A mögöttünk álló század nagy diktatúráinak öröksége sok más mellett felvetett egy olyan problémát, amit a korábbi századok jóval megbocsátóbban kezeltek: a kollaboráció kérdését. Meggyőződésből vagy bosszúvágyból, üzleti okokból vagy számításból – a jövő törvényszékei elől nincs menekvés. Hogy az utókor miként fog értékelni egy elnyomó rezsim melletti kiállást, gyakran nem látszik a még éppen dicső jelenkorból. Ki tudja, ami ma józan és belátó szimpátia egy politikai párt mellett, nem lesz-e holnap megbocsáthatatlan gazemberség és biztos jegy a történelem szemétdombjára? Mai történetünk főszereplője retúrjegyet váltott…
1885-ben ezen a napon született Hugo Ferdinand Boss a németországi Metzingen városában. Hogy a személye körül nemrégiben fellángolt vitákat jobban megértsük, ezúttal korábbról kell kezdenünk.
Metzingen azokban az időkben a Württembergi Királyság nevű állam városkája volt, a Német Birodalom része. Miután 1819-ben saját királya, I. Vilmos három éves uralkodás után új alkotmányt adott majd 20 ezer km2-es földjének, példátlanul nyugodt, csendes és békés időszak köszöntött be. Kis túlzással a 19. század zavartalan idillje zajlott itt: a mezőgazdaság és a kereskedelem fejlődött, az oktatás javult, az életszínvonal lassan, de biztosan nőtt, és Vilmos köz- és magánügyekben mutatkozó példás takarékossága rövid időn belül meggyógyította a királyság I. Frigyes alatt megroppant pénzügyi helyzetét. A vasút megjelenése később még jobban fellendítette az addig sem stagnáló üzleti szektor, különösen az építőipart. Nagyszerű idők voltak. 1848-ban ide is begyűrűzött a forradalmi láz, de errefelé nem történtek erőszakos cselekmények, köszönhetően Vilmosnak, aki megérezve az új idők szeleit, villámgyorsan lecserélte minisztereit liberálisabb szelleműekre, követeléseiket elfogadta, kihirdette, majd mikor az egész hercehurcának vége lett, szép csendben kirúgta a forradalmi kormányt és helyébe visszahívta régi politikusait, a népnek kedves 48-as jogokat megtartva. A kor stabilitására jellemző, hogy az 1819-es vilmosi alkotmány kisebb módosításokkal 1918-ig érvényben maradt.
Fia, I. Károly minden jó tulajdonságot örökölt apjától, de a történelmi korszak kezdetben nem volt hozzá oly szerencsés. Alighogy 1864-ben trónra került, belesodródott Ausztria és Poroszország már régóta érő háborújába. Apjához hasonlóan az osztrákok pártján állt, és ezért komoly árat kellett fizetnie a poroszok oldalára álló hadiszerencse idején: elfoglalták a királyság északi részét. A béketárgyalásokon 8 millió gulden kártérítés és egy nagyon etikátlan titkos szerződés ellenében adták vissza a területet. A kemény idők elvonultával Württenberg az új birodalom része maradhatott, saját irányítása alatt tartva postahivatalait, a távíró-rendszert és a vasutat, sőt kiváltságokat kapott az adózás és a hadügyek rendezésében is. Württenberg az új rend lelkes híveként elöl járt a reformintézkedésekben, adócsökkentésben és a vasúti rendszer egységesítésében. Az első zavaros négy év után ismét beköszöntött a békeidő. Mondogatták is királyság szerte, száz évente senkinek nem árt meg ennyi izgalom...
Metzingen városa ennek a csendes, nyugodt világnak volt egyik legszebben fejlődő ékköve. Már rég nyoma sem volt a harmincéves háború kíméletlen pusztításának, amikor pestis végzett a lakosság kétharmadával. Az iparosodás és 1859-ben a vasútvonalakba való bekapcsolódás egészen új lendületet és még újabb arculatot adott a tisztes kisvárosnak: a környékbeli adottságok a szövetgyártásnak nyújtottak kibontakozási lehetőséget, s a helyi befektetők és szakemberek rövidesen a textilgyártás egyik fellegvárává tették a települést.
Mikor Hugo 1885-ben Heinrich Boss és Luise Münzenmayer ötödik fiacskájaként megszületett, Metzingen már hírneves és gazdag városka volt. A fiút liberális, virágzóan demokratikus légkör vette körül, prosperitást és a szorgalmas munka kifizetődését látta mindenhol. Kétség sem fért hozzá, hogy egy nap ő is ruhaipari céget fog alapítani és a város elismert, előkelő polgára lesz. A két éves katonai szolgálat után egy szövőmalomban kezdett dolgozni, majd 1908-ban átvette örökségét, szülei fehérnemű üzletét. Pár hónappal rá feleséget kerített és a rákövetkező évben született egy lánya. Teltek az évek, és egész jól ment a bolt. De 1914-ben fegyverropogás ébresztve fel százéves álmából a 19. századi idillt. Kitört a Nagy Háború és Hugónak be kellet vonulnia a seregbe, ahonnan tizedesként szerelt le. Sok nehézség árán újraindította a fehérnemű üzletet, és nagyon úgy tűnt, hogy a nehéz időkre való tekintettel a 33 éves férfi ennél sokkal többre már nem fogja vinni. De a színpadon váratlanul megjelent egy új szereplő. Azt ígérte, hogy ha hatalomra jut, visszaállítja a birodalom egykori fényét. Adolf Hitler és a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt egyre duzzadó tábora Boss számára nem csak a gyerekkori idill, de egy új vásárlóközönség csábító ígéretét is magában hordozta.
A nácik már egy ideje amúgy is frusztráltak voltak a gönceik miatt. Kezdődött az SA-legények nem túl előnyös (mit szépítsük, fosbarna színű) ingeivel: a rohamosztagosok 1919-ben nem számíthattak rá, hogy profi tervező álmodja meg öltözéküket. Az egyik müncheni katonai raktárban hatalmas mennyiségű barna anyagra találtak, amit az új Freikorpsos katonáknak szántak, de a csapatot sosem vetették be, mert a háború még annak előtte véget ért. Az anyag éppen annyira volt világosbarna, hogy a náci karlendítéskor, különösen nyáridőben, remekül látszott a megannyi izzadságfolt a sok kis dühös verőlegény ruháján. Több korabeli pártvezető meg is jegyezte, hogy előbb-utóbb abba fog belebukni az új párt, hogy fél Németország a hülye ruháikon röhög. 1923-ban néhány óráig úgy tűnt, a nácik megdönthetik a hatalmat, de Sörpuccsnak rossz vége lett, és bár a bíróság rendkívül barátságosan bánt el a résztvevőkkel, Adolf Hitler mégiscsak börtönben ült, a párt pedig foszlásnak indult. Mikor Führerük tizenhárom hónap után kiszabadult, egy teljes érdektelenségbe fulladt, eladósodott és reményvesztett politikai közösséget kapott vissza.
Ebben az évben Hugo Boss megalapította későbbi nagy cégét, a rákövetkező évben pedig két partnerével együtt egy gyárat is összegründoltak. Végre nem fehérneműkben utazott: pulóvereket, kabátokat, munkaruhákat, sportruhákat és esőkabátokat tervezett, terveztetett és gyártott. Megérezve az üzleti rést, összebarátkozott a nácik vezetőivel és felajánlotta nekik, hogy jó áron megtervezi, kivitelezi mozgalmuk egyenruháit és öltözködési arculatát. De a megbízás egyelőre csak alkalmi jellegű volt.
A mozgalom egy lejtmenetes évében, 1931-ben Hugo belépett az NSDAP-be, s példás, lelkes tagja lett a pártnak. Hogy nem korábban tette, abban szerepe volt annak is, hogy a gazdasági világválság őt is majdnem padlóra küldte: a vállalat a csődeljárás szélén tántorgott. A párttagsággal viszont kezébe került az új egyenruhák kizárólagos tervezői és gyártói joga, ez pedig egycsapásra megmentette a céget. Először az SA, majd az akkor még csak kevés tagot számláló SS ruháit tervezte meg (előbbinek sötétítette a barnáját, utóbbinak pedig eleve fekete színt adott, ami elegáns, de igen fullasztó viselet volt nyáron, a vastag szövetanyag ugyanis magába szívta a meleget), aztán jöttek a Hitlerjugend ruhái, végül a náci potentátok és maga Adolf Hitler egyhangú személyes ruházata is. A szerencséskezű Bossnak egyik napról a másikra tömegtermelésre kellett átállnia. A nácik hatalomra jutása után az ő cége kapta meg a postamesterek és a vasúti dolgozók ruháinak elkészítését is, s végül 1939-ben a legnagyobb állami megrendelést, a Wehrmacht öltözékének kidolgozását és legyártását.
(A félreértések elkerülése végett: az egyenruhákat nem személyesen Hugo Boss tervezte, ő csak az üzleti tárgyalásokat és a gyártási szervezést bonyolította. A híressé vált ruhákat egy SS-Oberführer, Karl Diebitsch professzor és Walter Heck grafikus tervezte.)
Ez már önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy a Hugo Bossék után Hitlerék esetleges bukását követően egy varrótű se maradjon. De a háború zűrzavarában a metzingeni gyár kifogyott az alkalmazottakból, többségük már valahol messze járt a harctereken. Munkásokra volt szükség, és a jó pártkatona tudta, hová kell fordulni gyors segítségért: a Gestapo készségesen beszállított neki 140 lengyel és 40 francia kényszermunkást, akikkel példátlan brutalitással bántak az egész háború alatt.
1945 után Boss bíróság elé került, de mivel az egész kényszermunkás történet még csak igen halványan volt feltárva, csupán pénzbírsággal és a szavazati joga elvesztésével sújtották. 1948-ban abban a tudatban, hogy a cég jövője bizonytalan, hírneve kérdéses, meghalt. Egy egyszerű fogtályog végzett vele.
A főnök halála után hosszú ideig csönd volt, a cég az alvó svájci bankszámláknak és némi amerikai innovációnak köszönhetően felszínen maradt. Üzletileg talán a legjobb ötlet az elit konfekció irányába történő profilváltás volt, mely végleg kijuttatta a gödörből a hírhedt vállalatot. 1997-ig senki sem firtatta az időközben megkérdőjelezhetetlenül topkategóriává váló cég egykori náci ügyleteit. A cég adatai azonban váratlanul megjelentek egy nyilvánosságra hozott svájci alvó számlán, mellettük a jóvátételi perekről szóló hivatkozásokkal; az indulatok ismét felcsaptak a virágzó évtizedek után.
A cég egy ideig a hallgatás mellett döntött, majd miután egyre többen bojkottálták őket, még a gazdasági visszaesés előtt kiborították a bilit, felkérték a Müncheni Bundeswehr Egyetem gazdaságtörténészét, Roman Koestert, hogy végezzen kutatást és írja meg a történetet objektíven és korrektül. A professzor kőkemény könyvet írt Hugo Boss, 1924-1945 címen, melyben nem kertel: "Teljesen világos, hogy Hugo F. Boss nem egyszerűen csak azért csatlakozott a párthoz, hogy nyélbe üsse az egyenruha-üzletet, hanem mert a nemzetiszocializmus követője volt." Igazi keményvonalas nácinak írja le a nagy alapítót, és azt sem rejti véka alá, hogy a háború alatt milyen brutális bánásmód uralkodott a gyárban. Az egyik varrónő például arról mesél, hogy miután egyszer véletlenül jó reggelttel köszönt, berángatták az irodába és megpofozták, közölvén, hogy akár meg is dögölhet, ha nem ismeri a rendes német munkás köszönést.
A legutóbbi, 2010-es hivatalos összesítésekor 1 milliárd 729 millió euró jövedelmet termelt a Hugo Boss vállalat. Hogy is szól az a híres, cinikus mondás? Senki se kérdezze, honnan van az első millió…
