Iowa az Egyesült Államok középnyugati részén található, és nem tartozik a rajongással kényeztetett államok közé, mint Kalifornia vagy Florida. A nagyközönség számára nem sok érdekes történik arrafelé, s mióta a western is kiment a divatból, Hollywoodot sem izgatja a legfőképpen mezőgazdaságban, élelmiszeriparban és baseballmeccsekben jeleskedő „Sólyomszem Állam”. Fővárosa Des Moines (a legtöbb európai még csak nem is hallott róla), 99 megyéből áll, ezek közül az egyik legjelentéktelenebb, Wayne, egészen délen, Missouri határán fekszik. Annak az államnak a határán, ahol egykor virágzott a rabszolgatartó gazdaság, ellentétben Iowával, amit az Unió csapatai védelmeztek a Konföderáció katonáival szemben. A háború tengernyi halott és megnyomorított család árán az Unió javára dőlt el, ennek megfelelően ma Abraham Lincoln hatalmas emlékműve áll a washingtoni National Mallban és nem Jefferson Davies-é. Ennek az oly sokat szenvedett határ menti megyének egy aprócska település, Corydon a székhelye. A 2010-es népszámlálás 1585 lakost számolt meg, de ahogy az egész államból, innen is folyamatosan áramlanak el, így évről évre kevesebben élnek ott. Ez a csöpp kis hely két dologról nevezetes: gátfutó olimpiai bajnokot adott a nemzetnek és kirabolták a bankját 143 évvel ezelőtt. Na nem akárki…
1871-ben ezen a napon Jesse James kirabolta a corydoni bankot. A 24 éves, de máris országos népszerűségnek örvendő hidegvérű bandita három társával együtt a lakók hatezer dollárját vitték el. A pontos dátum bizonytalan, a történészek és a rendőrségi feljegyzések július 3-át említenek, a városi kalendárium június 3-ára jegyezte be az eseményt, de az sem kizárt, hogy 1-én történt. Annyi bizonyos, hogy a helyi lakosság mit sem vett észre a dologból, ugyanis mind egy szálig a helyi metodista templomban hallgatták Henry Clay Deant, aki arról próbálta meggyőzni a hallgatóságot, hogy adományozzanak 100.000 dollárt a helyi vasútvonalak kiépítésére. Délután egy óra tájban lódobogásra lettek figyelmesek, majd feltépve a templomajtót, Jesse James odarikkantotta a társaságnak: „Pont most raboltuk ki a bankotokat!” A templomban ülők felnevettek az ismeretlen fiatalember viccén, és valaki váll fölött visszaszólt, hogy azt bizony még sose rabolták ki, pedig már nyolc hónapja megnyílt, aztán legyintve tovább hallgatták az öreg Henry-t. Néhány férfi jó óra múlva összesúgott, hogy mégiscsak meg kéne nézni a bankot, rendben van-e minden. Kezét-lábát összekötözve találtak rá az egyik tulajra, és a pénz hűlt helyére. Mire az igazságszolgáltatást ráizzították a rablásra, Jesse-ék már hármat is aludtak a corydoniakra.
Ha akkor bárki megjósoltatja az Ocobock Fivérek Bankjának betéteseit, bizonyosan nem arra tippeltek volna, hogy emberöltőkkel később „Jesse James Napok” néven évente nyári fesztivállal emlékeznek meg a nagy délutánról, mikor egy ifjú ember sikeresen ellopta a pénzüket. (Ezen kívül egyébként még öt fesztivált tartanak a tiszteletére országszerte.) Persze ez csak annak fényében érthető meg zokszó nélkül, ha jobban belenézünk a történeti háttérbe: hogyan válhatott egy rablógyilkos kulturális ikonná? Jesse James ugyanis tizenhét embert biztosan, másik kilencet feltételezhetően másvilágra küldött, legtöbbször csak azért, mert szemtanúk voltak. Ettől függetlenül igen derűs dalok, parádés musicalek és mozifilmek, valamint zsákszámra ponyvaregények íródtak személyéről, s nem csak a halála után.
Mindezek előtt azonban még tisztázni kell egy fontos körülményt, ami talán nem mindenki számára világos: Jesse James és barátai nem voltak cowboyok. E tévhit elterjedése a vadnyugati hagyományokból jó üzletet csináló revüszínházaknak, később a westernfilmek iparának köszönhető: nagy karimájú kalapok, hosszú csövű fegyverek, tűző naptól résnyire húzott szemek, kalandos életű negyvenesek - vagyis a cowboyok, akik (hogy is csinálták a filmekben?) belovagoltak és kilovagoltak, ujjhegynyi városok ripityára vert kocsmáit és lenullázott bankjait hagyva maguk mögött, hogy aztán a közeli prériken vagy hegyekben bujkálva a helyi seriffek és rendőrbírók előtt mindig egy lépéssel járjanak. Nos, így még a „valódi banditák” sem éltek, ahogy Jesse-ék sem. A cowboyok meg pláne nem! Ehelyett szarvasmarha-csordák végeláthatatlan hosszúságú, sok kilométernyi sorait terelték gyakran az egész ma ismert Államok területén át. Többségük fiatal, 16 és 23 év közötti fiú volt, csak a polgárháború után álltak be a marhaterelők közé talajvesztett középkorú katonák, de bankokat és vonatokat egyikük sem rabolt; nem voltak bűnözők. Jesse James és barátai alighanem mélyen lenézték ezeket a kemény, harcedzett vándormelósokat, lévén, hogy ők sokkal kényelmesebb módját találták a megélhetésnek.
Jesse mindössze 34 évet élt, ezalatt Paul Trachtman The Gunfighters című könyve szerint levezényelt tizenkét bankrablást, hét vonatrablást és öt postakocsirablást tizenegy állam és territórium területén. Az ezekből származó pénzből kisebb gazdaságot, és a mai viszonyok között is tisztes színvonalúnak mondható, nyugodt életet biztosított neje és két kicsi gyereke számára. A visszaemlékezések szerint remek apa volt. A kor atyáitól eltérő módon igen sok szabadidejét arra használta, hogy játszott a gyermekeivel, tanítgatta őket horgászni, birkózni, lőni, lovagolni, a kislányt éppen olyan komolyan véve, mint a fiút. Sem ők, sem az otthonukat adó kisvárosok nem tudták, ki ő valójában, a gyerekei még az apjuk nevét sem tudták. A titokzatoskodás ellenére mégis városszerte kedvelték és megbecsülték. Életmódjának persze voltak hátulütői, például sokat kellett költözni újabb és újabb pénzszerző útjai után. De nem csak a nyomozók jártak Jesse-ék nyomában, a legenda sem játszott éppen kezükre a bujkálásban: még harminc éves sem volt, de Amerika kiskölykei már az ő sosemvolt kalandjairól hallgattak esti mesét, nóták és népmesék őrizték „a mi bátor kölykünk” tetteit, aki „pénzt rabol a gazdagoktól és szétosztja a szegények között”. De ha bárki vette volna a fáradtságot, hogy megkeresse azokat a bizonyos jól járt szegényeket, egyet sem talált volna, aki Jesse James-től valaha is pénzt kapott.
Hősünk jól tudta ugyanis, hogy a történelmi vakvéletlen emelte e kétes piedesztálra: jókor volt a lehető legrosszabb helyen: 1861-ben, tizennégy évesen, a polgárháborúban.
Ebben a zűrzavaros évben a James-testvérek, Jesse és a bátyja, Frank, túl fiatalok voltak még, hogy katonának álljanak, így kéretlenül is belekeveredtek a szabadcsapatok ronda világába. Ezek a szervezetlen és kegyetlen bandák a katonák mellett, az ellenség ellen harcoltak, ám semmilyen etikai szabályt nem ismertek el magukkal szemben, így akinek rosszul állt a szeme, kivégezték. Az egyik legvéreskezűbb szabadcsapat-vezér a 23 éves William Quantrill volt, aki példának okáért egyik nagyobb őrjöngése során kétszáz fiút és férfit végeztetett ki. A „jayhawkerekhez” csapódott két kiskölyök, akik addig baptista prédikátorként dolgozó atyjuk mellől nemigen láthatták az élet förtelmesebbik oldalát, Quantrillék mellett megtanulták, mennyit ér az élet – centre pontosan. Mikor aztán a vezérüket lekapcsolták, mindketten beálltak előző gazdájuknál jóval brutálisabb gyilkológépezetbe, William T. Anderson (Véres Bill) Bushwacker nevű gerillaseregébe. Mikor véget ért a háború, elindult a jogszolgáltatás vaskeze: a szabadcsapatok minden tagja halállistára került. Kivéve azokat, akik önként feladták magukat. Frank James így is tett, de az öccse nem. A háború sokkjából mentálisan soha fel nem épült fiú folytatni akarta a harcot, először egyedül, később bandát szervezve a tágabb család férfitagjaiból. Először továbbra is a régi Unióhoz tartozó országok, például Iowa városkái és áthaladó vasútjai ellen intézett támadásokat, de mivel minden alkalommal magával vitte a „talált pénzt” is, Frank csatlakozásakor már régen nem politikai, sokkal inkább megélhetési szándékból banditáskodott.
De már késő volt: a Konföderáció csatát vesztett hívei (a teljes lakosság fele) Jesse James-ben látták a vereségbe soha bele nem nyugvó, az Unió orra alá folyton borsot törő szegények-jótevőjét, a kackiás modorú útonálló kölyköt. Aki jót nevetett mindezen és hagyta, hogy dagadjon csak a mítosz. Addig ugyanis bárhova ment Missouriban, védve volt, bújtatták és etették, ha úgy kellett.
Tudta persze, hogy ez az életmód nem folytatható örökké. Halála előtt már súlyos reuma gyötörte, lassú volt, nehezen járt, fájtak az ízületei, a szemét krónikus kötőhártya-gyulladás kínozta. Az állandó menekülésbe lelkileg is megroppant, paranoid lett, nehezen tudott aludni, kiszámíthatatlanná és erőszakossá vált. 1882. április 3-án egy testileg-lelkileg megtört, kimerült férfi halt meg.
A romantizáló filmfeldolgozások közül Ron Hansen Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford című kötetéből készült dráma emelkedik ki, melynek vászonra vitelét a főszerepet játszó Brad Pitt harcolta ki saját maga számára. Az ausztrál Andrew Dominik szakított a sematizáló Robin Hood-i portréval, helyette hitelesen kidolgozott, sűrűszövésű karakterként gondolkozik el Jesse James utolsó napjairól. Amik épp úgy nem voltak dicsteljesek, mint a korábbi harmincnégy év…
