A tömegek megszólítására képes, nagy tehetségű embereket másoknál talán jobban vonja kérdőre az élet: mire használja föl készségeit? A benne rejlő dühnek és bosszúvágynak engedi eszközéül válni, avagy a nehezebb és göröngyösebb utat választja, s úgy dönt, inkább "jó" lesz: embertársainak erőt, tartást, hitet, az emberi létezés és szabadság magaslatainak megsejtését, reményt és elszántságot ad anélkül, hogy bármilyen más embercsoportra átkot szórna vagy gyűlöletet gerjesztene. Mai történetünk főszereplője 26 évvel ezelőtt elmondta a század egyik legbriliánsabb és leggyönyörűbb beszédét. Pontosan tudta, hogy politikailag már nem győzhet, az "utolsó szó jogát" mégis arra használta fel, hogy emberek ezreinek, feketéknek, fehéreknek, drogosoknak, AIDS-eseknek, bénáknak erőt és reményt adjon, bátor és öntudatos életre biztassa őket - anélkül, hogy ellenfeleiről egy szót is szólt volna. Szavait megrendülten, könnyek között hallgatták végig. A beszéd végén, a spontán örömünnep után, hazaindulva olyan csomaggal tértek haza, ami később megalapozta a legújabb nemzedékek emberi és polgári jogokért folytatott küzdelmét. Az akkor még tinédzser Barack Obama ettől a beszédtől számította politikai ébredését. Mind, akik akkor jelen voltak, nem felejthették el a hatalmas teremben sokáig visszhangzó mondatot: Keep hope alive! vagyis: Tartsátok életben a reményt!
1988-ban, ezen a napon mondta el Jesse Jackson, polgárjogi aktivista és baptista hitszónok a történelem egyik legkiválóbb szónoklatát. A Demokrata Párt "lelkiismeretének" tartották, és bizony volt pár hét, amikor az optimistábbak nem egészen alaptalanul hitték azt, hogy Amerikának most először fekete elnöke lesz. A hosszú és kimerítő kampány után mégis majdnem éjfélig kellett várnia, hogy megkezdhesse beszédét - a televízió ekkorra biztosította számára az élő sugárzást. Így a jelenlévőkön kívül viszonylag kevesen hallották szavait.
Az előzetes felmérések alapján már tudta, hogy nem nyerhet, a meghatott tömegnek mégis azt mondta: ne merészeljék feladni a reményt.
"Miénk lehet a győzelem. Nem szabad elveszítenünk benneteket a drogok és az erőszak, a korai terhesség, az öngyilkosság, a cinizmus, a pesszimizmus és a kétségbeesés miatt. Miénk lehet a győzelem. Bárhol legyetek is ma este, azt akarom, hogy reménykedjetek és álmodjatok. Ne hagyjátok veszni az álmaitokat. Törekedjetek mindenekfelett, még a drogok hatása alatt is, álmodjatok a napról, amikor tiszták lesztek. Még a szenny legmélyén is arról a napról álmodjatok, amikor újra talpra álltok. [...] Nem szabad megelégednetek azzal, ahogy a dolgok vannak; álmodjatok arról, ahogy lenniük kellene. Álmodjatok. Nézzetek szembe a fájdalommal, de a szeretet, a remény, a hit és az álmok segíteni fognak abban, hogy felülemelkedjetek fájdalmaitokon. Legyen a remény és a képzelet a túlélés és a haladás fegyvere a kezetekben. [...] Álmodjatok tanárokról, akik az életért tanítanak, és nem a megélhetésért. Álmodjatok orvosokról, akiket jobban érdekel mindnyájunk egészsége, mint saját vagyonuk. Álmodjatok ügyvédekről, akiket jobban érdekel a jogállás, mint egy jó állás. Álmodjatok prédikátorokról, akiket jobban érdekel a prófécia, mint a profit. Álmodjatok a tiszta értékek nemes útjáról. [...] Ne merjétek feladni! [...] Senkinek nem szabadna lenézni titeket, mégis vannak hitvány emberek, akik ezt teszik. Csakis egyetlen dolog indokolhatja, hogy lenézzünk valakire: ha megállunk, hogy felemeljük őt. De még ha tolószékben vagytok is, fel ne merjétek adni!..."
Jesse Jacksonnak igazán lett volna oka bosszút állni, ő pontosan tudta, mi az a rasszizmus. A dél-karolinai Greenville-ben látta meg a napvilágot egy 16 éves gimnazista lány és a szomszédban lakó 33 éves volt profi bokszoló fiaként. Jesse anyukája egy év után összeházasodott egy postással (őt hívták Jacksonnak), aki még jó ideig nem vette nevére a fiút. Mindkét apjával egész életében jó barátságban maradt.
Jesse bőven kapott a "Jim Crow törvények" világából. (A "Jim Crow" egy 19. századból megmaradt kifejezés, nagyjából annyit tesz, hogy "nigger" - az általa fémjelzett törvények kőkemény szegregációs rendelkezéseket takarnak. Olyanokat, amik - sajnos ezen nincs mit szépíteni - a náci Németország zsidókkal szembeni törvényeihez hasonlítanak leginkább.) Jesse megtanulta, hogy mindig a busz hátuljában kell utaznia, csak a "FEKETÉK" feliratú csapban moshat kezet és abból ihat, a város bizonyos részeibe nem mehet és az útnak csak az egyik oldalán mehet.
1988-as beszédében maga mesél gyerekkoráról: „"Amikor egy késő délutánon, október 8-án megszülettem Greenville-ben, Dél-Karolinában, egyetlen újságíró se akarta tudni az anyám nevét. [...] A Jesse Jackson a harmadik nevem. Örökbe fogadtak. [...] Nem kórházban születtem. A mamámnak nem volt társadalombiztosítása. A házban, az ágyában születtem. [...] Tudom, milyen egy háromszobás házban születni, ahol az udvaron van a mosdó, az ágy mellett az éjjeliedény, és nincs meleg vagy hideg folyó víz. Én megértem. A falon tapéta dekorációként? Nem. Üveg helyett az ablakon. [...] Én megértem, mit jelent dolgozni. Nem ezüstkanállal a számban születtem. Egy lapát volt a nevemre írva [...] És ha eljött a három óra a Hálaadás napján, nem ehettünk pulykát, mert a mamám három órakor éppen másvalaki pulykáját készítette. Egész nap labdáztunk, hogy elfoglaljuk magunkat, azután úgy hat körül a mamám leszállt az Alta Vista buszról, és elővettük a maradékokat és megettük a pulykát - a maradékokat, a csontokat és az áfonyát, úgy este nyolc körül."
1955-ig nem is gondolta, hogy lehet máshogy élni. Abban az évben, télen azonban letartóztattak egy Rosa Parks nevű fekete nőt, mert nem volt hajlandó átadni a helyét egy fehérnek. Ez az ügy robbantotta ki azt a tiltakozáshullámot, ami évtizedekkel később alapvetően változtatta meg a feketék sorsát.
Jacksont felvették a greenville-i, fajilag szegregált Sterling Középiskolába, majd ezt követően a "fehérnek" számító Illinois-i Egyetemre, onnan származása miatt a "feketeként" nyilvántartott Észak-Karolinai Greensboro Mezőgazdasági és Műszaki Állami Egyetemre volt kénytelen átiratkozni. Minden helyen faji atrocitások érték, pontosan úgy, mint más, hasonló bőrszínű kortársát, - az 50-60-as évek Amerikája igen kemény volt ebben a kérdésben.
Jackson hátvédként játszott az illinois-i évek alatt és diákelnök-választást nyert - éppen e két esemény vezetett későbbi távozásához. A "fekete egyetemen" már jóval kevesebb gondja akadt helyi polgárjogi tiltakozó akcióiból: ezekben az időkben a csak fehérek által látogatható könyvtárak, színházak és éttermek ellen szólalt fel legélesebben. 1964-en végzett szociológia szakon, majd a chicagói teológiai szemináriumra iratkozott be, de 1966-ban kihullott, mert egyre több idejét emésztette fel a civiljogi mozgalmi munka.
Előző évben keveredett Martin Luther King csapatába, ahol az összes lehetséges felvonuláson és akcióban részt vett. King felfigyelt a harcias és remek szónoki képességekkel megáldott fiúra. Hamarosan vezető szerephez juttatta a Déli Keresztény Vezetők Konferenciáján, noha már akkor felismerte a Jesse-ben rejlő, és később ellentmondásos megítélésének jó alapjául szolgáló ambiciózusságát: nem nézte egészen jó szemmel a politikai nyomulás iránt mutatott készségeit, és gyakran figyelemhajhász viselkedését. Ez a kétségtelen belső késztetés akkor jött neki igazán rosszul, mikor King meghalt, és ő pont jelen volt; egyesek azt állították, hogy Jackson állt King megölése mögött. Ezek a vádlók nem gondoltak bele egy fontos körülménybe: Jackson akkor, országos szinten még senki se volt a nagy emberhez képest. Halála a polgárjogi mozgalmak derékba törését is jelenthették volna – amiként valamelyest jelentették is.
1966-ban King a SCLC gazdasági ügyekkel foglalkozó chicagói irodájának elnökévé választotta Jacksont, aki a „Kenyérkosár Hadművelet” nevű akciót Amerika-szerte híressé tette. A Kenyérkosár valójában munkaügynökség volt feketék számára, és egyik fő célkitűzésük a feketéket nem alkalmazó, fehérek által vezetett üzletek bojkottja volt, hogy nyomást gyakoroljanak azokra. 1971-ben már megkérdőjelezhetetlen kulcsembere volt a polgárjogi aktivistáknak – elég nagy politikai súllyal bírt ahhoz, hogy a Kenyérkosarat továbbvigye, és megalapítsa a PUSH-t (People United to Save Humanity, azaz: Együtt az Emberiség Megmentéséért). Sok évvel később, 1984-ben mikor az első fekete bőrű amerikaiként elindult az elnökválasztásai kampányon, létrehozta a Szivárványkoalíciót, ami minden jogilag és társadalmilag diszkriminált kisebbséget képes volt egyetlen platformra hozni. Ma a két szervezet összeolvadva és szorosan együttműködve alkotja a Rainbow/PUSH-t, melynek Kenwoodban van a székháza.
Fekete honfitársaiért a nemzetközi terepeken is kiállt, olykor olyan veszélyes helyeken is, ahová a fehérek fehér vezetői nem mertek ellátogatni. 1983-ban személyesen utazott el Szíriába, hogy elérje a szír kormány által fogva tartott Robert Goodman szabadon bocsátását, akinek a gépét előzőleg Libanon fölött lőtték le. 1984 júniusában csak vele volt hajlandó tárgyalni Fidel Castro 22 amerikai szabadon bocsátásáról. 1991-ben, az Öbölháború idején Irakba utazott, hogy Szaddam Husszeinnel egyezkedjen külföldiek, köztük néhány brit és húsz amerikai magánszemély elengedéséről, valamint tiltakozott az ellen is, hogy külföldieket tartanak ott, „emberpajzsként” használva őket. 1997-ben Kenyába utazott, 1999-ben, a koszovói háború alatt pedig Belgrádba, ott Slobodan Milošević-csel tárgyalt hasonló ügyekben. 2003-ban több mint egy millió ember előtt szónokolt a londoni Hyde Parkban, tiltakozva Irak megszállása ellen...
Sajnálatos módon az utóbbi időkben két esetben is felmerült a neve, némi árnyékot vetve rá. Az egyik inkább mosolygást váltott ki: 2008 nyarán éppen a Fox News készített vele interjút, ahol pártja, a demokraták színeiben induló Obama mellett kampányolt, amikor az interjú végén (azt gondolva, hogy mikrofonja ki van kapcsolva) odasúgta a másik meghívott vendégnek: „Figyeljen, Barack olyan lekezelően viselkedik a fekete emberekkel, hogy… ezért levágnám a mogyoróit!” Bocsánatkérések sora követte az incidenst, és még a szintén politikai pályára lépett fia is nyilvánosan elhatárolódott saját apjától – Obamba pedig egy sajtótájékoztató keretében megbocsátott... A másik esemény szomorúbb: fiát, ifjabb Jesse Jacksont tavaly augusztusban adócsalás vádjával két és fél év börtönbüntetésre ítélték.
1988-ban a következő szavakkal zárta beszédét:
„Nyomorban születtem, de bennem nem született nyomor. És bennetek sem, és lehetek valakik. Akárhol is legyetek ma este, lehet belőletek valaki. Emeljétek magasra a fejeteket, és düllesszétek ki a melletek. Lehet belőletek valaki. Néha bizony besötétedik, de el fog jönni a reggel. Ne merjétek megadni magatokat. A szenvedés edzi a jellemet. A jellem pedig a hitet. És a végén a hit nem fog csalódást okozni.
Nem szabad megadnotok magatokat. Vagy eljuttok valahová, vagy nem, de értsétek meg, hogy képesek vagytok rá, tartsatok ki és álljátok a sarat. Soha nem szabad megadni magunkat. Amerika egyre jobb és jobb lesz. Tartsátok életben a reményt. Tartsátok életben a reményt. Tartsátok életben a reményt. Holnap este és azon is túl, tartsátok életben a reményt.
Nagyon szeretlek benneteket. Nagyon szeretlek benneteket.”
Az elnökválasztást George Bush, a republikánus jelölt nyerte meg.
(Jesse Jackson beszédének nagy része magyar nyelven olvasható "A XX. század nagy beszédei" című kötetben - az itt olvasható részletek is ebből a könyvből valók.)
