A történelmet általában komoly emberek csinálják. Nem mindig tehetségesen és felkészülten, de legtöbbször elszántan, hatalomvágytól vagy eszméktől, küldetésektől, vízióktól hajtva – csatában vagy tárgyalóasztalok mellett. Olykor komolytalan emberek is megkaparintják az események hajókerekét, de hogy egy kisgyerek kezdjen vele játszani, s meg kell hagyni, egész jól, arra igen kevés példa akad az írott történelem lapjain. „Erre még egy kölyök is képes lett volna!” – szokták mondani lenézően a „fölnőttek”. De 1982-ben olyan ijesztő és bonyolult nemzetközi rejtvényt adott fel egymásnak a hidegháború két szembenálló fele, hogy a „fölnőtteknek” csak ijesztő és bonyolult megoldások jutottak eszükbe: fenyegetőzés, fegyverkezés, üzengetés, katonai erőfitogtatás. Pedig csak meg kellett volna kérdezni egymástól: háborút akarunk? Jött egy gyerek, és megkérdezte.
1983-ban ezen a napon repült a 11 éves Samantha Smith a Szovjetunióba szüleivel, az ország első emberének, Jurij Andropov első titkárnak személyes meghívására. A késői hidegháború legvészterhesebb évében történt hihetetlennek tetsző esemény hátterében egy spontán levélváltás állt: az ötödik osztályos Samantha levelet írt az állami vezetőnek, melyben azt kérdezte, miért akar háborút, és ha nem akar, akkor mit tesz ellene? Április 12-én a levelet váratlanul lehozta a Pravda, és 26-án maga a címzett is válaszolt rá. Levele végén meghívta a kislányt országába, hogy saját szemével győződhessen meg róla, odaát mindenki békére és a népek közötti barátságra vágyik. Samantha elfogadta a meghívást.
A hatalmas médiacirkusztól övezett két hetes látogatás során zsúfolt program várt a családra: Moszkva, Leningrád, számos fogadás, kirándulás, városnézés, avatóünnepség után még egy konferenciára is meghívták, ahol beszédet mondott. Ezután az Artyek úttörőtáborban lakott egy diákotthonban kilenc lánnyal együtt, orosz dalokat, táncokat tanult, barátokat szerzett, különösen az angolul kiválóan beszélő Natasja Kasirinával lett jóban. A Smith-család igazán le volt nyűgözve a felhajtástól és a vendégszerető fogadtatástól. Andropov, aki akkor már nagyon beteg volt (és a rákövetkező év februárjában meg is halt), csak telefonon tudott beszélni a kislánnyal, amint az első női űrhajós, Valentina Tyereskova is, akiről Samanthának fogalma sem volt, kicsoda, ezért igen kurtára sikeredett történelmi beszélgetésük.
Mikor július 22-én hazatért, az USA leghíresebb kislánya lett: vörös szőnyeg, limuzin, virágeső várta – és persze gyűlölködők is. Szerintük Andropov rászedte a gyereket, aki boldogan ette meg a csokiöntettel tálalt szovjet propagandát, így segédkezet nyújtva ebben a rendkívül kiélezett történelmi helyzetben, hogy nettó hülyét csináljon Amerikából. Sajnos volt ebben némi igazság. Míg Samantha őszinteségéhez és bátorságához nem férhet kétség, Jurij Andropov igazi hidegvérű politikus volt. A nemzetközi helyzetet érzékelve pontosan tudta, hogy nem is jöhetett volna jobbkor ez a levél. Miután tanácsadói úgy vélték, hogy az oroszellenes közhangulatot kedvezőbb irányba terelné az ügy kihasználása, azonnal tollat ragadott.
És mégis. Aki csőbe lett húzva, az nem Samantha és nem az Egyesült Államok volt, hanem Andropov. Egy efféle „cuki epizód” után a nemzetközi politika sakktábláján nem tehette meg, hogy tovább növeli a háborús feszültségeket, még akkor sem, mikor ősz tájékán véletlenül lelőttek egy szovjet gépet. Abból a pár hónapból, ami még életéből hátramaradt, félre kellett tennie ez irányú terveit. Mögötte pedig már feltűnt Mihail Gorbacsov, akit pont ő húzott a hatalom közelébe.
Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a hidegháborúnak és a Szovjetuniónak közvetett módon egy kislány levele vetett véget, nagyot téved. A hatalmas államgépezet már régóta recsegett-ropogott: az atomháborús félelmeket ezért is szította újra, hogy ismét az erő pozíciójából politizálhasson. Gorbacsovnak, ha nem akarta, hogy éhínségektől és belső háborúktól szakadjon darabokra az ország, előbb-utóbb el kellett kezdenie a nagy vár leépítését. Samantha Smith levele mindössze egy apró hullám volt a tengeren, ami a legjobbkor és a legjobb helyen sodorta az eseményeket olyan irányba, ami valószínűleg nélküle is odaterelődött volna, éppen csak máshogy és kicsit később.
A történet itt persze nem ért véget: Samantha nemsokára Japánból kapott meghívást, ahol találkozott a miniszterelnökkel, majd a Nemzetközi Gyerekek Szimpóziumán tartott beszédet, melyben cserediákprogramot javasolt a szovjet és amerikai vezetőknek. Utazásai nagykövetek egész sorát inspirálta, hogy ellenségesnek mondott országokban tegyenek látogatásokat.
A levélváltás és az utazás jelentősége akkor érthető meg igazán, ha pillantást vetünk arra a valóban kiélezett politikai szituációra, amibe Samantha (mindezt nyilván nem látva át), szerencsés kézzel belepiszkált.
1982 novemberében elhunyt a Szovjetunió már régóta kritikus egészségi állapotban lévő vezetője, Leonyid Brezsnyev. Az első helyért folyó harcba három szintén idős, beteg ember szállt be: a KGB addigi vezetője, Jurij Andropov, utódja, Vitalij Fedorcsuk és Konszantyin Csernyenko, akit leginkább Brezsnyev látott volna szívesen utódjaként. A három lehetséges választás közül a szövevényes hatalmi játékban Andropov tűnt a legjobb rossznak Neki ugyanis volt bizonyos hajlandósága a reformtörekvések irányába, de ebből novemberben még kevés látszott. A nyugati sajtó csaholva ugrott rá a nem éppen folttalan múltú férfiúnak: nemf elejtették el neki, hogy 1956-ban ő volt a Magyarország elleni szovjet megszállás egyik fő lebonyolítója, ahogy azt sem, 1968-ban személyesen irányította a prágai tavasz leverését. A KGB vezetőjeként pszichiátriai intézetek egész hálózatát építette ki, hogy azzal úgymond a "szovjet kormányt és a szocializmust védje a másképp gondolkodás fertőzéseitől". Szolzsenyicintől Nurejevig számos nagyképességű embert igyekezett tönkretenni roppant aljas módszerekkel.
Érthető, hogy személye a tengerentúlon aggodalmakat keltett. A nemzetközi feszültség oda vezetett, hogy végül műholdakra telepített fegyverek fejlesztését és pályára állítását szorgalmazta nyíltan mind az orosz, mind az amerikai fél. Mindkét kormány kiterjedt kutatásokat és fejlesztési programokat indított a technológia mielőbbi alkalmazhatósága érdekében. Egyúttal nyomás is nehezedett rájuk: szervezetek, tiltakozások, tüntetések követelték, hogy szüntessék be az emberiség teljes pusztulásával fenyegető háborús előkészületeket. Ebben a felfokozott helyzetben jelent meg a TIME 1982. november 22-i száma, Andropovval a címlapon. Mikor Samantha Smith meglátta, megkérdezte anyukájától, hogy "Ha az emberek ennyire félnek tőle, miért nem ír valaki neki egy levelet és kérdezi meg tőle, hogy háborút akar vagy sem?" - "Te miért nem írsz?" - hangzott a felelet.
Samantha Smith két évvel később, 1985. augusztus 25-én édesapjával hazafelé tartott egy tévésorozat forgatásáról. A Bar Harbor Airlines 1808-as ingázó járata leszállás közben a közeli erdő felé kanyarodva a fáknak ütközött és lezuhant. A gépen utazó hat ember és a kétfős személyzet életét vesztette.
Több mint ezren kísérték utolsó útjára a béke ifjú követét.
Végül álljon itt a levél, amitől, ha csak egészen kicsit is, de jobb lett a világ:
Kedves Andropov úr!
A nevem Samantha Smith. Tízéves vagyok. Gratulálok az új munkájához. Félek, hogy Oroszország és az Egyesült Államok közt atomháború tör ki. Ön a háborúra fog szavazni? Ha nem, akkor kérem, mondja el, hogy próbálja megakadályozni, hogy háború legyen. Erre nem muszáj válaszolnia, de szeretném tudni, miért akarja meghódítani a világot vagy legalábbis a mi országunkat. Isten azért teremtette nekünk a világot, hogy békében éljünk együtt, nem azért, hogy harcoljunk.
Üdvözlettel,
Samantha Smith
