A történelmet általában komoly emberek csinálják. Nem mindig tehetségesen és felkészülten, de legtöbbször elszántan, hatalomvágytól vagy eszméktől, küldetésektől, vízióktól hajtva – csatában vagy tárgyalóasztalok mellett. Olykor komolytalan emberek is megkaparintják az események hajókerekét, de hogy egy kisgyerek kezdjen vele játszani, s meg kell hagyni, egész jól, arra igen kevés példa akad az írott történelem lapjain. „Erre még egy kölyök is képes lett volna!” – szokták mondani lenézően a „fölnőttek”. De 1982-ben olyan ijesztő és bonyolult nemzetközi rejtvényt adott fel egymásnak a hidegháború két szembenálló fele, hogy a „fölnőtteknek” csak ijesztő és bonyolult megoldások jutottak eszükbe: fenyegetőzés, fegyverkezés, üzengetés, katonai erőfitogtatás. Pedig csak meg kellett volna kérdezni egymástól: háborút akarunk? Jött egy gyerek, és megkérdezte.

1983-ban ezen a napon repült a 11 éves Samantha Smith a Szovjetunióba szüleivel, az ország első emberének, Jurij Andropov első titkárnak személyes meghívására. A késői hidegháború legvészterhesebb évében történt hihetetlennek tetsző esemény hátterében egy spontán levélváltás állt: az ötödik osztályos Samantha levelet írt az állami vezetőnek, melyben azt kérdezte, miért akar háborút, és ha nem akar, akkor mit tesz ellene? Április 12-én a levelet váratlanul lehozta a Pravda, és 26-án maga a címzett is válaszolt rá. Levele végén meghívta a kislányt országába, hogy saját szemével győződhessen meg róla, odaát mindenki békére és a népek közötti barátságra vágyik. Samantha elfogadta a meghívást.

A hatalmas médiacirkusztól övezett két hetes látogatás során zsúfolt program várt a családra: Moszkva, Leningrád, számos fogadás, kirándulás, városnézés, avatóünnepség után még egy konferenciára is meghívták, ahol beszédet mondott. Ezután az Artyek úttörőtáborban lakott egy diákotthonban kilenc lánnyal együtt, orosz dalokat, táncokat tanult, barátokat szerzett, különösen az angolul kiválóan beszélő Natasja Kasirinával lett jóban. A Smith-család igazán le volt nyűgözve a felhajtástól és a vendégszerető fogadtatástól. Andropov, aki akkor már nagyon beteg volt (és a rákövetkező év februárjában meg is halt), csak telefonon tudott beszélni a kislánnyal, amint az első női űrhajós, Valentina Tyereskova is, akiről Samanthának fogalma sem volt, kicsoda, ezért igen kurtára sikeredett történelmi beszélgetésük.

Mikor július 22-én hazatért, az USA leghíresebb kislánya lett: vörös szőnyeg, limuzin, virágeső várta – és persze gyűlölködők is. Szerintük Andropov rászedte a gyereket, aki boldogan ette meg a csokiöntettel tálalt szovjet propagandát, így segédkezet nyújtva ebben a rendkívül kiélezett történelmi helyzetben, hogy nettó hülyét csináljon Amerikából. Sajnos volt ebben némi igazság. Míg Samantha őszinteségéhez és bátorságához nem férhet kétség, Jurij Andropov igazi hidegvérű politikus volt. A nemzetközi helyzetet érzékelve pontosan tudta, hogy nem is jöhetett volna jobbkor ez a levél. Miután tanácsadói úgy vélték, hogy az oroszellenes közhangulatot kedvezőbb irányba terelné az ügy kihasználása, azonnal tollat ragadott.

És mégis. Aki csőbe lett húzva, az nem Samantha és nem az Egyesült Államok volt, hanem Andropov. Egy efféle „cuki epizód” után a nemzetközi politika sakktábláján nem tehette meg, hogy tovább növeli a háborús feszültségeket, még akkor sem, mikor ősz tájékán véletlenül lelőttek egy szovjet gépet. Abból a pár hónapból, ami még életéből hátramaradt, félre kellett tennie ez irányú terveit. Mögötte pedig már feltűnt Mihail Gorbacsov, akit pont ő húzott a hatalom közelébe.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a hidegháborúnak és a Szovjetuniónak közvetett módon egy kislány levele vetett véget, nagyot téved. A hatalmas államgépezet már régóta recsegett-ropogott: az atomháborús félelmeket ezért is szította újra, hogy ismét az erő pozíciójából politizálhasson. Gorbacsovnak, ha nem akarta, hogy éhínségektől és belső háborúktól szakadjon darabokra az ország, előbb-utóbb el kellett kezdenie a nagy vár leépítését. Samantha Smith levele mindössze egy apró hullám volt a tengeren, ami a legjobbkor és a legjobb helyen sodorta az eseményeket olyan irányba, ami valószínűleg nélküle is odaterelődött volna, éppen csak máshogy és kicsit később.

A történet itt persze nem ért véget: Samantha nemsokára Japánból kapott meghívást, ahol találkozott a miniszterelnökkel, majd a Nemzetközi Gyerekek Szimpóziumán tartott beszédet, melyben cserediákprogramot javasolt a szovjet és amerikai vezetőknek. Utazásai nagykövetek egész sorát inspirálta, hogy ellenségesnek mondott országokban tegyenek látogatásokat.

A levélváltás és az utazás jelentősége akkor érthető meg igazán, ha pillantást vetünk arra a valóban kiélezett politikai szituációra, amibe Samantha (mindezt nyilván nem látva át), szerencsés kézzel belepiszkált.

1982 novemberében elhunyt a Szovjetunió már régóta kritikus egészségi állapotban lévő vezetője, Leonyid Brezsnyev. Az első helyért folyó harcba három szintén idős, beteg ember szállt be: a KGB addigi vezetője, Jurij Andropov, utódja, Vitalij Fedorcsuk és Konszantyin Csernyenko, akit leginkább Brezsnyev látott volna szívesen utódjaként. A három lehetséges választás közül a szövevényes hatalmi játékban Andropov tűnt a legjobb rossznak Neki ugyanis volt bizonyos hajlandósága a reformtörekvések irányába, de ebből novemberben még kevés látszott. A nyugati sajtó csaholva ugrott rá a nem éppen folttalan múltú férfiúnak: nemf elejtették el neki, hogy 1956-ban ő volt a Magyarország elleni szovjet megszállás egyik fő lebonyolítója, ahogy azt sem, 1968-ban személyesen irányította a prágai tavasz leverését. A KGB vezetőjeként pszichiátriai intézetek egész hálózatát építette ki, hogy azzal úgymond a "szovjet kormányt és a szocializmust védje a másképp gondolkodás fertőzéseitől". Szolzsenyicintől Nurejevig számos nagyképességű embert igyekezett tönkretenni roppant aljas módszerekkel.

Érthető, hogy személye a tengerentúlon aggodalmakat keltett. A nemzetközi feszültség oda vezetett, hogy végül műholdakra telepített fegyverek fejlesztését és pályára állítását szorgalmazta nyíltan mind az orosz, mind az amerikai fél. Mindkét kormány kiterjedt kutatásokat és fejlesztési programokat indított a technológia mielőbbi alkalmazhatósága érdekében. Egyúttal nyomás is nehezedett rájuk: szervezetek, tiltakozások, tüntetések követelték, hogy szüntessék be az emberiség teljes pusztulásával fenyegető háborús előkészületeket. Ebben a felfokozott helyzetben jelent meg a TIME 1982. november 22-i száma, Andropovval a címlapon. Mikor Samantha Smith meglátta, megkérdezte anyukájától, hogy "Ha az emberek ennyire félnek tőle, miért nem ír valaki neki egy levelet és kérdezi meg tőle, hogy háborút akar vagy sem?" - "Te miért nem írsz?" - hangzott a felelet.

Samantha Smith két évvel később, 1985. augusztus 25-én édesapjával hazafelé tartott egy tévésorozat forgatásáról. A Bar Harbor Airlines 1808-as ingázó járata leszállás közben a közeli erdő felé kanyarodva a fáknak ütközött és lezuhant. A gépen utazó hat ember és a kétfős személyzet életét vesztette.

Több mint ezren kísérték utolsó útjára a béke ifjú követét.

Végül álljon itt a levél, amitől, ha csak egészen kicsit is, de jobb lett a világ:

Kedves Andropov úr!

 A nevem Samantha Smith. Tízéves vagyok. Gratulálok az új munkájához. Félek, hogy Oroszország és az Egyesült Államok közt atomháború tör ki. Ön a háborúra fog szavazni? Ha nem, akkor kérem, mondja el, hogy próbálja megakadályozni, hogy háború legyen. Erre nem muszáj válaszolnia, de szeretném tudni, miért akarja meghódítani a világot vagy legalábbis a mi országunkat. Isten azért teremtette nekünk a világot, hogy békében éljünk együtt, nem azért, hogy harcoljunk.

 Üdvözlettel,

Samantha Smith

A társadalmi folyamatok állandó hullámzása olykor csendesebb, máskor hangosabb, de akad olyan időszak is, mikor elsöprő erejűvé válik. Az 1960-as években megáradtak ezek a folyók, és az is vitán felül áll, hogy számos korábban elkezdődött folyamat ebben az évtizedben lépte át azt a lélektani határt, amikor emberek arcukat és tetteik következményét (legyen az bármilyen komoly, akár halálos is), vállalva megfogalmazzák a változások elkerülhetetlenségét és harcolnak érte. A vasfüggöny mindkét felén, noha eltérő intenzitással, érezhető volt ez a tendencia, s annak nemzedéki és kulturális csóvája. 1945 után egy rettenetesnek látszó, igazságtalan világot leplezett le az emberiség mögött álló két világháború, egyúttal szembeköpte mindazokat, akik még hittek a régi értékek restaurálhatóságában. A haláltáborok leleplezése, az atombomba ledobása, az új háborútól való félelem, a keservesen nehéz európai újjáépítés utáni ötvenes években, mintha a világ nyugati és keleti fele is arról próbálta volna meggyőzni magát, hogy van értelme folytatni, van értelme még egy új világot építeni. Ezt a szentimentalizmust az Egyesült Államok egy energiapazarló, tévéműsor-alapú fogyasztói paradicsommá puffasztott hatalmas tortában nyújtotta át a lakosságnak, álszent vallásos sziruppal nyakon öntve. A fiatal nemzedék egy  része már rég nem vette be a maszlagot. A blues, a country, a swing, a gospel és még egy sor másfajta zene hatására kialakuló rock’n’roll ennek a régi világgal egyre radikálisabban szakító ifjú nemzedéknek lett az alapja, s majd a hatvanas évek ellenkultúrájának egyik szimbolikus eleme. Mindennek a nagy kataklizmának a mélyén nem csak romantika van: Amerika másik fele fél. Félti értékeit, fél látni, hogy a néhány éve kevés híján elpusztult és az új atomháború árnyékában didergő világa romjain micsoda hagyományokat, őseit nem tisztelő nemzedék kezd virágba borulni. Hiába hangoztatja, hogy Mi értetek harcoltunk a háborúban, taknyosok!, még nem tudja, hogy hiteltelenné, feleslegessé és átléphetővé vált az új generáció szemében. Visszavonhatatlanul.

1964-ben ezen a napon volt az „A Hard Day’s Night” világpremierje a London Pavilion épületében. A premierre nem csak az együttes és a körülötte dolgozó menedzsment készült nagy erőkkel, de a londoni rendőrség is már napokkal korábban részletes forgatókönyvet írt a várhatóan majd elszabaduló szeretetviharok megfékezésére. Az akkor már két éve világhírű együttes olyan tömeghisztériákat volt képes kiváltani, amivel addig nem találkozott a közvélemény, s a filmpremier (no meg a filmélmény), félő volt, csak ajzószer lesz az amúgy is feltüzelt közönségnek.

Miközben a tagok feleségei, barátnői, valamint számos angol és nemzetközi kiválóság (mások mellett Margit hercegnő és Lord Snowdon) a fotósok és újságírók között futó piros szőnyegeken lépdeltek a nézőtér felé, odakint a rendőri akció második szakasza vette kezdetét: bár kényszerítő erő alkalmazása nélkül, de lovas rendőröket vetettek be, akiknek puszta látványa is fékezőhatású volt. A Piccadilly Circust lezárták a forgalom elől, hogy a mintegy tizenkétezer rajongó kényelmesen tudjon lökdösődni azért a bizonyos egyetlen pillanatért, amikor élőben is megláthatja a négy kölyköt, akik az utóbbi pár évben kiforgatták sarokköveiből a nyugati világ kulturális arculatát.

Paul McCartney így mesél erről a napról: „Emlékszem, a Piccadilly teljesen megtelt. Úgy voltunk vele, hogy csak befutunk a limóval, de hát a kocsi át sem tudott jutni az emberektől. Mondjuk, nem volt ijesztő. Sosem aggódtunk a tömegek miatt. A tömegek mindig barátságos és nem erőszakos arcukat mutatták nekünk." A barátságos arcú tömeggel nem is kellett találkozniuk, ugyanis a premier után közvetlenül a királyi személyek és más prominensek (köztük a Rolling Stones tagjai) társaságában átvonultak a Dorchester Hotelbe egy könnyű pezsgős vacsorára, hogy egyúttal a csapat dobosára, az éppen 24 éves Ringo Starr-ra igyanak. Az előkelősködő eseményt a csapat egy része félbeszakította és átment az Ad Lib Clubba, ahol aztán hajnalig mulattak. Anthony Slide az Ötven klasszikus brit film 1932-1982 című könyvében azt állítja, hogy A Hard Day's Night „rekordot állított a London Pavilionban több mint 20.000 dollár bevételt termelő első hetével, - és később olyan népszerűvé vált, hogy 1600 különböző fotó, képeslap, plakát ás egyéb, a filmmel kapcsolatos nyomdai termék volt forgalomban egyszerre.”

Négy nappal később a fiúk szülővárosukba, Liverpoolba utaztak, hogy ott is megünnepeljék a premiert. Erről az alkalomról sokkal több fotó és film készült, mint a nehézkesen biztosított londoni alkalomról, amely mintha mindenkit kissé felkészületlenül ért volna. Pedig Liverpoolban nem tizenkétezer rajongóval kellett szembenézniük: a városházára tartó együttesnek a becslések szerint 200 ezren (Liverpool teljes lakosságának negyede) sikítozott az úttest két végéről, a házak ablakaiból és a tetőkről. A városi rendőrség kis híján nem tudott megbirkózni a feladattal: a rajongók először a kordonokat szakították át egyszerre több helyen is, megindulva az autó után egy adag rajongó, máshol pedig elájultak, rosszul lettek az emberek. Mivel a nagy kavarodásban a helyszíni ügyeletre bekért mentősöket és orvosokat lehetetlen volt a különféle helyszínekre hozni, a rendőröknek kellett segíteni a bajbajutottakon.

McCartney így töpreng az eseményeken,szintén a „The Beatles Antológiában: „Leszálltunk a repülőtéren és akkora volt a tömeg, mintha a királyi párt fogadták volna. Hihetetlen volt, mert az emberek pont azokon az utcákon álltak tömött sorokban, amiket gyerekkorunk óta mi is ismertünk, ahol buszra szálltunk vagy sétáltunk. Ezeken az utcákon vittük a lányokat moziba! És itt most emberek ezrei vannak! - értünk. [...] Furcsa volt, mert elvégre közéjük tartoztunk." Lennon valami másra is emlékezett. "Nem is tudom... hát nem igazán szerettünk visszamenni Liverpoolba. Idegesített minket ez a "helyi hősök" helyzet. Mikor ott mutatkoztunk, minden tele volt emberekkel, akiket ismertünk. Eléggé zavarban voltunk a kis öltönyünkben, meg hogy olyan szép tiszták vagyunk. Aggódtunk, hogy azt gondolják, eladtuk magunkat. És hát így is volt, bizonyos értelemben." A hercehurca, mint ismeretes, egy évvel később folytatódott, hiszen akkor a második filmjük, a Help! jött ki.

Ahogy távolodunk az időben, persze egyre nehezebb teljes képet kapni arról, mit jelentett ez a film, annak belső utalásaival, poénjaival a kor fiataljainak. Például megérteni azt, hogy miben járultak hozzá ezek a képek ahhoz, hogy az együttest a hatvanas évek ellenkultúrájának megtestesülésévé avassák.

Mai szemmel a filmben ez a négy fiú nagyon igyekszik lekezelőnek és arrogánsnak mutatkozni mindenkivel szemben, aki nem esik hasra tőlük azonnal. És aki nem esik hasra tőlük, azok a „hivatalos kultúra” és az omladozó polgári életvitel roggyant képviselői. Annak ellenére, hogy a finoman szólva is laza szövésű mesében a sokszor igen gyenge lábakon álló papírmasé szereplők önmagukat ismételik kínosan kidolgozott véletlenszerűségek álarcában, ez a másfél órás anyag mégis több mint egy kultfilm. A TIME magazin nem véletlenül választotta be a ritkán frissülő "Minden idők 100 legjobb filmje" közé: a filmmusicalekre, az áldokumentumfilmekre, a későbbi videoklipekre, a televíziós műsorokra, s még egy sor más műfajra és alkotóra beláthatatlan hatással volt, - rajtuk keresztül pedig mai életünk audiovizuális környezetére is.

Szakmai szempontból állítólag a legjobb jelenet a Can't buy me love-ra szerkesztett burleszk-betét, de e sorok írójának személyes kedvence a híres szürrealista jelenet, amiben Anna Quayle felismeri John Lennont, majd megállapítja róla, hogy annyira azért mégsem hasonlít rá. Az elemzések mindig felhozzák, hogy a film arról szól, mint záródnak be a fiúk saját karrierjük börtönébe, de a képeket látva legyünk őszinték: nehéz őket sajnálni. Elvégre egy új világ képviselőiként mutatkoznak be, udvariatlanul és pöffeszkedve: ahogy az minden új világ hódítóihoz illik. Na és azt sem utolsó élmény látni, hogy megnyugtató módon nagyanyáink pontosan olyan hülyén tudtak viselkedni könnyed erkölcsű fiatalemberek társaságában, mint késői leszármazottaik.

Egyébként két nappal ezelőtt valóban premierje volt az A Hard Day’s Night-nak, ugyanis az ötvenéves évfordulóra a képi anyagot újradigitalizálták, restaurálták, és a teljes hanganyagot újrakeverték. Annak idején Magyarországon négy évet kellett várni a film bemutatójára. Majd meglátjuk, most hamarabb ideér-e...

A klónozás története sokkal régebben kezdődött, mint címszereplőnk élete. Mégis az ő születésétől fogva lett az 1990-es évek egyik legfontosabb közéleti, tudományos és jogszabályozási vitatémája a klónozás etikája, hasznossága, tilthatósága, egyáltalán: beláthatatlan veszélyei. A hirtelen jött pánikhangulathoz az is hozzájárult, hogy nem azonnal, hanem több mint fél évvel később jelentették be a történelmi jelentőségű születést. Ekkor röppentek fel azok a sejtések, hogy ha egy egyszerű birka esetében fél évig titkolóztak, mi lehet a (bármit is jelentő) háttérben? Talán már régóta emberek ezrei készülnek laboratóriumok és titkos földalatti katonai bázisok mélyén? Biztos, ami biztos, 1997. április 4-én, az említett első reprodukciós születés után kevesebb, mint egy évvel az Európa Tanács Ovideóban egyezményt írt alá „az emberi lény emberi jogainak és méltóságának a biológia és az orvostudomány alkalmazására tekintettel történő védelméről”. Ennek újabb fél évvel később született kiegészítő jegyzőkönyve az ember klónozását is megtiltotta. Később kiderült, a pánik érthető, de felesleges volt.

1996-ban ezen a napon született Dolly, a világ első klónozott emlőse. Életét három nagy csapat összefogásának köszönhette:az Edinburgh-i Egyetem Roslin Intézetének két kutatója, Ian Wilmut és Keith Campbell kutató-teamjének, a szponzoráció tetemes részét átvállaló skót biotechnológiai cég, a PPL Therapeutics-nak és az Egyesült Királyság Mezőgazdasági Minisztériumának.

Dolly élete egy átlagos birkához képest igazán eseménydús volt. Mindvégig a Roslin Intézetben élt, napjai nagy része vizsgálatokkal, megfigyelésekkel, tesztekkel, fotózással, látogatók fogadásával vagy játékkal telt. A sok gondoskodásnak, odafigyelésnek köszönhetően jóval több intelligenciának és szeretetnek jelét mutatta, mint kint élő fajtársai. Magányosnak sem volt mondható: állandó társától, egy welsh-hegyi kostól hat báránya született. Az első, Bonnie 1998 áprilisában látta meg a napvilágot, 1999-ben ironikus módon előbb ikreket szült, Sally-t és Rosie-t, majd hármas ikrekkel, Lucy-vel, Darcy-val és Cottonnal lepte meg rajongóit (mert hivatalos rajongói klubja is volt, ami havonta rendszeres látogatásokat szervezett a világhírű bárányhoz).

Alighanem a szüléseknek is volt köszönhető, hogy ízületi gyulladást kapott. Egyre lassabban és merevebben tudott csak járni, de gyulladás-gátló gyógyszerekkel egy időre helyrehozták. 2003. február 14-én végül a tüdőráktól és tüdőfibrózistól régóta szenvedő állatot elaltatták. Halálával hosszadalmas polémia vette kezdetét: nem volt-e túl fiatal ilyen halálhoz? nem öregedett túl gyorsan?, nem mutatja-e ez is a klónozás veszélyeit? Számos támadás érte a két vezető kutatót, de ők mindvégig higgadtak és készségesek maradtak a közvélemény, a sajtó és a vizsgálóbizottságok előtt. Ian Wilmut például a Dolly halála napján tartott sajtótájékoztatón a BBC News névadásra vonatkozó kérdésére elárulta, hogy "Dolly eredetileg egy emlőmirigy-sejtből származik és Dolly Parton emlőmirigyeinél lenyűgözőbb nem jutott eszünkbe."

Birkánk esetében is azonban el kell oszlatni (egy immár történelminek mondható) tévhitet. Robert G. McKinnell és Marie A. Di Berardino 1999 novemberében a Bioscience folyóiratban megjelent A klónozás biológiája: történelem és értelmezés című tanulmányában felhívja a figyelmet arra a nem elhanyagolható tényre, hogy nem Dolly volt az első klónozott állat. A média figyelme azért terelődött rá, mert ő volt az első, akit egy felnőtt sejtből klónoztak. Ez a korábbi titkolózás miatt gyanakvó sajtó számára sokkal közelebb állt a tudományos fantasztikus filmekben látott "igazi klónozáshoz", mint a nehezen érthető korábbi eljárások, amik sosem eredményeztek tökéletesen tiszta klónokat. Hogy a téma már régóta a levegőben volt, és csak a robbanásra várt, jól illusztrálja sok más között a Közös többszörös című könnyű vígjáték is, melyet tizenkét nappal Dolly születése után vetítettek az amerikai mozik (ami roppant különös, mert a nagyközönség még nyolc hónapig mit sem tudhatott a báránykáról). A filmben Michael Keaton egy elfoglalt üzletembert alakít, akinek válságban a házassága, családi élete, így hát klónoztatja magát, mindjárt három különböző másolatot gyártva, hogy mindenre jusson ideje, de persze csak a galibák száma nő. Ez a film csepp a tengerben abból a hihetetlen felhajtásból, ami a kis birkát körülvette. Hogy mást ne mondjunk, ő volt az egyetlen birka a világon, ami felkerült a TIME magazin címlapjára.

A Dolly-t is klónozó eljárás pontos neve "szomatikus sejtes nukleáris transzfer eljárás". A négy lépésből álló metódus lényege röviden így foglalható össze: a felhasználni kívánt sejtet megfosztják a sejtmagjától, ami génállomány és mitokondriális DNS nélkül marad; a magot beültetik egy másik "kibelezett sejtbe", majd elektromos árammal egyesülésre kényszerítik őket A lényeg most következik: bár a sejtecske (Dolly esetében az emlőmirigy-sejt) már az anyaméhben specializálódott, a teljes test információs és szerkezeti programját tartalmazza, csak éppen ez rejtve marad, amíg ki nem tépik eredeti sejttestből. Ekkor elveszti specializált működését és osztódni kezd a zigóta. Azután már csak a béranyába ültetés procedúrája marad és végül az eredeti sejt tökéletes klónja.

Nem nehéz kitalálni tehát, hogy Dolly-nak összesen három mamája is volt: az első az eredeti sejtmag, a másik a sejtmag új sejtjének tulajdonosa, végül az a birka, aki megszülte a történelem leghíresebb birkáját.

Amilyen flottul hangzik ez a leírás, olyan sötét a kísérletek háttere. Valójában rendkívül magas a klónozott emlősök halálozási aránya, de erről általában kevés szó esik. David Shukman Kína ipari méretű klónozásairól írt tanulmányában ismerteti, hogy 227 kísérletből Dolly volt mindössze az egyetlen bárány, amely túlélte a felnőtt kort. Az idén bejelentett, 70-80%-os sikerrel előállított sertésekről szóló diadaljelentések mögött az állatok szenvedéseit és halálozási arányát elképzelni is szörnyű.

És ezzel el is érkeztünk Dolly közvetett örökségéhez, a klónozás mai céljaihoz. A klónozott magánhadseregekről szóló rémhírek ellenére jelenleg három okból folynak ilyen kísérletek és eljárások: veszélyeztetett, kihalás szélén álló fajok megmentéséért, a világméretű élelmezési anarchia felé sodródó emberiség és különösen a harmadik világ kínjainak csökkentéséért, illetve az emberi szervek előállítása, tehát a szervátültetés jegyében.

S végül álljon itt a sokat emlegetett, de pontosan sosem idézett nemzetközi hatályú tiltó egyezmény szövege:

"Az Európa Tanács Tagállamai, más Államok és az Európai Közösség [...] tudomásul véve az emlősök klónozása területén bekövetkezett tudományos haladást, különösen az embriódivízió és sejtmag-átvitel révén, [...] figyelembe véve, hogy az emberi lények klónozása technikai lehetőséggé válhat, tudomásul véve, hogy az embriódivízió bekövetkezhet természetes módon is, ami esetenként genetikailag azonos ikrek születéséhez vezet, figyelembe véve ugyanakkor, hogy az emberi lénynek a genetikailag azonos emberi lények szándékos létrehozásával történő eszközzé alacsonyítása ellenkezik az emberi méltósággal és a biológia és az orvostudomány nem helyénvaló alkalmazását jelenti, figyelembe véve egyúttal azokat a jelentős orvosi, lélektani és társadalmi jellegű nehézségeket, amelyeket egy ilyenfajta szándékosan alkalmazott orvosbiológiai gyakorlat jelenthet minden érintett személy számára, figyelembe véve az emberi jogokról és a biomedicináról szóló Egyezmény tárgyát, különösen annak az 1. Cikkében foglalt elvet, amely az emberi lény méltóságának és azonosságának védelmét célozza az alábbiakban állapodtak meg: 1. Cikk / 1. Tiltott minden olyan beavatkozás, amelynek célja egy másik élő vagy holt emberi lénnyel genetikailag azonos emberi lény létrehozása. 2. A jelen cikk értelmében az egy másik emberi lénnyel „genetikailag azonos” emberi lény kifejezés azt az emberi lényt jelenti, akinek egy másikéval genetikailag megegyező sejtmagállománya van."

Képzeljék el: fényes nappal van, reggeli órák. Hirtelen kigyullad valami szemkápráztató az égen, olyan ragyogó, mintha a Nap eddig csak egy pincében felkapcsolt villanykörte lett volna. Hófehér izzás borítja el az égboltot, nehéz nyitva tartani a szemet. Még szerencsére a fénytünemény hőjelenséggel nem társul. Órákkal később a fény csökken, majd lassacskán egy új égitest jelenik meg az égbolton: egy nagyon fényes csillag, körülötte fénykör. A jelenség lüktet, változtatja a méretét, mintha lélegezne; élne. Pedig éppen most hal meg. Akár egy hatalmas, ijedten pislogó szem a menny boltozatán – pont a mi szemünkbe néz. Képzeljék el, mi történne idelent, miközben a Föld lakossága döbbenten figyeli a látványosságot? Persze kitörne némi vallásos pánik, de a tudósok már egy órán belül korrekt és cáfolhatatlan tényekkel állnának elő világszerte a hírműsorok rendkívüli kiadásaiban: megmagyaráznák, hogy nem kell félni, nem fogunk felrobbanni: ez csak egy szupernóva. És most képzeljék el, mit szólhattak mindehhez távoli őseink 960 évvel ezelőtt?...

1054-ben ezen a napon szupernóva tűnt fel az égen. Kína, Japán, Perzsia, Konstantinápoly népe és az amerikai őslakosok is látták, legalábbis ezeken a területeken megemlékeztek róla feljegyzések, rajzok, csillagászati értekezések formájában. Huszonhárom napon át fényes nappal is látszott, de éjszaka még 1056. április 6-án is fényesen világított, és a továbbiakra nincsenek feljegyzéseink. Ezután még három alkalommal, legutóbb 1604-ben láttak innen a Földről is jól megfigyelhető szupernóvát, de azok már nem voltak a nagyközönség számára is olyan látványosak, mint a mai napon felragyogó jelenség. Tehát 1604 óta semmi, de holnap még bármi megtörténhet.

Mindenekelőtt tegyük tisztába a science-fictionbe illő fogalmat: mit takar pontosan a „szupernóva” kifejezés, és az, hogy az 1054-ben feltűnt példányban volt egy pulzár is?

A szupernóva akkor jön létre, amikor egy csillag meghal. Végleg. A haldoklása rendkívül hosszú és látványos; felfúvódik, összemegy, lenyűgöző alak, szín és hőváltozásokon megy át teljes kimúlása előtt, mígnem egy rettentő nagyot, egy mindent elsöprőt robban: ez a finálé az opera végén. Ekkor a benne dolgozó, a „lelkét” alkotó hatalmas mennyiségű adalékanyag kilökődik belőle és szanaszét szóródik a végtelen éjszakában. Mivel odakint nincs levegő és semmi más közvetítőanyag, ezért kis túlzással ez a szétszóródás őrjítő lassúsággal az idők végezetéig tart. Olyan lassan, hogy most, 960 évvel az esemény után ebből az egykori robbanásból „hagyományozódott” ránk a Rák-köd, ami nemcsak a csillagászok által leggyakrabban tanulmányozott szupernóva-maradvány, hanem a legtöbbet fotózott és publikált effajta jelenség is.

A robbanáskor hatalmas fénykibocsátással (a szakemberek úgy nevezik, „luminozitással”) ég, nagyobbal, mint egy galaxis. Tehát ha a mi Napunk megfelelne mindazon kritériumoknak, hogy szupernóva váljon belőle, a robbanásakor fényesebben ragyogna, mint az egész Tejútrendszer.

Ami pedig a pulzárt illeti, az már a finálé utáni függönyengedés: legtöbbször a robbanás után keletkezett fehér törpe nevű képződményből alakul ki és hatalmas mágneses erővel a Naprendszerünk szélte-hosszát bőven meghaladó lüktető sugárnyalábot pulzál magából.

2002-ben F. R. Stephenson a Durhami Egyetemről és D. A. Green a Cambridge-i Egyetemről kiváló tanulmányt publikált Történelmi szupernóvák és maradványaik címen. Ebben összefoglalják, mikor és mennyi időre láthattak szupernóvákat az emberek, vagy ha ők nem is, de a csillagászok. Az 1054-es esemény minden eddig ismert megfigyelés közül magasan kiemelkedik, hiszen ez volt a legfényesebb és egy kivétellel a legtovább megfigyelhető. Nála tovább csak egy 48 évvel korábbi szupernóva volt látható az égen, de amaz több, mint három éven át és kelettől nyugatig mindenki látta, ugyanis szélsőségesen fényes volt. Ezelőtt négy ilyen esemény is történt, de róluk csak egyetlen kínai forrás tudósít, rajta kívül senki más. Ázsiában 1181-ben hat hónapon át látszott az égen egy vadonatúj csillaghalál, de csak sok száz évvel később, 1572-ben tűnt fel a következő, ez is egy éven át ragyogott vendégcsillagként Európa egén. Végül 1604-ben beazonosították az utolsó példányt, amit maga Kepler is egy éven át tanulmányozott, ezért ma Kepler1604-nek hívják.

Felmerülhet a kérdés, egyes szupernóvákat miért csak a tudósok láttak? Erre egyszerű a válasz: a kedves olvasó sem venné észre egyből, ha máról holnapra kigyúlna egy újdonsült csillag az égen. Nos, 1054-ben mindenki észrevette, annak ellenére, hogy 6900 fényévre történt a robbanás. Ami persze egyúttal azt is jelenti, hogy a robbanás már akkor 6900 évvel korábban megtörtént, csak hát a fénye 1054-re jutott el a földi szemekhez. (Akinek ez nem világos, eljátszhat a gondolattal: hatalmas szupernóva-kitörést észlelnek a Föld tudósai, a robbanás 7000 fényévre történik, a tudósok felküldenek egy fénysebességnél százszor is gyorsabban repülő űrhajót, hogy megnézzék közelebbről a robbanást… de késő - a helyszínen már semmi sem látszik belőle, ezért visszarepülnek a Földre, hogy tovább tanulmányozhassák a robbanást...)

A Rák-köd és az 1054-es vendégcsillag (ez a szebbik neve a szupernóvának) közötti kapcsolat először a 1920-as években merült fel. "Nagyszámú kínai feljegyzés létezik a csillagról - írja Stephenson és Green tanulmányában. Elsőként 1054. július 4-én látták a reggeli keleti égen és egészen 1056. április 6-ig megfigyelhető volt. Két független japán forrásból három feljegyzés maradt ránk. A kínai és japán csillagászok egyaránt a Tianguan csillaghoz közel fekvõnek adták meg a pozícióját, ezt a zéta Tauval lehetett azonosítani. Semmilyen elmozdulásról nem számolt be senki, így egyértelmû a szupernóvaként való megfeleltetés. Kb. 23 napig a nappali égen is látszott; a kínaiak a Vénuszhoz, a japánok a Jupiterhez hasonló fényességûnek írták le. 
Valószínűnek látszik, hogy az 1054-es szupernóvát Konstantinápolyból is megfigyelték. Ibn Butlan, egy keresztény orvos, röviden megemlékezett egy új csillagról, ami akkortájt volt látható. Habár volt néhány bizonytalan felvetés, ma úgy tűnik, Európából nem maradt ránk semmilyen egyértelmű feljegyzés a jelenségről. Emellett az is felmerült, hogy egyes indián barlangrajzokon is megörökítették az ekliptikához közel feltûnt SN-t, mint egy holdsarló melletti csillagot. Ez azonban igen bizonytalan alapokon nyugvó elképzelés, mivel a rajzokról csak annyit tudni, hogy a 10. és 12. sz. között születhettek meg, illetve közülük csak egyetlen egy mutatja helyes irányban a csillagot a holdsarlóhoz képest. Figyelembe véve a kor bizonytalanságát, még a rajzok csillagászati ihletettségét feltételezve sem lehet kizárni, hogy egyszerűen a Vénuszt örökítették meg a Hold mellett."

1054 egyébként átlagosan mozgalmas év volt a középkor delelőjéhez képest. Többnyire háborúk dúltak: a normannok a franciák ellen csatáztak, a skót Machbeth király Malcolm Canmore ellen, I. András Ausztriával háborúzott, a pápa és a konstantinápolyi pátriárka egymás ellen, ami még idén a nagy egyházszakadáshoz vezetett. Mindeközben pedig Európa első feljegyzett tornádója is végigpusztított Írországon.

Iowa az Egyesült Államok középnyugati részén található, és nem tartozik a rajongással kényeztetett államok közé, mint Kalifornia vagy Florida. A nagyközönség számára nem sok érdekes történik arrafelé, s mióta a western is kiment a divatból, Hollywoodot sem izgatja a legfőképpen mezőgazdaságban, élelmiszeriparban és baseballmeccsekben jeleskedő „Sólyomszem Állam”. Fővárosa Des Moines (a legtöbb európai még csak nem is hallott róla), 99 megyéből áll, ezek közül az egyik legjelentéktelenebb, Wayne, egészen délen, Missouri határán fekszik. Annak az államnak a határán, ahol egykor virágzott a rabszolgatartó gazdaság, ellentétben Iowával, amit az Unió csapatai védelmeztek a Konföderáció katonáival szemben. A háború tengernyi halott és megnyomorított család árán az Unió javára dőlt el, ennek megfelelően ma Abraham Lincoln hatalmas emlékműve áll a washingtoni National Mallban és nem Jefferson Davies-é. Ennek az oly sokat szenvedett határ menti megyének egy aprócska település, Corydon a székhelye. A 2010-es népszámlálás 1585 lakost számolt meg, de ahogy az egész államból, innen is folyamatosan áramlanak el, így évről évre kevesebben élnek ott. Ez a csöpp kis hely két dologról nevezetes: gátfutó olimpiai bajnokot adott a nemzetnek és kirabolták a bankját 143 évvel ezelőtt. Na nem akárki…

1871-ben ezen a napon Jesse James kirabolta a corydoni bankot. A 24 éves, de máris országos népszerűségnek örvendő hidegvérű bandita három társával együtt a lakók hatezer dollárját vitték el. A pontos dátum bizonytalan, a történészek és a rendőrségi feljegyzések július 3-át említenek, a városi kalendárium június 3-ára jegyezte be az eseményt, de az sem kizárt, hogy 1-én történt. Annyi bizonyos, hogy a helyi lakosság mit sem vett észre a dologból, ugyanis mind egy szálig a helyi metodista templomban hallgatták Henry Clay Deant, aki arról próbálta meggyőzni a hallgatóságot, hogy adományozzanak 100.000 dollárt a helyi vasútvonalak kiépítésére. Délután egy óra tájban lódobogásra lettek figyelmesek, majd feltépve a templomajtót, Jesse James odarikkantotta a társaságnak: „Pont most raboltuk ki a bankotokat!” A templomban ülők felnevettek az ismeretlen fiatalember viccén, és valaki váll fölött visszaszólt, hogy azt bizony még sose rabolták ki, pedig már nyolc hónapja megnyílt, aztán legyintve tovább hallgatták az öreg Henry-t. Néhány férfi jó óra múlva összesúgott, hogy mégiscsak meg kéne nézni a bankot, rendben van-e minden. Kezét-lábát összekötözve találtak rá az egyik tulajra, és a pénz hűlt helyére. Mire az igazságszolgáltatást ráizzították a rablásra, Jesse-ék már hármat is aludtak a corydoniakra.

Ha akkor bárki megjósoltatja az Ocobock Fivérek Bankjának betéteseit, bizonyosan nem arra tippeltek volna, hogy emberöltőkkel később „Jesse James Napok” néven évente nyári fesztivállal emlékeznek meg a nagy délutánról, mikor egy ifjú ember sikeresen ellopta a pénzüket. (Ezen kívül egyébként még öt fesztivált tartanak a tiszteletére országszerte.) Persze ez csak annak fényében érthető meg zokszó nélkül, ha jobban belenézünk a történeti háttérbe: hogyan válhatott egy rablógyilkos kulturális ikonná? Jesse James ugyanis tizenhét embert biztosan, másik kilencet feltételezhetően másvilágra küldött, legtöbbször csak azért, mert szemtanúk voltak. Ettől függetlenül igen derűs dalok, parádés musicalek és mozifilmek, valamint zsákszámra ponyvaregények íródtak személyéről, s nem csak a halála után.

Mindezek előtt azonban még tisztázni kell egy fontos körülményt, ami talán nem mindenki számára világos: Jesse James és barátai nem voltak cowboyok. E tévhit elterjedése a vadnyugati hagyományokból jó üzletet csináló revüszínházaknak, később a westernfilmek iparának köszönhető: nagy karimájú kalapok, hosszú csövű fegyverek, tűző naptól résnyire húzott szemek, kalandos életű negyvenesek - vagyis a cowboyok, akik (hogy is csinálták a filmekben?) belovagoltak és kilovagoltak, ujjhegynyi városok ripityára vert kocsmáit és lenullázott bankjait hagyva maguk mögött, hogy aztán a közeli prériken vagy hegyekben bujkálva a helyi seriffek és rendőrbírók előtt mindig egy lépéssel járjanak. Nos, így még a „valódi banditák” sem éltek, ahogy Jesse-ék sem. A cowboyok meg pláne nem! Ehelyett szarvasmarha-csordák végeláthatatlan hosszúságú, sok kilométernyi sorait terelték gyakran az egész ma ismert Államok területén át. Többségük fiatal, 16 és 23 év közötti fiú volt, csak a polgárháború után álltak be a marhaterelők közé talajvesztett középkorú katonák, de bankokat és vonatokat egyikük sem rabolt; nem voltak bűnözők. Jesse James és barátai alighanem mélyen lenézték ezeket a kemény, harcedzett vándormelósokat, lévén, hogy ők sokkal kényelmesebb módját találták a megélhetésnek.

Jesse mindössze 34 évet élt, ezalatt Paul Trachtman The Gunfighters című könyve szerint levezényelt tizenkét bankrablást, hét vonatrablást és öt postakocsirablást tizenegy állam és territórium területén. Az ezekből származó pénzből kisebb gazdaságot, és a mai viszonyok között is tisztes színvonalúnak mondható, nyugodt életet biztosított neje és két kicsi gyereke számára. A visszaemlékezések szerint remek apa volt. A kor atyáitól eltérő módon igen sok szabadidejét arra használta, hogy játszott a gyermekeivel, tanítgatta őket horgászni, birkózni, lőni, lovagolni, a kislányt éppen olyan komolyan véve, mint a fiút. Sem ők, sem az otthonukat adó kisvárosok nem tudták, ki ő valójában, a gyerekei még az apjuk nevét sem tudták. A titokzatoskodás ellenére mégis városszerte kedvelték és megbecsülték. Életmódjának persze voltak hátulütői, például sokat kellett költözni újabb és újabb pénzszerző útjai után. De nem csak a nyomozók jártak Jesse-ék nyomában, a legenda sem játszott éppen kezükre a bujkálásban: még harminc éves sem volt, de Amerika kiskölykei már az ő sosemvolt kalandjairól hallgattak esti mesét, nóták és népmesék őrizték „a mi bátor kölykünk” tetteit, aki „pénzt rabol a gazdagoktól és szétosztja a szegények között”. De ha bárki vette volna a fáradtságot, hogy megkeresse azokat a bizonyos jól járt szegényeket, egyet sem talált volna, aki Jesse James-től valaha is pénzt kapott.

Hősünk jól tudta ugyanis, hogy a történelmi vakvéletlen emelte e kétes piedesztálra: jókor volt a lehető legrosszabb helyen: 1861-ben, tizennégy évesen, a polgárháborúban.

Ebben a zűrzavaros évben a James-testvérek, Jesse és a bátyja, Frank, túl fiatalok voltak még, hogy katonának álljanak, így kéretlenül is belekeveredtek a szabadcsapatok ronda világába. Ezek a szervezetlen és kegyetlen bandák a katonák mellett, az ellenség ellen harcoltak, ám semmilyen etikai szabályt nem ismertek el magukkal szemben, így akinek rosszul állt a szeme, kivégezték. Az egyik legvéreskezűbb szabadcsapat-vezér a 23 éves William Quantrill volt, aki példának okáért egyik nagyobb őrjöngése során kétszáz fiút és férfit végeztetett ki. A „jayhawkerekhez” csapódott két kiskölyök, akik addig baptista prédikátorként dolgozó atyjuk mellől nemigen láthatták az élet förtelmesebbik oldalát, Quantrillék mellett megtanulták, mennyit ér az élet – centre pontosan. Mikor aztán a vezérüket lekapcsolták, mindketten beálltak előző gazdájuknál jóval brutálisabb gyilkológépezetbe, William T. Anderson (Véres Bill) Bushwacker nevű gerillaseregébe. Mikor véget ért a háború, elindult a jogszolgáltatás vaskeze: a szabadcsapatok minden tagja halállistára került. Kivéve azokat, akik önként feladták magukat. Frank James így is tett, de az öccse nem. A háború sokkjából mentálisan soha fel nem épült fiú folytatni akarta a harcot, először egyedül, később bandát szervezve a tágabb család férfitagjaiból. Először továbbra is a régi Unióhoz tartozó országok, például Iowa városkái és áthaladó vasútjai ellen intézett támadásokat, de mivel minden alkalommal magával vitte a „talált pénzt” is, Frank csatlakozásakor már régen nem politikai, sokkal inkább megélhetési szándékból banditáskodott.

De már késő volt: a Konföderáció csatát vesztett hívei (a teljes lakosság fele) Jesse James-ben látták a vereségbe soha bele nem nyugvó, az Unió orra alá folyton borsot törő szegények-jótevőjét, a kackiás modorú útonálló kölyköt. Aki jót nevetett mindezen és hagyta, hogy dagadjon csak a mítosz. Addig ugyanis bárhova ment Missouriban, védve volt, bújtatták és etették, ha úgy kellett.

Tudta persze, hogy ez az életmód nem folytatható örökké. Halála előtt már súlyos reuma gyötörte, lassú volt, nehezen járt, fájtak az ízületei, a szemét krónikus kötőhártya-gyulladás kínozta. Az állandó menekülésbe lelkileg is megroppant, paranoid lett, nehezen tudott aludni, kiszámíthatatlanná és erőszakossá vált. 1882. április 3-án egy testileg-lelkileg megtört, kimerült férfi halt meg.

A romantizáló filmfeldolgozások közül Ron Hansen Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford című kötetéből készült dráma emelkedik ki, melynek vászonra vitelét a főszerepet játszó Brad Pitt harcolta ki saját maga számára. Az ausztrál Andrew Dominik szakított a sematizáló Robin Hood-i portréval, helyette hitelesen kidolgozott, sűrűszövésű karakterként gondolkozik el Jesse James utolsó napjairól. Amik épp úgy nem voltak dicsteljesek, mint a korábbi harmincnégy év…

A valóság és a történelmi emlékezet között sűrű szövésű, de még épp átlátszó hártyák feszülnek. E két oldal közötti nem múló szembenállás során majd minden esetben az utóbbi javára dől el a csata. A valóság gyakran csak véletlen szerencse vagy pech, tétova improvizáció nem várt eredménye, és mindaz, ami abból következik, évezredek óta változatlan világot fordítanak ki tengelyükből. Mikor 1913-ban a szerb titkosszolgálat hét suhancot megtanított lőni, hogy alkalmasint valami figyelemfelhívó, de jelentéktelen zavart keltsenek a Monarchiában, legvadabb álmukban sem gondolták, hogy az egyik srác, Gavrilo pisztolya kirobbantja az első világháborút. Anton Drexler lecsúszott alkoholistából összetákolt Német Munkáspárt nevű kis csapatának kocsmai értekezletén elismerő mosollyal figyelte a gyűlésükön hőbörgő, aztán viharosan távozó sovány kis fiatalembert, odasúgva szomszédjának: „Ez aztán tud pofázni! Használhatnánk…” Ki jósolta volna meg, hogy a holokauszt és egy újabb világégés előtt tárta ki éppen a kaput? A valóság, a félreértés és a később mindent más színben láttató történelmi emlékezet éppen így rajzolta át mai történetünk két szereplőjét is: a börtönt és lakóját…

1787-ben ezen a napon a Párizs-szerte ismert „ördög pennája”, Donatien Alphonse François de Sade márki kiáltozására lettek figyelmesek a Bastille körül őgyelgő járókelők. „Mészárolják a rabokat! Gyertek és szabadítsátok fel őket!”, kiáltozta, mire odalent kisebb tömeg gyűlt össze, és egyre dühösebben követelték az írót, akit addigra már elráncigáltak az ablakból. A percről percre növekvő tömeg mind hangosabb lett, végül bebocsátást követelt a Bastille-ba. Az egészből persze nem lett semmi, a tömeggel szóba sem állt az őrség, a sokaság egy-két órán belül szétoszlott, és két nappal később a márkit átszállították a főváros melletti charentoni elmegyógyintézetbe.

A kiáltozás oka egyébként az volt, hogy Sade immár sokadszorra minősíthetetlen hangon beszélt az őrséggel, akik büntetésül úgy döntöttek, ezen a napon inkább nem engedik ki szokásos udvari sétájára. A márki a vizelésre használt, a ma ismeretes kacsához hasonlatos alkalmatosságának alját kimetszve és mintegy megafonként használva hőbörgött a nyitott ablakon keresztül.

1787 nyarán valószínűleg meg sem fordult senki fejében, hogy a „régi jó világból” már csak két év maradt hátra. Ahogy az sem, hogy a perverz bestseller-író kis színjátéka sajátos megkísértése lesz mindannak, ami hamarosan történni fog az otromba épülettel. De most még nyugalom van és hűvös július. A forradalomnak se híre, se hamva, csak a növekvő nyomor és nyomában a feszültség.

Joggal kérdezheti az olvasó, hogy a Bastille-ban, amely a zsarnokság jelképe, s mint ilyen, minden börtönök legbörtönebbike volt, hogy történhetett ilyen malőr? Hát persze úgy, hogy a Bastille nem volt a zsarnokság jelképe. Sőt, börtön is csak némi túlzással.

Ha ebben az épületben bármi is dühítette az embereket, az nem zsarnoki jelképessége, hanem a feleslegessége volt: már évek óta mindössze hét ember lakta a hatalmas és csak nagy költségekkel fenntartható erődöt: egy perverz, két elmebeteg és négy váltóhamisító. Ők is úgy éltek odabent, mintha legalábbis kellemes szanatóriumi nyarukat töltötték volna: inasaik hada őgyelgett az épületben és környékén, bárki jöhetett látogatóba hozzájuk, egész lakosztályokat kaptak meg (felújítva, kitakarítva és igény szerint átalakíttatva), mi több, még napi 10 livre fizetség is járt nekik a kényelmetlenségek elviseléséért. A benti körülményeket jól illusztrálja az az eset, hogy a kacsába kiabálós esemény után egy évvel letartóztatott bretoni arisztokratáknak biliárdasztalt hozattak be, hogy könnyebben teljék az idő.

A létesítmény története 1369-re nyúlik vissza, mikor V. Károly elrendelte, hogy Párizs keleti városrészének védelmére városkaput kell felállítani. Az 1383-ra felépült kapuhoz először kettő, majd még kettő, végül összesen nyolc, egyenként öt emeletes, 66 méter magasságú tornyot építettek, s hogy időközben a főváros mind nagyobb terjeszkedésnek indult, túlnőve a keleti kapun, a rendkívüli költségekkel felépült Bastille-nak új szerepet kellett találni. Rövid ideig erődként funkcionált, majd egyszerű állami börtönné fokozták le. Később megnőtt a presztízse és jószerével csak királyi elfogató paranccsal lehetett bekerülni.

A Sade nyári kalandja után huszonnégy hónappal eszkalálódó események hátterében egyébként nem a szabadság eszményétől felhevül párizsi forradalmárok spontán hada volt. Hogy is ne. A királyságot védő katonák az éj leple alatt a hatalmas és majdnem üresen álló Bastille-ba vitték a város 250 ládányi puskaportartalékát. Másnap a tömeg rájött erre, néhány százan az erőd elé vonultak és dühödten követelték a ládák átadását. Ahogy nőtt a lincshangulat, az ablakokban és a bástyákon álló katonaság pánikba esett, mire egyikük elvesztette a fejét és belelőtt a tömegbe. A lent zúgolódok válaszul visszalőttek és percek alatt bevették az erődöt. Bevették, megostromolták – de nem rombolták le! Eszük ágában sem volt, azt sem tudták volna, hogy kezdjenek hozzá, de idő sem lett volna rá a forradalom kitörésének napjaiban. A Bastille-t egy jó nevű építési vállalkozó, bizonyos Pierre François Palloy vezetésével párizsi polgárok százainak társadalmi munkájával sikerült lebontani 1790 februárjára. Palloy a maradványok eladásából hatalmas üzletet csinált: az épület köveiből picike Bastille-okat faragtatott, a kilincsekből levélnehezék lett a piacokon, a legmókásabb szuvenír pedig az igazgatói szoba fekete-fehér márvány kandallójából készült dominó volt. Hahner Péter, a Pécsi Tudományegyetem Újkortörténeti Tanszékének vezetője precíz ízességgel így fogalmaz: „Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a rettegett erődöt a szuveníripar semmisítette meg.” Ma a börtönről elnevezett operaház a börtönről elnevezett téren áll, s a puskapor miatt történt spontán hercehurca napja azóta a franciák legfontosabb nemzeti ünnepe lett. A pánikba esett kiskatona nevét, aki a történtek után néhány perccel már valószínűleg nem élt, nem őrizte meg a történelmi emlékezet.

S hogy végezetül Sade-ról se feledkezzünk meg, a jó márkinak is bőven kijutott a félreértésekből. Octavio Paz az „An Erotic Beyond. Sade” című könyvében úgy fogalmaz, hogy De Sade egy visszájára fordított Platón. Korai anarchista és pesszimista, a felvilágosodás nagy korszaka vele, az ő kegyetlen és embertelen kritikájával zárul. Perverz képei mögött zseniális párbeszédekben fejti ki filozófiáját, mely Rousseau-hoz hasonlóan a civilizációban látja minden bajok kútfőjét, azonban míg Rousseau hisz az emberi természetben és a megoldásokban, Sade reménytelennek tartja a civilizációt. Nem csoda, ha ez a szuggesztív csalódottság oly beláthatatlan hatással volt a kortársi irodalmi életre, mi több, az utána jövő nemzedékek, Baudelaire, Verlaine, Apollinaire, Blake és mások is sokat kaptak a szadizmus névadójától, az ördög állítólagos földi helytartójától, aki a keresztény vallást nemes egyszerűséggel valósággá vált pokolnak, az „emberi agyvelők szipolyának” minősítette. Közvetlenül a francia forradalom előtt Sade lesújtó és riasztó tablóival zárul a felvilágosodás, vele pedig összeomlik egy omladozó, rizsporos parókás világ is…

A bandaháborúk, maffiák és egyéb bűnözői csoportok magánjellegű leszámolásai a történelem ritkán tárgyalt határterületei. Noha a kor mélyén kavargó társadalmi áramlatoknak pontosabb kapásjelzői, mint az éppen regnáló királyok és elnökök életrajzai, gyakran heteken belül lekerülve a hírek toplistáiról, a bűnügy történetének süllyesztőjében végzik. 1981 nyarán azonban történt valami, ami többet mond az éppen küszöbön álló évtizedről, mint Jimmy Carter igazságtalanul lagymatagnak tartott elnökségének öröksége vagy a szociális ígérgetésekkel, a fegyvertartás megvédésével és egy sor „amerikai álom” megvalósításával választást nyert Ronald Reagan adminisztrációjának politikai története. A 70-80-as évek olyan veszélyes bűnözői, mint Eddie Nash, magasról tettek Carterre, Reaganre, nemzetközi és hazai konfliktusokra egyaránt. Aki nem tudná ugyanis, az alvilágnak megvan a maga saját, külön bejáratú történelme…

1981-ben ezen a napon, pontban reggel nyolc órakor öt embert agyonvertek egy lakásban. Valószínűleg Eddie Nash, a hollywoodi éjszakai élet legbefolyásosabb bártulajdonosa állt a kivégzőosztag mögött. A Laurel Canyon-i Wonderland sugárút 8736-os szám alatt lévő lakóház negyedik emeletére betörve, az ott lakókat puszta kézzel és vascsövekkel tessékelték ki az élők sorából.

A gyilkosság olyan brutális és letaglózóan kegyetlen volt, hogy a közvélemény hónapokon át nem tudott napirendre térni a véres részletek fölött, és harminchárom évvel a történtek után is példányszámnövelő címlaphírnek számít bármilyen napvilágra került apró részlet. Még aznap délelőtt a teljes amerikai sajtó szétkürtölte a hírt; a profi oknyomozó újságírók alig pár napon belül ráakadtak a három leggyanúsabb érintettre: a kor leghíresebb pornószínészére, egy hollywoodi bártulajdonosra és egy fegyveres banditára. Nyakig benne voltak, annak ellenére, hogy közvetlenül semmit nem tettek. A gyilkosság egyetlen szemtanúja hajszál híján életben volt, de agykárosodást szenvedett, s a mai napig csak két információval szolgált: árnyékokat látott és hangos zajt hallott.

A kivégzett csipetcsapat persze nem volt teljesen ártatlan. Az egykor szebb napokat látott baráti társaság (Billy DeVerell, Joy Miller, Barbara Richardson, pszichopata falkavezérük, Ronnie Lee Launius és elvonóról frissen kijött felesége, Susan) mostanság fegyverekkel, lopott holmikkal és kábítószerrel üzletelt, hogy megfelelő mennyiségű anyaggal töltsék fel a wonderlandi drogtanyát, ahol már hónapok óta bezárkózva éldegéltek. Jellemző, hogy mikor a rendőrség átkutatta a vér, agy és csonttörmelék borította helyszínt, legalább hét kiló kokaint, több kémcsőnyi tiszta heroint, több kartonnyi amfetamin tablettát és füvet találtak; azonban élelmiszert nem. A nagyjából felsorolt „cucc” értéke egyébként nem csekély, 1,2 millió dollárra rúgott. Nem nehéz kitalálni, hogy mindez friss szerzemény volt: előző este még Eddie Nash tulajdona…

Visszafelé pörgetve az eseményeket ma már sokkal világosabb minden: az agyonvert dílerek és az éjszaka királya között volt egy összekötő láncszem: John Holmes.

A majd két méter magas, legendás pornószínész, akire nem véletlenül aggatták rá a „Farkas Joe” művésznevet alighanem semmi mást nem akart a szexfilmezés utáni zavaros időket maga mögött hagyva, mint elhúzni jó messzire egy nagy adag kokain, pénz és a barátnője társaságában. A kölcsönkérésre két lehetősége volt: Eddie Nash, akit még évekkel ezelőtt egy jachton ismert meg karrierje csúcsán, valamint Launiuszék bandája, akikkel közvetlenül lecsúszása után barátkozott össze. Végül az utóbbi megoldást választotta: a wonderlandi csapat több doboznyi lopott fegyverét próbálta átváltani kokainra Nash-nél, aki átvette a fegyvereket, de nem adott értük cserébe semmit. A drogtanyások begurultak, és rávették Holmest, hogy segítsen betörni a nagyfőnökhöz, visszaszerezni a fegyvereket. „Big John” akkor már tudta, hogy élete legnagyobb gubancába keveredett, de nem volt visszaút. A drogmámorban fetrengő Nash-éknek esélyük sem volt a rablókkal szemben, akik nem csak a fegyvereket, de mindent elvittek, ami szívható és szúrható volt, finom utóiratként pedig megkínozták a bekábult házigazdát. A wonderlandiek egész éjjel a győzelmüket ünnepelték.

Aztán másnap jött a reváns. Kitalálhatják, vajon ki navigálta el a bosszúállókat Wonderlandbe? Naná, hogy Johnny Holmes…

A szálak persze a nyomozást végző két detektív, Tom Lange és Robert Souza számára az első pillanattól fogva napnál világosabbak voltak, de egészen 2000-ig várniuk kellett arra, hogy legalább egy használható vallomásuk legyen. Akkor sikerült ugyanis a gyilkosság közvetlen megrendelőjét, az immár vénséges Eddie Nasht lecsukni, noha csak rövid időre. A pornókirály AIDS-ben halt meg 1988-ban, miután 110 napot börtönben töltött gyilkosságban való részvételért és a hatóságok félrevezetéséért. A támadást levezénylő Gregory Diles, Nash személyi testőre pedig 1995-ben halt meg, négy évvel azután, hogy kimondták rá az ítéletet.

A „Wonderland”, mely az Egyesült Államok történetének egyik legvéresebb leszámolásos gyilkossága, reflektorfénybe állította Amerika két újdonsült halálos ellenségét: a drogot és az AIDS-et. Az eset hatására 1981-re világossá vált a hatóságok előtt, hogy ha a nagyvárosi kapitányságok nem állítanak fel végre kábítószer ügyosztályokat, a helyzet rövidesen kezelhetetlenné válik. Bill Clinton 1993 novemberében élete talán legjobb beszédét mondta el 5000 lelkipásztor előtt arról szónokolva, amiről Ronald Reagan leginkább csak hallgatott adminisztrációja idején: a kábítószerekbe fulladó nagyvárosokról és a „több mint 37 000 emberről, akik lőtt sebtől halnak meg az országban évente”.

A nevezetes gyilkosság után másfél hónappal, augusztusban jött a másik feketeleves: nagy nehezen sikerült beazonosítani egy új betegséget, amely a tüdőgyulladás, a Kaposi-szarkóma és az immunrendszer-leállás tüneteit produkálta, mégis mindegyiktől különbözött. Az évtized egyik leglényegesebb konfliktusfaktora ettől fogva az AIDS-től való félelem lett.

Ronald Reagan becsületére váljék, hogy legalább sikerült megnyugtatnia az amerikaiakat bosszantóan szerethető, kedélyes, optimista bájával. A nemzeti álmokat üstökén ragadó egykori hollywoodi színész a gazdasági válságból épphogy kikecmergett, súlyos munkanélküliséggel és hatalmas adóterhekkel sújtott kisemberekkel sikerrel hitette el, hogy nagyjából minden rendben van és nincs ok a pánikra. A közhangulat annak ellenére volt kiváló az általa levezényelt nyolcvanas évek alatt, hogy sosem látott mélységekbe süllyedt a közbiztonság, tovább nőtt a kábítószerek expanziója, sorozatgyilkosságok, bandaháborúk és még több lőtt seb követelte tízezrek életét országszerte. A lövések és kiáltások csatazaja mellett az amerikai polgárok éppen úgy az igazak álmát aludták, mint a Wonderland-ház lakói ama nevezetes napon…

Egyszer minden blognak vége szakad. Ha másért nem, mert megunják írni. „Ma nem történt semmi érdekes. Ez van.” – íródik le naplók ezreinek utolsó lapjára. És tényleg: ha nem történik semmi érdekes, minek írni róla?

2014-ben ezen a napon indul a Jelzőfény nevű blog, s ha valamiért majd egyszer befejeződik, bizonyosan nem azért, mert „ma sem történt semmi érdekes”. Amikor ez a történet (tudniillik történetek lesznek itt publikálva, megtörtént történetek) elkezdődik holnap, július 1-ét írunk. Tekintsünk úgy e holnapi dátumra, hogy aznapig, a valóság ellenére, ám hagyományaink szerint Krisztus születésétől fogva 2013 darab július 1-e zajlott le az emberiség történetében, és a 2014-ik éppen zajlik. Ezt megelőzően, ahogy a régmúlt felé haladunk, egyre nagyobb homályba vesznek a pontos dátumok. A nagy ókori birodalmak fontos eseményeit még gyakran napra pontosan ismerjük. Aztán már csak évek számai jönnek, végül évszázadoké, aztán a bizonytalan ezredek következnek, utánuk a tíz és százezredek, aztán semmi. Szó szerint: semmi.

Belátható tehát, hogy rengeteg július 1-e történt. Ennek tükrében, tegyük fel, hogy nagyon hosszú életű leszek és még hatvanöt éven át fogom írni a blogot. Ebben az esetben mindössze hatvanöt lehetséges eseményt lesz módom kiválasztani mindabból a rengetegből, amik ezen a több ezer július 1-én megtörténtek. A rákövetkező napon már július 2-át írunk, és így tovább, növekvő sorban: minden nap történt valami, ami sorsdöntő volt vagy csupán szép történelmi példázatai egy kornak, amit talán éppen mi, itt és most ismétlünk, mint a bukott tanuló az évfolyamot.

Tehát mi lesz a Jelzőfény? Egy naponta megjelenő történelmi blog, némi illusztrációval, képpel vagy zenével, mikor mivel fűszerezve. Az emberi időszámítás legrégibb napi pontossággal meghatározott történelmi eseményétől kezdve 2013 adott naptári napjáig tartó esetekből merít. A „történelmet” nem a tankönyvek pépesített, művi, noha szükségszerűen leegyszerűsítő gyakorlatában értelmezi, annak kereteit a határterületekre is kiterjeszti: művészettörténet, politikatörténet, sporttörténet, helytörténet, kriminalisztika és egyéb területeket is érinteni fog, mikor mit kíván meg az adott téma.

Az események két dologban mindig közösek: a maguk korában fontos kataklizmák előjelei, meghatározó vagy olykor lezáró pontjai voltak, remekül illusztrálva a kort és sajátos légkörét. A másik fontos szempont, hogy számunkra, 2014-ben élőknek fontos jelzőfények. Történelmi példabeszédek egy olyan úton, melyen éppen újabb sorsfordító események felé sodródunk. Sajátosan magyar, cseppet sem korrekt és önhízelgéstől duzzadó múlt-narratívánk is távolabb sodor minket a kontinenstől, amelyhez oly régóta és oly kétségbeesetten próbáltunk tartozni. Néha sikerült hosszabb, rövidebb időkre, de inkább csak úgy, mint egy bárka a nagy hajóhoz kötözve: közelebb, távolabb, közelebb, távolabb. E blog a maga szerény keretei között, és legkevésbé sem a világmegváltás igényével, de a múltról való közös gondolkozás egyik lehetséges fóruma, beszélgető helye szeretne lenni.

A blog írója nem történész. A bátorságot mégis onnan veszi, hogy ilyesmibe vágjon, mert érintve érzi magát, mind Európa, mind Magyarország közösségének tagjaként felelősséget érez és hisz abban, hogy mindenki a maga eszközeivel tegye, amit meg tudni tenni, ha mást nem, legalább kísérletet. Reményeim szerint a kommentek, levelek megjelenése jól illusztrálja majd azokat a feszültség-rendszereket, mik a múltunk piszkaiból fakadnak.

A blog egyben tisztelgés is. Dömölki Lajos történész 1991 és 2001 között a Fejér Megyei Hírlapan megjelent Napi Krónika című sorozatával nagyon hasonló aggodalmaktól vezérelve próbált fényt gyújtani a sötétben. Jelen sorok írója akkor még kisgyerek volt, de már akkor beleszerelmesedett a történelembe, nagyrészt azoknak a cikkeknek köszönhetően. Nem biztos, hogy e nélkül sosem érdekelte volna a történelem, de lehet, hogy nem.

„Lehetne-e egyféle mintát adni a másképpen gondolkodás értékeiből, de egy kicsit úgy, hogy érzékenyen a napi dilemmákat is feloldjuk, intellektuális támaszt adjunk az olvasónak, segítsük eligazodását az eszmék hirtelen támadt hullámverésében?” – kérdezte Dömölki saját szerkesztőjétől huszonhárom évvel ezelőtt, a sorozat indulásakor. A választ nem tudom. De teszünk egy próbát. Holnap kezdjük.