A bandaháborúk, maffiák és egyéb bűnözői csoportok magánjellegű leszámolásai a történelem ritkán tárgyalt határterületei. Noha a kor mélyén kavargó társadalmi áramlatoknak pontosabb kapásjelzői, mint az éppen regnáló királyok és elnökök életrajzai, gyakran heteken belül lekerülve a hírek toplistáiról, a bűnügy történetének süllyesztőjében végzik. 1981 nyarán azonban történt valami, ami többet mond az éppen küszöbön álló évtizedről, mint Jimmy Carter igazságtalanul lagymatagnak tartott elnökségének öröksége vagy a szociális ígérgetésekkel, a fegyvertartás megvédésével és egy sor „amerikai álom” megvalósításával választást nyert Ronald Reagan adminisztrációjának politikai története. A 70-80-as évek olyan veszélyes bűnözői, mint Eddie Nash, magasról tettek Carterre, Reaganre, nemzetközi és hazai konfliktusokra egyaránt. Aki nem tudná ugyanis, az alvilágnak megvan a maga saját, külön bejáratú történelme…

1981-ben ezen a napon, pontban reggel nyolc órakor öt embert agyonvertek egy lakásban. Valószínűleg Eddie Nash, a hollywoodi éjszakai élet legbefolyásosabb bártulajdonosa állt a kivégzőosztag mögött. A Laurel Canyon-i Wonderland sugárút 8736-os szám alatt lévő lakóház negyedik emeletére betörve, az ott lakókat puszta kézzel és vascsövekkel tessékelték ki az élők sorából.

A gyilkosság olyan brutális és letaglózóan kegyetlen volt, hogy a közvélemény hónapokon át nem tudott napirendre térni a véres részletek fölött, és harminchárom évvel a történtek után is példányszámnövelő címlaphírnek számít bármilyen napvilágra került apró részlet. Még aznap délelőtt a teljes amerikai sajtó szétkürtölte a hírt; a profi oknyomozó újságírók alig pár napon belül ráakadtak a három leggyanúsabb érintettre: a kor leghíresebb pornószínészére, egy hollywoodi bártulajdonosra és egy fegyveres banditára. Nyakig benne voltak, annak ellenére, hogy közvetlenül semmit nem tettek. A gyilkosság egyetlen szemtanúja hajszál híján életben volt, de agykárosodást szenvedett, s a mai napig csak két információval szolgált: árnyékokat látott és hangos zajt hallott.

A kivégzett csipetcsapat persze nem volt teljesen ártatlan. Az egykor szebb napokat látott baráti társaság (Billy DeVerell, Joy Miller, Barbara Richardson, pszichopata falkavezérük, Ronnie Lee Launius és elvonóról frissen kijött felesége, Susan) mostanság fegyverekkel, lopott holmikkal és kábítószerrel üzletelt, hogy megfelelő mennyiségű anyaggal töltsék fel a wonderlandi drogtanyát, ahol már hónapok óta bezárkózva éldegéltek. Jellemző, hogy mikor a rendőrség átkutatta a vér, agy és csonttörmelék borította helyszínt, legalább hét kiló kokaint, több kémcsőnyi tiszta heroint, több kartonnyi amfetamin tablettát és füvet találtak; azonban élelmiszert nem. A nagyjából felsorolt „cucc” értéke egyébként nem csekély, 1,2 millió dollárra rúgott. Nem nehéz kitalálni, hogy mindez friss szerzemény volt: előző este még Eddie Nash tulajdona…

Visszafelé pörgetve az eseményeket ma már sokkal világosabb minden: az agyonvert dílerek és az éjszaka királya között volt egy összekötő láncszem: John Holmes.

A majd két méter magas, legendás pornószínész, akire nem véletlenül aggatták rá a „Farkas Joe” művésznevet alighanem semmi mást nem akart a szexfilmezés utáni zavaros időket maga mögött hagyva, mint elhúzni jó messzire egy nagy adag kokain, pénz és a barátnője társaságában. A kölcsönkérésre két lehetősége volt: Eddie Nash, akit még évekkel ezelőtt egy jachton ismert meg karrierje csúcsán, valamint Launiuszék bandája, akikkel közvetlenül lecsúszása után barátkozott össze. Végül az utóbbi megoldást választotta: a wonderlandi csapat több doboznyi lopott fegyverét próbálta átváltani kokainra Nash-nél, aki átvette a fegyvereket, de nem adott értük cserébe semmit. A drogtanyások begurultak, és rávették Holmest, hogy segítsen betörni a nagyfőnökhöz, visszaszerezni a fegyvereket. „Big John” akkor már tudta, hogy élete legnagyobb gubancába keveredett, de nem volt visszaút. A drogmámorban fetrengő Nash-éknek esélyük sem volt a rablókkal szemben, akik nem csak a fegyvereket, de mindent elvittek, ami szívható és szúrható volt, finom utóiratként pedig megkínozták a bekábult házigazdát. A wonderlandiek egész éjjel a győzelmüket ünnepelték.

Aztán másnap jött a reváns. Kitalálhatják, vajon ki navigálta el a bosszúállókat Wonderlandbe? Naná, hogy Johnny Holmes…

A szálak persze a nyomozást végző két detektív, Tom Lange és Robert Souza számára az első pillanattól fogva napnál világosabbak voltak, de egészen 2000-ig várniuk kellett arra, hogy legalább egy használható vallomásuk legyen. Akkor sikerült ugyanis a gyilkosság közvetlen megrendelőjét, az immár vénséges Eddie Nasht lecsukni, noha csak rövid időre. A pornókirály AIDS-ben halt meg 1988-ban, miután 110 napot börtönben töltött gyilkosságban való részvételért és a hatóságok félrevezetéséért. A támadást levezénylő Gregory Diles, Nash személyi testőre pedig 1995-ben halt meg, négy évvel azután, hogy kimondták rá az ítéletet.

A „Wonderland”, mely az Egyesült Államok történetének egyik legvéresebb leszámolásos gyilkossága, reflektorfénybe állította Amerika két újdonsült halálos ellenségét: a drogot és az AIDS-et. Az eset hatására 1981-re világossá vált a hatóságok előtt, hogy ha a nagyvárosi kapitányságok nem állítanak fel végre kábítószer ügyosztályokat, a helyzet rövidesen kezelhetetlenné válik. Bill Clinton 1993 novemberében élete talán legjobb beszédét mondta el 5000 lelkipásztor előtt arról szónokolva, amiről Ronald Reagan leginkább csak hallgatott adminisztrációja idején: a kábítószerekbe fulladó nagyvárosokról és a „több mint 37 000 emberről, akik lőtt sebtől halnak meg az országban évente”.

A nevezetes gyilkosság után másfél hónappal, augusztusban jött a másik feketeleves: nagy nehezen sikerült beazonosítani egy új betegséget, amely a tüdőgyulladás, a Kaposi-szarkóma és az immunrendszer-leállás tüneteit produkálta, mégis mindegyiktől különbözött. Az évtized egyik leglényegesebb konfliktusfaktora ettől fogva az AIDS-től való félelem lett.

Ronald Reagan becsületére váljék, hogy legalább sikerült megnyugtatnia az amerikaiakat bosszantóan szerethető, kedélyes, optimista bájával. A nemzeti álmokat üstökén ragadó egykori hollywoodi színész a gazdasági válságból épphogy kikecmergett, súlyos munkanélküliséggel és hatalmas adóterhekkel sújtott kisemberekkel sikerrel hitette el, hogy nagyjából minden rendben van és nincs ok a pánikra. A közhangulat annak ellenére volt kiváló az általa levezényelt nyolcvanas évek alatt, hogy sosem látott mélységekbe süllyedt a közbiztonság, tovább nőtt a kábítószerek expanziója, sorozatgyilkosságok, bandaháborúk és még több lőtt seb követelte tízezrek életét országszerte. A lövések és kiáltások csatazaja mellett az amerikai polgárok éppen úgy az igazak álmát aludták, mint a Wonderland-ház lakói ama nevezetes napon…