A valóság és a történelmi emlékezet között sűrű szövésű, de még épp átlátszó hártyák feszülnek. E két oldal közötti nem múló szembenállás során majd minden esetben az utóbbi javára dől el a csata. A valóság gyakran csak véletlen szerencse vagy pech, tétova improvizáció nem várt eredménye, és mindaz, ami abból következik, évezredek óta változatlan világot fordítanak ki tengelyükből. Mikor 1913-ban a szerb titkosszolgálat hét suhancot megtanított lőni, hogy alkalmasint valami figyelemfelhívó, de jelentéktelen zavart keltsenek a Monarchiában, legvadabb álmukban sem gondolták, hogy az egyik srác, Gavrilo pisztolya kirobbantja az első világháborút. Anton Drexler lecsúszott alkoholistából összetákolt Német Munkáspárt nevű kis csapatának kocsmai értekezletén elismerő mosollyal figyelte a gyűlésükön hőbörgő, aztán viharosan távozó sovány kis fiatalembert, odasúgva szomszédjának: „Ez aztán tud pofázni! Használhatnánk…” Ki jósolta volna meg, hogy a holokauszt és egy újabb világégés előtt tárta ki éppen a kaput? A valóság, a félreértés és a később mindent más színben láttató történelmi emlékezet éppen így rajzolta át mai történetünk két szereplőjét is: a börtönt és lakóját…

1787-ben ezen a napon a Párizs-szerte ismert „ördög pennája”, Donatien Alphonse François de Sade márki kiáltozására lettek figyelmesek a Bastille körül őgyelgő járókelők. „Mészárolják a rabokat! Gyertek és szabadítsátok fel őket!”, kiáltozta, mire odalent kisebb tömeg gyűlt össze, és egyre dühösebben követelték az írót, akit addigra már elráncigáltak az ablakból. A percről percre növekvő tömeg mind hangosabb lett, végül bebocsátást követelt a Bastille-ba. Az egészből persze nem lett semmi, a tömeggel szóba sem állt az őrség, a sokaság egy-két órán belül szétoszlott, és két nappal később a márkit átszállították a főváros melletti charentoni elmegyógyintézetbe.

A kiáltozás oka egyébként az volt, hogy Sade immár sokadszorra minősíthetetlen hangon beszélt az őrséggel, akik büntetésül úgy döntöttek, ezen a napon inkább nem engedik ki szokásos udvari sétájára. A márki a vizelésre használt, a ma ismeretes kacsához hasonlatos alkalmatosságának alját kimetszve és mintegy megafonként használva hőbörgött a nyitott ablakon keresztül.

1787 nyarán valószínűleg meg sem fordult senki fejében, hogy a „régi jó világból” már csak két év maradt hátra. Ahogy az sem, hogy a perverz bestseller-író kis színjátéka sajátos megkísértése lesz mindannak, ami hamarosan történni fog az otromba épülettel. De most még nyugalom van és hűvös július. A forradalomnak se híre, se hamva, csak a növekvő nyomor és nyomában a feszültség.

Joggal kérdezheti az olvasó, hogy a Bastille-ban, amely a zsarnokság jelképe, s mint ilyen, minden börtönök legbörtönebbike volt, hogy történhetett ilyen malőr? Hát persze úgy, hogy a Bastille nem volt a zsarnokság jelképe. Sőt, börtön is csak némi túlzással.

Ha ebben az épületben bármi is dühítette az embereket, az nem zsarnoki jelképessége, hanem a feleslegessége volt: már évek óta mindössze hét ember lakta a hatalmas és csak nagy költségekkel fenntartható erődöt: egy perverz, két elmebeteg és négy váltóhamisító. Ők is úgy éltek odabent, mintha legalábbis kellemes szanatóriumi nyarukat töltötték volna: inasaik hada őgyelgett az épületben és környékén, bárki jöhetett látogatóba hozzájuk, egész lakosztályokat kaptak meg (felújítva, kitakarítva és igény szerint átalakíttatva), mi több, még napi 10 livre fizetség is járt nekik a kényelmetlenségek elviseléséért. A benti körülményeket jól illusztrálja az az eset, hogy a kacsába kiabálós esemény után egy évvel letartóztatott bretoni arisztokratáknak biliárdasztalt hozattak be, hogy könnyebben teljék az idő.

A létesítmény története 1369-re nyúlik vissza, mikor V. Károly elrendelte, hogy Párizs keleti városrészének védelmére városkaput kell felállítani. Az 1383-ra felépült kapuhoz először kettő, majd még kettő, végül összesen nyolc, egyenként öt emeletes, 66 méter magasságú tornyot építettek, s hogy időközben a főváros mind nagyobb terjeszkedésnek indult, túlnőve a keleti kapun, a rendkívüli költségekkel felépült Bastille-nak új szerepet kellett találni. Rövid ideig erődként funkcionált, majd egyszerű állami börtönné fokozták le. Később megnőtt a presztízse és jószerével csak királyi elfogató paranccsal lehetett bekerülni.

A Sade nyári kalandja után huszonnégy hónappal eszkalálódó események hátterében egyébként nem a szabadság eszményétől felhevül párizsi forradalmárok spontán hada volt. Hogy is ne. A királyságot védő katonák az éj leple alatt a hatalmas és majdnem üresen álló Bastille-ba vitték a város 250 ládányi puskaportartalékát. Másnap a tömeg rájött erre, néhány százan az erőd elé vonultak és dühödten követelték a ládák átadását. Ahogy nőtt a lincshangulat, az ablakokban és a bástyákon álló katonaság pánikba esett, mire egyikük elvesztette a fejét és belelőtt a tömegbe. A lent zúgolódok válaszul visszalőttek és percek alatt bevették az erődöt. Bevették, megostromolták – de nem rombolták le! Eszük ágában sem volt, azt sem tudták volna, hogy kezdjenek hozzá, de idő sem lett volna rá a forradalom kitörésének napjaiban. A Bastille-t egy jó nevű építési vállalkozó, bizonyos Pierre François Palloy vezetésével párizsi polgárok százainak társadalmi munkájával sikerült lebontani 1790 februárjára. Palloy a maradványok eladásából hatalmas üzletet csinált: az épület köveiből picike Bastille-okat faragtatott, a kilincsekből levélnehezék lett a piacokon, a legmókásabb szuvenír pedig az igazgatói szoba fekete-fehér márvány kandallójából készült dominó volt. Hahner Péter, a Pécsi Tudományegyetem Újkortörténeti Tanszékének vezetője precíz ízességgel így fogalmaz: „Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a rettegett erődöt a szuveníripar semmisítette meg.” Ma a börtönről elnevezett operaház a börtönről elnevezett téren áll, s a puskapor miatt történt spontán hercehurca napja azóta a franciák legfontosabb nemzeti ünnepe lett. A pánikba esett kiskatona nevét, aki a történtek után néhány perccel már valószínűleg nem élt, nem őrizte meg a történelmi emlékezet.

S hogy végezetül Sade-ról se feledkezzünk meg, a jó márkinak is bőven kijutott a félreértésekből. Octavio Paz az „An Erotic Beyond. Sade” című könyvében úgy fogalmaz, hogy De Sade egy visszájára fordított Platón. Korai anarchista és pesszimista, a felvilágosodás nagy korszaka vele, az ő kegyetlen és embertelen kritikájával zárul. Perverz képei mögött zseniális párbeszédekben fejti ki filozófiáját, mely Rousseau-hoz hasonlóan a civilizációban látja minden bajok kútfőjét, azonban míg Rousseau hisz az emberi természetben és a megoldásokban, Sade reménytelennek tartja a civilizációt. Nem csoda, ha ez a szuggesztív csalódottság oly beláthatatlan hatással volt a kortársi irodalmi életre, mi több, az utána jövő nemzedékek, Baudelaire, Verlaine, Apollinaire, Blake és mások is sokat kaptak a szadizmus névadójától, az ördög állítólagos földi helytartójától, aki a keresztény vallást nemes egyszerűséggel valósággá vált pokolnak, az „emberi agyvelők szipolyának” minősítette. Közvetlenül a francia forradalom előtt Sade lesújtó és riasztó tablóival zárul a felvilágosodás, vele pedig összeomlik egy omladozó, rizsporos parókás világ is…