Képzeljék el: fényes nappal van, reggeli órák. Hirtelen kigyullad valami szemkápráztató az égen, olyan ragyogó, mintha a Nap eddig csak egy pincében felkapcsolt villanykörte lett volna. Hófehér izzás borítja el az égboltot, nehéz nyitva tartani a szemet. Még szerencsére a fénytünemény hőjelenséggel nem társul. Órákkal később a fény csökken, majd lassacskán egy új égitest jelenik meg az égbolton: egy nagyon fényes csillag, körülötte fénykör. A jelenség lüktet, változtatja a méretét, mintha lélegezne; élne. Pedig éppen most hal meg. Akár egy hatalmas, ijedten pislogó szem a menny boltozatán – pont a mi szemünkbe néz. Képzeljék el, mi történne idelent, miközben a Föld lakossága döbbenten figyeli a látványosságot? Persze kitörne némi vallásos pánik, de a tudósok már egy órán belül korrekt és cáfolhatatlan tényekkel állnának elő világszerte a hírműsorok rendkívüli kiadásaiban: megmagyaráznák, hogy nem kell félni, nem fogunk felrobbanni: ez csak egy szupernóva. És most képzeljék el, mit szólhattak mindehhez távoli őseink 960 évvel ezelőtt?...

1054-ben ezen a napon szupernóva tűnt fel az égen. Kína, Japán, Perzsia, Konstantinápoly népe és az amerikai őslakosok is látták, legalábbis ezeken a területeken megemlékeztek róla feljegyzések, rajzok, csillagászati értekezések formájában. Huszonhárom napon át fényes nappal is látszott, de éjszaka még 1056. április 6-án is fényesen világított, és a továbbiakra nincsenek feljegyzéseink. Ezután még három alkalommal, legutóbb 1604-ben láttak innen a Földről is jól megfigyelhető szupernóvát, de azok már nem voltak a nagyközönség számára is olyan látványosak, mint a mai napon felragyogó jelenség. Tehát 1604 óta semmi, de holnap még bármi megtörténhet.

Mindenekelőtt tegyük tisztába a science-fictionbe illő fogalmat: mit takar pontosan a „szupernóva” kifejezés, és az, hogy az 1054-ben feltűnt példányban volt egy pulzár is?

A szupernóva akkor jön létre, amikor egy csillag meghal. Végleg. A haldoklása rendkívül hosszú és látványos; felfúvódik, összemegy, lenyűgöző alak, szín és hőváltozásokon megy át teljes kimúlása előtt, mígnem egy rettentő nagyot, egy mindent elsöprőt robban: ez a finálé az opera végén. Ekkor a benne dolgozó, a „lelkét” alkotó hatalmas mennyiségű adalékanyag kilökődik belőle és szanaszét szóródik a végtelen éjszakában. Mivel odakint nincs levegő és semmi más közvetítőanyag, ezért kis túlzással ez a szétszóródás őrjítő lassúsággal az idők végezetéig tart. Olyan lassan, hogy most, 960 évvel az esemény után ebből az egykori robbanásból „hagyományozódott” ránk a Rák-köd, ami nemcsak a csillagászok által leggyakrabban tanulmányozott szupernóva-maradvány, hanem a legtöbbet fotózott és publikált effajta jelenség is.

A robbanáskor hatalmas fénykibocsátással (a szakemberek úgy nevezik, „luminozitással”) ég, nagyobbal, mint egy galaxis. Tehát ha a mi Napunk megfelelne mindazon kritériumoknak, hogy szupernóva váljon belőle, a robbanásakor fényesebben ragyogna, mint az egész Tejútrendszer.

Ami pedig a pulzárt illeti, az már a finálé utáni függönyengedés: legtöbbször a robbanás után keletkezett fehér törpe nevű képződményből alakul ki és hatalmas mágneses erővel a Naprendszerünk szélte-hosszát bőven meghaladó lüktető sugárnyalábot pulzál magából.

2002-ben F. R. Stephenson a Durhami Egyetemről és D. A. Green a Cambridge-i Egyetemről kiváló tanulmányt publikált Történelmi szupernóvák és maradványaik címen. Ebben összefoglalják, mikor és mennyi időre láthattak szupernóvákat az emberek, vagy ha ők nem is, de a csillagászok. Az 1054-es esemény minden eddig ismert megfigyelés közül magasan kiemelkedik, hiszen ez volt a legfényesebb és egy kivétellel a legtovább megfigyelhető. Nála tovább csak egy 48 évvel korábbi szupernóva volt látható az égen, de amaz több, mint három éven át és kelettől nyugatig mindenki látta, ugyanis szélsőségesen fényes volt. Ezelőtt négy ilyen esemény is történt, de róluk csak egyetlen kínai forrás tudósít, rajta kívül senki más. Ázsiában 1181-ben hat hónapon át látszott az égen egy vadonatúj csillaghalál, de csak sok száz évvel később, 1572-ben tűnt fel a következő, ez is egy éven át ragyogott vendégcsillagként Európa egén. Végül 1604-ben beazonosították az utolsó példányt, amit maga Kepler is egy éven át tanulmányozott, ezért ma Kepler1604-nek hívják.

Felmerülhet a kérdés, egyes szupernóvákat miért csak a tudósok láttak? Erre egyszerű a válasz: a kedves olvasó sem venné észre egyből, ha máról holnapra kigyúlna egy újdonsült csillag az égen. Nos, 1054-ben mindenki észrevette, annak ellenére, hogy 6900 fényévre történt a robbanás. Ami persze egyúttal azt is jelenti, hogy a robbanás már akkor 6900 évvel korábban megtörtént, csak hát a fénye 1054-re jutott el a földi szemekhez. (Akinek ez nem világos, eljátszhat a gondolattal: hatalmas szupernóva-kitörést észlelnek a Föld tudósai, a robbanás 7000 fényévre történik, a tudósok felküldenek egy fénysebességnél százszor is gyorsabban repülő űrhajót, hogy megnézzék közelebbről a robbanást… de késő - a helyszínen már semmi sem látszik belőle, ezért visszarepülnek a Földre, hogy tovább tanulmányozhassák a robbanást...)

A Rák-köd és az 1054-es vendégcsillag (ez a szebbik neve a szupernóvának) közötti kapcsolat először a 1920-as években merült fel. "Nagyszámú kínai feljegyzés létezik a csillagról - írja Stephenson és Green tanulmányában. Elsőként 1054. július 4-én látták a reggeli keleti égen és egészen 1056. április 6-ig megfigyelhető volt. Két független japán forrásból három feljegyzés maradt ránk. A kínai és japán csillagászok egyaránt a Tianguan csillaghoz közel fekvõnek adták meg a pozícióját, ezt a zéta Tauval lehetett azonosítani. Semmilyen elmozdulásról nem számolt be senki, így egyértelmû a szupernóvaként való megfeleltetés. Kb. 23 napig a nappali égen is látszott; a kínaiak a Vénuszhoz, a japánok a Jupiterhez hasonló fényességûnek írták le. 
Valószínűnek látszik, hogy az 1054-es szupernóvát Konstantinápolyból is megfigyelték. Ibn Butlan, egy keresztény orvos, röviden megemlékezett egy új csillagról, ami akkortájt volt látható. Habár volt néhány bizonytalan felvetés, ma úgy tűnik, Európából nem maradt ránk semmilyen egyértelmű feljegyzés a jelenségről. Emellett az is felmerült, hogy egyes indián barlangrajzokon is megörökítették az ekliptikához közel feltûnt SN-t, mint egy holdsarló melletti csillagot. Ez azonban igen bizonytalan alapokon nyugvó elképzelés, mivel a rajzokról csak annyit tudni, hogy a 10. és 12. sz. között születhettek meg, illetve közülük csak egyetlen egy mutatja helyes irányban a csillagot a holdsarlóhoz képest. Figyelembe véve a kor bizonytalanságát, még a rajzok csillagászati ihletettségét feltételezve sem lehet kizárni, hogy egyszerűen a Vénuszt örökítették meg a Hold mellett."

1054 egyébként átlagosan mozgalmas év volt a középkor delelőjéhez képest. Többnyire háborúk dúltak: a normannok a franciák ellen csatáztak, a skót Machbeth király Malcolm Canmore ellen, I. András Ausztriával háborúzott, a pápa és a konstantinápolyi pátriárka egymás ellen, ami még idén a nagy egyházszakadáshoz vezetett. Mindeközben pedig Európa első feljegyzett tornádója is végigpusztított Írországon.