem óhajtanak vele tárgyalni. Clemenceau-tól azt kérte, hogy a Tiszántúlról vonják vissza a román haderőt… Nem volt éppen diplomáciai elismerés a válasz: azt is közölték vele, hogy amíg nem tartják be a fegyverszüneti egyezményt, a békekonferencia sem tárgyal Magyarországgal…
(Böhm Vilmos ekkor felkínálta egy katonai hatalomátvétel lehetőségét is a szocdemeknek… akik ezzel nem éltek, így hát Bécsben felvette a kapcsolatot az ottani antant misszióvezetővel, Cunningham ezredessel.) A tét ekkor már az volt, hogy akár a magyar államiság is megszűnhet. Kun Béla ismét táviratozott Clemenceau-nak és panaszkodott a megszálló román csapatokra, miközben a sorozási tilalom ellenére, erőszakkal gyűjtötte az embereket. Az ellátás a dunántúli vasutassztrájk miatt katasztrofálissá vált és külön távirati rendelettel csak a tudósokat és a művészeket mentesítették a rekvirálások alól…
Kun még mindig nem értette meg, hogy az antant egy világháborút nyert meg és mielőtt elindította volna tiszai támadást, július végén még három táviratot küldött Leninnek és sürgette az orosz beavatkozást…
Lenin válasza drámai volt: „Mindent megteszünk, de a magyar barátainknak is látniuk kell: kevés az erőnk.” Oka volt ezt mondani. Ukrajna bejelentette az elszakadást Oroszországtól és a polgárháború immár ott is dúlt.
