A tolerancia kérdése a legfontosabb akkor, amikor az idegen nyelvekhez, népekhez és a szokásaikhoz való viszonyokat vizsgáljuk. S ez a rejtelmes fogalom valójában egy olyan viselkedési- és gondolkodásmódnál kezdődik, mint a képesség és az akarat arra, hogy a tőlünk függetlenül létező valóságokat megismerjük. Néha - természetesen - pihentető és elringató állapot volna (még a provokációk nélkül is), ha nem kellene ezt a sok színű kavalkádot állandóan követni. A fárasztó ismeretszerzés Goethe szavaival körülbelül így néz ki: "A világon igen ritkán lehet a 'vagy-vagy'-al végezni. Az érzéseknek a cselekvésmódoknak annyi az árnyalata, mint amennyi fokozat van a karvaly- és a tömpeorr között..." A sok nemzetiségű birodalmakban és országokban éppen ezért viszonylag hamar ki szokott alakulni egy viszony az idegen nyelvekhez és népekhez, amely színt és a karaktert jelentheti a róluk alkotott képben. Ellentétben állnak ezzel a nagyra fújt kis nemzetek, amelyek a még kisebbeknek rettenetes zsarnokaként akár gúny tárgyává is tehetik a velük együtt élők - néha tényleg fura - szokásait. Pedig elvileg egyenjogúak...

1862-ben, ezan a napon kelt Ferenc József császár leirata Forgách Antal kancellárhoz, hogy készítsen törvényjavaslatot Magyarország nem magyar ajkú lakóinak nyelvi- és nemzeti fejlődésének biztosítására.

A királyi irat - tulajdonképpen nem meglepő módon - egy olyan eszmei hozzáállásból született, amely lehetővé tette, hogy egyes részei szinte teljesen megegyezzenek az alig pár éve még rebellis negyvennyolcasok elképzeléséveivel és az általuk alkotott nemzetiségi törvénnyel. Ferenc József felismerte az országot szorongató sovén gondolkodás veszélyeit és éppen ezért ugyanúgy döntött, mint 1848. július 28-án a magyar országgyűlés.

Mindkét rendelkezés elismerte az országban lakó nemzetek szabad fejlődési jogát és biztosítani igyekezett a szabad nyelvhasználatot az iskolákban, egyházakban, közösségi életben és a törvényhatóságok gyűlésein. Lényeges eleme volt a '48-as törvénynek az is, hogy a nemzetiségi nyelv használatát lehetővé tette a közigazgatásban és a bíróságokon. Ferenc József is hangsúlyozta, hogy a törvénynek a "nép egyenjogúságának" elvén kell nyugodnia. Az Osztrák-Magyar Monarchiában (amelyet ekkor még létre kellett hozni a kiegyezéssel) ez a törvény javította a nemzetiségek természetes együttélését. (Ami nem feltétlenül a politikai békét jelentette.)

A nyelvhasználat dolgában próbakő volt a hadsereg. Ott ugyan a német volt a vezényleti nyelv, a tiszteknek az odahelyezésük után két éven belül meg kellett tanulniuk a garnizon állomáshelye szerinti "ezrednyelvet". Tehát ebben a körben "hivatali használatra" még további 10-12 nyelv is elfogadottá vált.

A törvények egymással összefüggésben álltak s e nyelvtörvény szabályos "oktatási robbanást" is eredményezett. Bevezették az általános tankötelezettséget akkor, amikor a birodalom területén minden 10 ezer lakosra 1705 elemi iskolai tanuló jutott. (Összehasonlításként: Angliában 1664; Franciaországban 1435; Olaszországban 908; Oroszországban 370...) Amíg Magyarországon 1848-ban 9000 népiskola működött, addig 1914-ben már 17 ezer! A tanítási nyelv az osztrák tartományokban a két főtantárgy esetében (számtan és földrajz) általában német volt és a többi tantárgyat a választott nemzetiségi nyelven oktatták. Magyarországon ez ugyanígy volt csak a német helyébe a magyar lépett. Ahol sok nemzetiségi élt együtt, ott voltak a "triviális" iskolák. Így pl. a csernovici vidéken németül, ukránul és románul tanultak a nebulók. A tanár-utánpótlást a csernovici egyetem biztosította. Bár ez elsősorban német egyetem volt, ott elsősorban ukránok voltak a hallgatók, de volt román tanszéke is. (Oroszországban még nem volt ukrán irodalmi tanszék, de itt már igen.)

Ekképpen alakult "lengyelesre" a lembergi- és a krakkói egyetem sorsa... Prágában, ahol a legrégebbi német egyetem volt, természetesen cseh egyetemet is alapítottak és ugyanott cseh nyelvű műegyetem is volt - és követelték, hogy Brünnben is legyen cseh nyelvű oktatás. Az olaszokat az insbrucki egyetem olasz intézte látta el (persze ők további hármat követeltek). Zágrábban horvát felsőfokú képzés folyt, míg a magyar szentkorona országaiban további öt egyetem működött. A hallgatók természetes jogaként juthattak el olyan külföldi egyetemekre, ahol az anyanyelvükön folyt az oktatás. Így kerültek a románok Erdélyből Bukarestbe, Iasiba és amikor hazatértek, elismerték a diplomájukat.

Példa értékű a kolozsvári egyetem, amelynek "lektorai és kollaborátorai" között egyenlő számban voltak magyarok és németek és ezért - a törvény értelmében - egymást váltva vezették az intézményeket.

Sajátos volt a büntetési rendszer is, mert pl. a szászok egymás között nem beszélgettek németül, de szabad volt latinul vagy más választott nyelven, a németet náluk büntették. Egy különös nemzetiségi törvény is szokásban maradt a diákság körében: a szász novíciusoknak nem kellett levenniük a kalapjukat az eklézsia kórusában sem...

A nyelvismeret és egymás megismerése céljából a diákokat sújtó büntetések megtárgyalásánál kötelező volt hogy amennyiben magyar volt a megvádolt akkor legalább felerészben más nemzetiségű "seniorok" (öreg diákok) üljenek a tanácsban és ez fordítva is így volt... Ilyenkor latinul értekeztek, ami semleges nyelvnek számított.

 

 

A XX. században megjelent egy addig jobbára ismeretlen társadalom-lélektani igény. Az elszámoltatás, a bűnösség, a felelősség kérdése korábban sem volt egészen ismeretlen, de jóval kevesebb dilemmát okozott. Ebben a században firtatják a legélesebben, hogy ki kinek az oldalán, milyen elvek nevében követett el olyan tetteket, amelyek emberek sokaságának közvetlen kárához vagy halálához vezetett: legyen az egy aláírás vagy egy tűzparancs. Adolf Hitler Mein Kampf című könyve közel sem juttatta el annyi emberhez a gyűlölet levélbombáját, mint mai történetünk főszereplője. A hollywoodi filmipar egyik legnagyobb zsenije volt, megkerülhetetlen alkotó. Biográfiáját olvasva mégis mintha az tűnne fel, hogy életével fizetett az uszításért. Elítélhető? Mai szemmel nézve természetesen igen. Ám lehet-e valakit elítélni olyan eszmék magasztalásáért, ami a maga korában elfogadható és széles tömegek által támogatott volt? A század „elszámoltatási morálja” szerint igen. Mégpedig két okból: már a maga korában is akadtak szép számmal, akik tisztán látták a divatos gondolat embertelenségét, másrészt, hogy intő példa legyen a jövő számára. Ezért is problematikus a morált piszkálni, különösen akkor, ha történelmi kontextusba helyezzük…

1948-ban, ezen a napon (más források szerint két nappal korábban) hunyt el agyvérzésben D. W. Griffith, a némafilmkorszak, és az amerikai filmgyártás egyik legkiemelkedőbb alakja. Egész élete jól példázza a zsenialitás és a hírnév illékonyságát, képlékenységét, - főleg ha nem csak a technológiai, de az eszmék is túllépnek az emberen.

Noha a történelmi tények világában a misztikus gondolkozás nem vezet jó utakra, amellett nem lehet elmenni, hogy Griffith egész életét mintha az a bizonyos 1915-ös filmjének átka kísérné végig. És itt nem a sikerre, hanem a bűnhődésre célzok. A "The Birth of a Nation" (Egy nemzet születése - Amerika hőskora) című filmje két szempontból kétségtelenül megállja a helyét. Az első: amerikai szuperprodukció volt, a másik: jóval nagyobb kárt okozott, mint akár Adolf Hitler alig olvasott Mein Kampf-ja, az ő munkái ugyanis valóban milliókhoz jutottak el.

Mint oly sok nagy ember Amerikában, David Llewelyn Wark Griffith is egy apró, poros kisvárosban látta meg a napvilágot 1875. január 22-én, a Kentucky állambeli Crestwoodban. A család sose szerette a feketéket. Apja a polgárháborúban a rabszolgatartó gazdálkodás mellett kardoskodó tizenegy déli államot összefogó Amerikai Konföderációs Államok katonák között szolgált, és a családban örökké téma maradt, a "rohadék demokraták" mint árulták el Amerikát, mint ontottak ki annyi honfiúi vért a "niggerekért".

David sokáig kereste a helyét. Érettségi után könyvesboltban meg hasonló helyeken dolgozott, aztán úgy döntött, drámaíró lesz. De hiába ontotta sorra az írásokat, egyetlen egyet mutattak csak be, az sem ért el túl nagy sikert. Utána a színészettel próbálkozott, de az extra statiszták homályos forgatagából sehogy sem tudott kinőni. 1907-ben már 32 éves volt, amikor eljött érte végre a szerencse: eszébe jutott, hogy elmegy Edisonhoz és eladja neki az egyik forgatókönyvét, amit kimondottan az új művészeti ág, a mozifilmek vásznaira szánt. Edwin Porter az Edison Studios producere úgy kivágta a könyvével együtt, hogy csak úgy csattant. Kis idő múlva azonban mégis visszahívta, mert az egyik színész, akit egy jelenet-szekvencia felvételére kértek volna fel, lebetegedett, és Davidnek volt némi színészi múltja: kapott egy melót.

Griffith azonnal tudta, hogy megtalálta otthonát. 1908-ban az American Mutoscope and Biograph Company-nél kapott színészi munkát, ugyanakkor felfedezték, hogy van benne némi rendezői véna is. Ekkor történt, hogy a Biograph főrendezője, Wallace McCutcheon súlyos beteg lett, a fia pedig csapnivaló direktor volt, és a cég heteken belül súlyos adósságok, majd biztos bukás elé nézett. Henry Marvin, a cég vezére úgy döntött, hogy ember híján kipróbálja a folyton körülöttük ólálkodó Davidet, ha nem válik be, majd megnéz mást is. Így kapta meg a cégnél a főrendezői státuszt. Még ebben az évben elkészítette első saját filmjét, a Dollie kalandjai-t.

Telt-múlt az idő, és Griffith filmeket forgatott, egekbe emelte a reputációját, státuszát és a fizetését is. Céget váltott, és komoly munkája volt benne, hogy a Hollywood nevű kis porfészekbe költözzön a filmipar. A városka először nem fogadta tárt karokkal a filmeseket, de lassan rájöttek, hogy rengeteg munkaerő érkezik a betelepülésükkel, így lassacskán megbarátkoztak vele. A hely arculata évről évre átalakult, elveszítve csendes és unalmas arcélét.

 

David 1914-ben, a világháború kitörésekor látta elérkezettnek az időt, hogy elmesélje azt a történetet, ami régóta már a családi hagyomány útján melengett a szívében: a Ku Klux Klan nagy mítoszának lenyűgöző meséjét. Erre kiváló alapanyagnak tűnt ifjabb Thomas Dixon 1905-ben megjelent regénye, a "The Clansman". Ebben a könyvben a fehércsuklyás szervezet a "jogos és normális" értékek visszaállításában vállal szerepet faji szempontok mentén, egy polgárháborús mesébe csavarva. Ezekben az időkben nagy népszerűségnek örvendett ez a nézet, hiszen az ország egyik fele vesztesnek érezte magát a polgárháború után, és ebbe Dave szülőállama, Kentucky, valamint közeli-távoli rokonsága is vastagon beletartozott.

Az akkori és mai idők történészei is folyamatosan tűz alatt tartják a filmet, követelik betiltását. De hiába minden próbálkozás, a film az első "blockbuster" vagyis kasszasiker lett, az első hollywoodi szuperprodukció és egyben az első egészestés film. A rasszizmus, a gyűlölet és az uszítás nagy diadalmenete. S mégis korszakalkotó: ez a film teremtette meg azokat a narratív kereteket, amiből később kialakult a mai mozifilm. Rettenetes ellentmondás, alig oldható fel - a "The Birth of a Nation"-t nem lehet kiradírozni a filmtörténetből, mert nélküle nincs filmtörténet, de károsabb és fertőzőbb mozi is alig van nála. A nácik és kommunisták propagandafilmjei közel sem jutottak el ennyi emberhez, könyveik, újságjaik, mozgósító tevékenységük nemzetközi méretekben eltörpül amellett, amit D. W. Griffith hatalmas statisztériát, lenyűgöző látványvilágot és nagy szenvedélyeket megmozgató epikus meséjében az emberiség elé tárt. A film jogainak megvásárlásából származó bevételi összegek szolgáltak a Metro-Goldwyn-Mayer stúdióinak felépítéséhez.

A rendkívüli kritikai harapófogóba került Griffith nem hagyhatta szó nélkül a támadásokat. A rákövetkező évben leforgatott „Intolerance” (Türelmetlenség) című újabb szuperprodukcióval igyekezett válaszolni az etnikai ideológia miatt filmjét ért cenzúrára. A film újabb  forradalmi változásokat hozott a filmművészetben, de  túlságosan bonyolult és riasztóan hosszú volt a korabeli nézőknek. A belefektetett 2 millió dollárnak a töredéke sem jött vissza, akkor sem, mikor két részre vágta a filmet és úgy is a nézők elé tárta.

David útja lefelé nem volt egyenes, de feltartóztathatatlannak tűnt. Hiába a tehetsége, sőt, a legtöbb filmtörténész szerint zsenialitása, olyan gyorsan és villanásszerűen változtak a filmiparban az események, hogy Griffith már nem tudott hozzá elég gyorsan adaptálódni. Aztán kíméletlenül beköszöntött a hangosfilm korszaka, ami finoman szólva is elsöpörte a némafilmek iparosait s művészeinek nagy részét. A színes filmről már nem is szólva. A hangosfilmmel még próbálkozott is, de egyre elviselhetetlenebb öregember vált belőle, késői házasságai zátonyra futottak, utolsó éveiben nem csak a szakmával, de az emberekkel is megszakította kapcsolatait. Magányosa, sértődött gőgben halt meg Hollywoodban, hetvenhárom évesen.

 

JÚLIUS 26. - A hullabarkácsoló

 2014.07.26. 14:29

Akár tetszik, akár nem, múltunkhoz, jelenünkhöz és jövőnkhöz hozzátartoznak a szörnyetegek. Arcélük, tetteik, életük szerves része történelmünknek, közgondolkodásunknak, populáris kultúránknak - viszonyítási pontok. Ezt ők is pontosan tudják, és sokukat éppen a bizarr hírnév vonz a "pálya" felé. A szörnyetegek megmutatták nekünk: ezek is mi vagyunk vagy legalábbis lehetünk, ez is benne rejlik az emberben, és oly magasra taksált nyugati kultúránkban: ők mi vagyunk - legyen ezt bármilyen rettenetes is kimondani. A mi közösségünkben született és működött Hasfelmetsző Jack és Andrej Csikatyilo egyaránt. Bűneik elévülhetetlenek, de a mi bűneink is: a mi társadalmunk teremtette őket és tartotta benne közös emlékezetünkben. 1989-ben a Marilyn Manson nevű banda nem véletlenül rakta össze zenészeinek nevét filmsztárok és sorozatgyilkosok nevéből: ezzel azt a kritikát fogalmazták meg, hogy a társadalom és a sajtó szemében egy tőről fakadnak: rettegéssel vegyes csodálattal bámuljuk őket. Hogy miért? A kutatások azt mutatják, a sorozatgyilkosok iránti kétségtelen össztársadalmi csodálat abból fakad, hogy ők képesek és mernek átlépni bizonyos közösségi tabukat, melyekre dühösebb pillanataiban már mindenki gondolt, de nem mert megtenni. Mai történetünk főszereplője nem volt dühös senkire. Ő egyszerűen csak úgy tekintett embertársaira, mint kreatív hobbijának alapanyagaira...

1984-ben, ezen a napon hunyt el Ed Gein, minden idők egyik leghírhedtebbé vált sorozatgyilkosa. A 77 éves férfit a Stove Hall-i Mendota Mentálhigiéné Intézet kellemes közegében, tüdőrák okozta légzési elégtelenség miatt érte utol a halál. A rendőrség pedig 27 évvel korábban...

1957. november 16-án, a helyi vasárú bolt tulajdonosa, Bernice Worden eltűnt. Nem is lett volna olyan feltűnő, csak hát nem ez volt az első eset Plainfieldben. Az utóbbi években errefelé rendszeresen eltűntek emberek, válogatás nélkül férfiak, nők, gyerekek. Elindultak munkába, iskolába vagy italozni a kocsmába, és aztán égen-földön többé nem látta őket senki. Bernice azonban köztiszteletben álló tagja volt a kisvárosnak, mindenki jól ismerte. A boltja forgalmas helyen volt, és így véletlenül azt is többen tudták, ki volt aznap az utolsó vevője: a kedves, félénk és szótlan Ed Gein, aki zárás után is ott ólálkodott a bolt körül, mint egy kutya, aki szagot fogott. A gyanú oly egyértelmű volt, hogy a rendőrség házkutatási engedélyt kért, hátha találnak Ednél valamit, ami nyomra vezet. Arra gondoltak, esetleg adósságot halmozott fel Bernice-nél, összevesztek és egy pofon nagyobbra sikeredett a kelleténél.

Arthur Schley, a Waushara megyei seriff soha nem megy be abba a házba, ha előre tudta volna, mit talál odabent. Az első, amit a rendőrkollégákkal észrevettek, az a rettenetes szag volt. Alig tudtak bemenni az ajtón, olyan bűz áradt bentről. Miután sikerült bejutniuk, áthatolhatatlan káosz fogadta őket: rothadó ételek, ruhák, tárgyak, újságok és mindenféle kacat borította az emeletet, a konyhát, a nappalit. Art éppen a konyhát fésülte át az elemlámpájával, mikor valami végigsöpört a kabátján. Megpördült: és ott volt vele szemben Bernice Worden: egy gerendáról lógott, nyaktól ágyékig felvágva, mint egy disznó, gondosan kibelezve - fej nélkül. És ez még csak a kezdet volt. Miután a rendőrök nagy nehezen magukhoz tértek a sokkból, akkor következett csak a többi meglepetés. A ház berendezési tárgyai, bútorok, díszek mind emberekből voltak: először a konyhai tálakat és mélytányérokat vették észre, amik emberi koponyából készültek, aztán a szemétkosarat, ami gondosan kicserzett bőrükből. Az ágya sarkain koponyák díszelegtek, a nappaliban álló lámpa buráját egy kinyújtott emberi arcból készítették, az ablakredőny zsinórjára egy pár emberi ajak volt feltűzve fogantyúként, a székek huzata emberi bőrrel voltak bevonva.

Ezután találták meg a "ruhákat": először egy fűzőt, ami egy női felsőtest lenyúzott bőréből készült, majd egy láb bőréből összemachinált bokavédőt - továbbá maszkokat női arcokból, egy övet, női mellbimbókból összevarrva. És volt néhány dolog, amiről Ed még nem döntötte el, mihez kezd velük. A korábban eltűnt kocsmatulajdonos, Mary Hogan lenyúzott koponyája egy dobozban hevert, Bernice fejétől nem messze, ami egy vászonzsákba volt bedobva. A Mary arcából készült maszk egy papírzacskóba csomagolva várta a sorsát. A tűzhelyen egy szív volt előkészítve serpenyőben, amiről később megállapították, hogy valaha Bernice mellkasában dobogott. Női koponyák, négy darab orr, körmök mindenfelé. Ami a legjobban megdöbbentette a rendőröket, a kivágott női nemi szervek, amiket cipős dobozokban gyűjtött, volt már összesen tizenegy darab belőlük. Ezenkívül egy halom zsugorított fej díszítette a szobákat - annak idején ezek készítésével kezdte új kreatív hobbiját. Utóbbiakhoz az ötletet náci folyóiratokból vette, akikért amúgy is rajongott.

A kihallgatás majdnem kudarcba fulladt, mivel Arthur hadnagy sokkos állapotba került a házkutatás után. Aztán kitisztult a feje, és félholtra verte a gyanúsítottat, úgyhogy gyorsan átadták másnak az ügyet. Ed elmondta, hogy 1947 és 1952 között legalább negyven látogatást tett a temetőben, ahonnan holttesteket ásott ki, lehetőleg olyan nőket, akik hasonlítottak az anyukájára. Volt sok alkalom, amikor üres kézzel tért vissza, mert nem talált megfelelő hullát, és olyan is előfordult, hogy csak egy részüket hozta haza, amiből valami evőeszközt és egyéb tárgyakat készített.

Ed nem volt robosztus alkat. A nyomozás egy ideig meg is akadt, mert olyan kis vékonynak és elesettnek találták, hogy számításba vették, talán társa is volt a sírrablásokban, de végül bebizonyosodott, hogy Ednek jóformán emberi kapcsolatai sem igen voltak. Ebből a pszichológus szakértők arra következtettek, hogy szeretkezett is a hullákkal, de Ed ezt visszautasította: "Túlzottan szaglottak." - mondta. Azért azt elismerte, hogy a nők nagyon érdekelték, a megszállottjuk volt, de mivel nem volt alkalma élő nőket megnézni közelebbről, ezért a hullákkal "kipróbált" dolgokat.

Jó ideig úgy tűnt, csak két embert ölt meg, amivel még nem volt sorozatgyilkosnak tekinthető (a hivatalos meghatározás szerint 3 személyt kell legalább megölni a kitüntető címért). De aztán a házban talált soktucatnyi ember maradványairól kiderült, hogy az elmúlt évek alatt eltűntekhez tartoznak: Ed Gein házának berendezési tárgyai és magányos, kábult orgiáinak ruhakellékei.

Ed egyszerű férfi volt, nem nagyon tervezgetett előre, nem igen foglalkozott azzal, hogy elterelje a hatóságok figyelmét, semmi ilyesmivel nem törődött. Ő csak a hobbijának élt, és ehhez a hobbihoz testekre volt szüksége - holttestekre. Egyszerű fejében az sem fordult meg, hogy eltitkolja a dolgait mások elől. Szerencséjére ritkán járt nála bárki is. De amikor igen, nagy örömmel mutogatta csontokból és bőrből készült kincseit. Hogy ezek után miért nem jelentette fel senki?

Nos, ennek két oka volt: egyrészt mindenki hülyének nézte és nem gyilkosnak, másrészt el sem hitték neki, hogy emberi maradványokkal bíbelődik. A régi sírokkal nem foglalkozott senki, ráadásul éjszaka járt ki "anyagbeszerzésre". Akkor lépett a lebukás útjára, mikor elfogytak a számára megfelelő hullák a temetőben, és új tetemekre volt szüksége. Ed-nek igazán nem okozott akadályt, hogy friss bőrt szerezzen.

A bekattanás akkor kezdődött, mikor az anyja meghalt. Akkoriban döntött úgy, hogy nővé operáltatja magát, - egy olyan nővé, aki az anyjának pontos másolata. El is ment egy sebészhez, de az olyan árat mondott neki a műtétért, hogy inkább nem vállalkozott rá. Nagyon csalódott volt, hogy le kell mondania az átváltozásról: eszébe jutott, hogy női testekből csinálhatna magának egy sajátot... Nagyon izgalmasnak találta új kreatív hobbiját, elmondása szerint így társaságban érezte magát.

Ednek kegyetlen és az őrületig vallásos anyja volt. Harry-vel, a bátyjával, el voltak zárva a külvilágtól, különösen a lányoktól. Anyja megtanította nekik, hogy a nők mind kurvák, erkölcstelenek és őt kivéve egytől egyig a pokol démonai. Ha a fiúk rajtakapják magukat, hogy vágyakoznak rájuk, azonnal jelenteniük kell neki, és büntetést kérni vétkükért, majd imádkozni Istenhez. Apjuk alkoholista volt és gyenge férfi, ő is Mrs. Gein uralma alatt állt. A fiúkat egész életükben azzal vegzálta, hogy ők is pont olyan semmirekellő naplopók lesznek, mint az apjuk. Mikor Harry csipája kinyílt, és elkezdte kritizálni az addig istenített anyát, Ed megölte a testvérét. Miután apjuk is meghalt, már csak az anyja maradt Ednek, de végül ő is meghalt, így a fiú egyedül maradt. Plainfieldben egy ideig szerették, mert bár "furcsa humora" volt, sokféle alkalmi, ház körüli munkát elvégzett. Nagyon szeretett olvasni például és jól tudott mesét mondani. Még babysitternek is felfogadták egyes családok, mert a gyerekek érdekesnek tartották és kedvelték - jobban meg is értette magát, mint a felnőttekkel. Szellemileg és fizikailag is kissé visszamaradt, ezért egy kisebb kamaszfiú benyomását keltette mindaddig, míg az előzetes letartóztatása során nem engedték meg számára a napi szintű borotválkozást.

Tettei mély, máig nem szűnő döbbenetet keltettek világszerte. A Psycho Norman Bates karakterén kívül a texasi láncfűrészes gyilkosról szóló filmek, valamint Jame Gumb karakterét "A bárányok hallgatnak" című filmből róla mintázták. Minderről maga Ed nem sok tudomást vett. A külvilág híreiből arról értesült csupán, hogy háza és minden holmija egy tűzvészben odaveszett, semmije nem maradt.

Mivel a pszichológiai szakvélemény a pszichopátia mellett skizofréniát állapított meg nála, s mint ilyet, nem beszámíthatónak véleményezték, nem kerülhetett börtönbe. Az elmeorvosok megállapították, hogy Ed cselekedetei noha kifejezetten borzalmasak voltak, semmi más indíték nem volt mögöttük, mint házának hatalmas és ölelő ember testté, egyfajta anyaméhvé alakítása. A teljes magány és izoláció borzalmas gyógyítása - anyja gigantikussá nőtt árnyékában.

Egész további életét egy mentálhigiénés intézetben élte le, ahol roppant jól érezte magát.

Az orvosok és ápolók mintabetegnek írták le: "Eddie boldog volt a kórházban, talán boldogabb, mint életében bármikor. Tisztességesen étkezett háromszor egy nap. Az újságírók csodálkoztak is, hogy mennyit hízott mióta elfogták. Rengeteget olvasott. Szerette a beszélgetéseket a pszichológusával, és a kézműves munkát, amit kiosztottak neki. Mindent egybevéve tökéletesen barátságos és kezelhető beteg volt, azon kevesek egyike, akiknek soha nem volt szükségük nyugtatóra, hogy őrültségüket kordában tartsák. Ha minden betegünk olyan lenne, mint ő, akkor egyáltalán nem lennének gondjaink.

A plainfieldi temetőben helyezték örök nyugalomra, természetesen anyja mellé, közel azokhoz a sírokhoz, amiket ő fosztogatott annyi éven át...

 

A hülyeségnek nincs határa - különösen ha adózással kapcsolatos ötletelésbe fognak a politikusok. Egy mai jól működő "creative team" is megemelhetné a kalapját mindazon dús fantázia előtt, amivel a történelem mindenkori irányítói növelni próbálták az állami bevételeket. Mai történetünk főszereplője egy olyan intézkedés, ami butasága ellenére is 155 éven át fennmaradt, mi több elterjedt a legfejlettebb európai államokban is. Már a 19. század közepén jártunk, mikor sikerült végre hivatalosan is megszüntetni. De addigra gyermekek tömege nyomorodott bele az ártatlannak látszó intézkedésbe... 

1851-ben, ezen a napon törölték el az ablakadót Angliában és Wales-ben. Jóval korábban, még 1696-ban váltott fel egy még őrültebb adónemet, amit a kéményekből felszálló füst után kellett fizetni...

Az adót III. Vilmos király találtatta ki, mert fogyatkozó állami bevételei feltöltéséért pénzügyminisztere új adók kivetését javasolta. Az ablakok után fizetendő vagyoni jellegű adó mögötti, igen gyenge lábakon álló érv csupán annyi volt, hogy akkor van több ablaka egy háznak, ha az természetszerűleg nagyobb, s ha nagyobb a ház, a tulajdonos annál vagyonosabb és annál több adót tud befizetni. Arra persze senki nem gondolt, hogy akadnak lakóházak, nincstelen özvegyek, bevétel nélküli örökösök és egyéb, bizonytalan hátterű tulajdonosi rétegek.

Nem telt bele sok idő, hamarosan az ablakok száma lett a társadalmi presztízs és gazdagság fokmérője. Kezdetben két shillinget kértek egy ablakért házanként, ezt négy shillingre majd nyolcra emelték. Azonban akadtak egérutak: ha olyan színű tömőanyaggal fedték be az ablakot, ami összhangban van a ház falának többi részével, adómentesnek minősültek. Erre azért volt szükség, mert az utcán járkáló (kb. a mai parkolóőrökhöz hasonló társadalmi megbecsültségben lévő) "ellenőröktől" igazán nem várhatta senki, hogy odalentről más színek használata esetén is hibátlanul megállapítsa a befalazás tényét. De például a templomi személyekre nem vonatkozott, amiként a szegények, nyomorgók is mentesültek az adófizetés alól.

Bizonyos szempontból (például más, a későbbiekben taglalt adónemekhez képest) egészen diszkrét állami pénzforrás volt, hiszen nem kellett hozzá rendszeresen beengedni az ajtón az ellenőrző szerveket - elég volt körbejárni a városban és megszámolni, kinek mennyi ablaka van. Minél több ház és minél több lakó minél több adót eredményezett. Egy személyzettel ellátott nagy család nagyjából 50-60 ezer forintnak megfelelő összeget fizetett ki az ablakai miatt.

Furcsa módon az angol lakosság nem is azért volt felháborodva, mert az ablakok után fizetett adó a képtelenség határát súrolta, hanem mert a szabadságjogok megnyirbálását látták benne, a magánélet dolgaiba való elfogadhatatlan kormányzati behatolást. Az adó átalánydíjának mértéke sok mindentől függött. Az ablakadó, bevezetésekor, két részből tevődött össze: volt egy házankénti átalánydíj, 2 shilling (ez mai pénzbe átszámítva 3500 forintnak felel meg nagyjából), és a "tíz ablak fölötti házakra" vonatkozóan (ebbe a társasházakat, bérházakat  is beleértették) még különféle egyéb speciális számítású adókat kellett befizetni. A 10 és 20 ablak közötti ingatlanok 4 shillinget (kb. 7000 forintot) és a húsz fölötti ablakos házak ennek pont a kétszeresét fizették. 1766-ban az adózás alá kerülő ablakszámot hétre csökkentették, majd csak 1825-ben emelték nyolcra.

Nem véletlenül hívták az eljárást "fény-levegő adónak". A szegények számára egy addig elképzelhetetlen tragédiát tartogatott a rendelkezés. Mivel a nyomorgó negyedekben élő lakástulajdonosok minden módon próbálták elkerülni az adó befizetését (már addig is egy egész társadalmi osztály egyensúlyozott a teljes éhhalál küszöbén), sorban befalazták az ablakaikat. Egyre több és több bérlő lett megfosztva így a napvilágtól, ami végzetes egészségügyi következményekkel járt, legfőképpen a születendő gyermekek között.

A természetes fénytől való elzárás, különösen a csecsemőknél, oda vezetett, hogy az ebből származó D-vitamin hiánytól krónikus növekedési zavarok és súlyos csontfejlődési hiányosságok jelentek meg az alsóbb néposztályok gyermekei körében. Az "angol kórnak" nevezett járvány elmeszesítette és idő előtt felfalta a fejlődésben lévők csontjait és porcait. Persze az adózás és a rendellenességek közötti összefüggésre hosszú ideig nem derült fény. Eközben az egész kontinensen végigsöpört a "járvány".

Persze nem ez volt az egyetlen kreatív vagyonadó.

A sor még a középkorban kezdődött a tűzhelyadóval, ami a kandallók száma után kért be járadékot. Aztán sok év telt el az ablakadóig, de a XVIII. században beindult az ötletelés. 1712-ben vezették be Anna királynő regnálása alatt a plakátadót, később a tapétaadót, ami négyzetyardonként nagyjából 1000 forintnak megfelelő összeget kért be bármi, külső-belső falakra helyezett fedőanyag után, s végül csak 1836-ban törölték el. 1746-ban üvegadót vezett be II. György király...


Báthori Csaba a Jelenkorban 2010-ben megjelent Mindenszentek című novellájának egy részletében gyönyörűen foglalja össze a lényeget:

"[...] meg kell még említenem, kérem, hogy abban a kizsákmányoló korban még más adókat is kivetett a mohó brit birodalmi kormány. Képzeljék el, kérem, kesztyűadót, almanachadót, kockaadót, hajpúderadót, parfümadót és tapétaadót. Ez egy vagyon, kérem. [...] És ráadásul még ablakadót is kivetettek, hogy a pénzérmék vágása és csiszolása miatt megnövekedett uralkodói kiadásokat csökkentsék. Eleinte minden házra 2 shillinget szabtak ki, a 10-20 ablakos házak 4 shillinget fizettek, a 20 ablak fölöttiek 8-at. Miután az ablakbirtokosok megelégelték az uralkodói furfangokat, az adóalanyok lassan kezdték befoltozni a lyukakat. Bizonyos vakablakokat ugyanis nem tekintettek adókötelesnek: ha a lakók olyan anyaggal fedték be a nyílást, amely a szomszéd falakkal harmonizált, megszabadultak a fizetés terhétől. Perzekutorok rendszeresen mustrálták és lajstromozták a homlokzatokat, és szigorúan vizsgálták, nem tört-e ki újfent egyik-másik befalazott ablak."

JÚLIUS 23. - A mesebeli szultán

 2014.07.23. 15:12

Mintha saját hazánkban is legalább két vagy több különböző történelmi emlékezet volna forgalomban, hát még egy földrészen vagy kultúrán belül mennyi íródik és mesélődik tovább nemzedékről nemzedékre. Hozzánk, a nyugati kultúrkör határain bolyongva alig jutott el valami a Kelet múltjáról - az iskolában semmit nem tanultunk róla. Különösen nem a Kelet közelmúltjáról - pedig rövidesen eljön az idő, amikor mindennél fontosabb lesz, hogy bepótoljuk itt, Európában ezt az égető hiányosságot. Tévénézők milliói követik hazánkban is, mint lövik halomra egymást emberek mély meggyőződéssel, tőlünk egyáltalán nem olyan messzire. Mint lángol fel újra és újra, szinte már pihenőidők nélkül a háború Közel-Keleten. Éppen ezért is fontos, hogy időnként hosszabb pillantást vessünk e "hátunk mögött" zajló történelemre, a pillantásokat pedig egy pozitív példával fogjuk kezdeni: mai történetünk főszereplőjének sikerült e nem csak naptól lángoló földön egy modern, Nyugat felé nyitó, kultúráját, hagyományait azonban el nem vesztő oázist teremtenie. És ami ennél is fontosabb: megtartania, immár negyvennégy éve...

1970-ben, ezen a napon került hatalomra Kábúsz bin Szaíd al-Búszaídi, Omán 22. szultánja. Az 1744-től uralkodó Ál Szaíd dinasztia eme 14-ik generációjának trónváltása nem volt éppen dicső: saját apja ellen követett el palotaforradalmat, miután az öreg III. Szaíd lassan diktatórikus romhalmazzá kezdte szervezni az addig sem éppen dúskáló országot.

A bekattanás lehetősége már korábban is feltűnt egyeseknek, ám akkor borult csak igazán virágba, mikor kisfia visszajött külföldről - noha hozzá hasonlóan ő is korszerű oktatásban részesült Indiában. Kezdetben úgy tűnt, kiváló uralkodó lesz; amint megértette, hogy a területen rejlő kőolaj milyen gazdaggá tehetné az országot, élve újdonsült hatalmi súlyával, első dolga volt, hogy elismertesse a britekkel Omán függetlenségét. Mindezt úgy, hogy nem csak a jó államközi viszony maradt meg közöttük, de ha később bármi felkelés tört is ki Szaíd ellen, a brit hadsereg, akár a légi erejét is bevetve, kész volt őt megvédeni. (Cserébe az olcsó kőolajért, tegyük hozzá...) Emellett egészen nagylelkűen bánt az egykori hatalmas területekből maradt, már csak formálisan Ománhoz tartozó földekkel: visszaadta azoknak, akiket a második világháború után végleg átrendeződő hatalmi struktúrákban megilletett: a pakisztáni partokon lévő Gwadart eladta Pakisztánnak három millió dollárért. Az árat a vízi út miatt szabta ilyen magasra - a kőolajszállítmányok egyik legfontosabb kikötője maradt a mai napig is, s a vételár azóta busásan megtérült az adókból, használati és bérleti díjakból.

Mindezt követően Szaíd újabb és újabb lázadások, belső politikai viharok leverésébe bonyolódott bele, ennek köszönhetően egy lassan pszichózisos szintre jutó paranoia fejlődött ki nála: mindenhol ellenségeket, összeesküvőket, életére törő kommunista kollaboránsokat sejtett - időnként nem is rosszul. A globalizáció és modernizáció minden szikrájától óvta országát, az idegen földekről érkező hatásoktól, mint a tűztől, óvta. A hatalommegosztás gondolatát és "fékek-ellensúlyok rendszerét" élből elutasította, többszintű államszervezet kialakításával nem foglalkozott, kizárólag saját vagyona gyarapításával. Olyannyira igaz ez, hogy más diktátorokhoz hasonlóan még a hadseregre se költött pénzt, ahogy a gazdasági beruházásokra szánt összeg is közelített a minimálishoz. Kémeitől fülest kapott, hogy az új összeesküvések a távoli Nyugaton szerveződnek, és onnan érkeznek majd, akik lecsapni készülnek rá. Pont ekkor jött vissza a fia, Kábúsz, külföldi tanulmányi éveiről...

Szaíd fia Szalálában járta ki az általános iskolát, Indiában a gimit, - aztán kiküldték Angliába. Ekkor 1958-at írtak - az első két évet a Suffolkban lévő Feldsham House nevű magánintézetben tengette, majd Sandhurtsbe ment és beiratkozott a tiszti akadémiára, ahol alhadnagyi rangban végzett. 1962-ben megismerte Nyugat-Németországot, ott a Cameroniansban (egy skót lövészezredben) szolgált, majd visszatért Angliába, ahol újfent iskolába járt; köz- és államigazgatási tanulmányokat folytatott. Innen ismét hátrakanyar következett Suffolkba, ahol a Bury St Edmunds önkormányzatnál kapott gyakornoki állást. 1964-ig tartott a jó világ. Akkor apja visszarendelte hazájába és szó nélkül házi őrizetbe helyezte. Kábúsz egy ideig nem is értette, mi történik körülötte: mikor elment, apja még egy szigorú, nem teljesen korrekt, de legfőképpen nyugodt, hatalmát biztos marokkal tartó vezető volt. Mire visszajött, félőrült lett...

Kábúsz lenyűgözően stabil és nyitott arab államot hozott létre - ellenére a terület konfliktusos történetének és az apai hagyományoknak. A palotaforradalomra három okból vállalkozott: az ország teljes izolációja egyre inkább a pusztulás szélére sodorta az ománi társadalmat, az olajkészletekből befolyó pénzeket pedig elherdálták, ahelyett, hogy modernizációra és gazdasági fejlesztésekre, munkahelyteremtésre fordították volna, - továbbá ott volt apja egyre fogyatkozó beszámíthatósága is. (Ironikus, hogy a nyugati világgal szemben oly elzárkózó öreg ex-szultán végül egy londoni szállodában tért örök nyugovóra.)

Tekintettel a térség történeti közegére, elképzelhetetlen volt, hogy a történtek ellenére ne abszolút monarchia legyen a hivatalos állami berendezkedés, már csak Szaúd-Arábia szomszédsága miatt sem.

Mindenekelőtt Kabúsznak a dhofari, zofári és egyéb, kisebb-nagyobb lázadásokat kellett levernie; a viszonylagos belső nyugalom helyreállítása mintegy öt évébe telt. További néhány évbe került, mire a helyi, tartományi és törzsi (értsd: fegyverrel rendelkező kisebbségiek) képviselőivel konszenzusra jutott. Ehhez persze szükséges volt egy ütőképes hadsereg és rendőrség felállítása is. Ezekben az időkben vezette be Kábúsz azt a mai napig tartó gyakorlatát, mely során rendszeres utakat tesz országában és minden polgárnak jogában áll megszólítania, beszélnie vele, személyesen hozzá fordulni kéréseivel és sérelmeivel egyaránt.

Miután a külső és belső ellenségeit leszerelte, elérkezettnek látta az időt, hogy átalakítsa a politikai rendszert. A "Maszkat és Omán szultánság és Ománi Imamátus" formális elnevezést megváltoztatva szűkszavúbban "Ománi Szultánság" lett az ország hivatalos neve. A "szultánság" elnevezés, tegyük hozzá, már csupán a nemzeti identitás része, akár Angliában a királyság. Ománban ugyanis parlament működik, a kormányt szabad és titkos választásokon közvetlenül választja meg a lakosság, s az arab világban egészen egyedülálló módon nem csak szavazhatnak nők, de választhatóak is: Ománban női képviselők, nagykövetek és miniszterek egyaránt akadnak.

Kábúsz országában kiváló a közbiztonság, igen tisztesnek mondható az átlagos életszínvonal, a társadalom nyitott és befogadó, a xenofóbia mértéke nagyon alacsony. A nemzetközi kapcsolatok kiválóak, sajtószabadság van, Kábúsz iskolákat alapított, modern, minden nyugati igényt kielégítő autópályarendszert alakított ki (amin tömegközlekedni alig, leginkább csak taxival lehet, és híresen sok a közúti baleset), bevásárlóközpontok, hotelek nyíltak. Mikor az olajkészletek apadni kezdtek, és nagyjából előre kiszámíthatóvá vált, meddig és mire lesz elég az abból származó jövedelem, Kábúsz a befolyó pénzeket az egészségügyi és oktatási szektorba csoportosíttatta át, noha ennek ellenére az írástudatlanság így is 24,2 százalék, viszont a lakosság 60%-a beszél angolul. Említésre méltó, hogy a WHO-rangsor szerint a világ nyolcadik legjobb egészségügyi rendszere van Ománban. Nem különös? Hazánk mintha mindennek pont az ellentéte volna...

 

Mióta világ a világ, embertársaink között újra és újra felbukkannak olyanok, akik nem szeretnek ott lenni, ahol éppen vannak. Nekik köszönhetjük azt, hogy világunk ma olyan hatalmas, tágas és élhető. Nem látjuk már homályosnak, ködösnek és végtelennek az univerzumot, mint az ókorban és a középkor hajnalán. Nekik köszönhetően tudjuk, hogy sehol nem ér véget világunk, sehol nem hullhatunk a végtelen fehér semmijébe. Ezek az emberek túl kevesen voltak ahhoz, hogy általában normálisnak tartsák őket, kevesen értették, mire jó ez a csámborgás, miért nem jó ott nekik, ahová születtek, pont ahogy mindenki másnak? Ez a hangulat talán éppen abban a században változott meg végleg, mikor mai történetünk főszereplője élt: akkor már mindenki tudhatta, hogy a földrajzi felfedezések nemzeteket tehetnek gazdaggá. A pszichológusok persze azt mondanák: a nagy utazók csak menekültek valami elől. Még szerencse, hogy senki nem gyógyította ki őket krónikus mehetnékjükből: akkor ma sokkal kisebb világban élnénk...

1793-ban, ezen a napon érte el Alex MacKenzie a Csendes-óceánt, ezzel elsőként szelve át az északnyugati átjárót a ma Kanadaként ismert területen át. Ez volt utolsó nagy útja, bár Alex esetében a felfedezős kalandok jó évtizeden át egymásba folytak. Mai szemmel is elképesztő gyorsan haladt: 1792. október 10-én indult Fort Chipewyanból (aminek alapításában maga is részt vett), és nyár közepére már ott is állt a óceán partján. Célja, ami már évek óta hajtotta előre, a bűvös-legendás, addig soha nem talált északnyugati átjáró meglelése volt.

1764-ben született a Lewis-szigeten lévő Stornoway-ben, a mai napig hétvégi apartmanként üzemelő Luskentyre-házban. Ezen a skót vidéken mindenki két identitással bírt: egyszerre voltak skótok és kelták. Pontosabban a kelták egyik válfajának, a gaeleknek képviselői voltak - így mindenkinek és mindennek volt két neve. Gael nyelven Alasdair MacCoinnich-nak hívták, és a Leòdhas szigetén álló Steòrnabhagh-ban született.

Stornoway, mely igen büszke volt egykori viking múltjára, viharos időket élt meg a középkor-újkor tájékán. A területen élő különféle törzsek folyton civakodtak, s ennek a civakodásnak gyakran áldozatul esett a város lakosságának néhány tized része. VI. Jakab skót király úgy döntött, véget vet a huzavonának, és gyarmatosítja Lewis szigetét. A városka ezúttal képes volt összpontosítani erejét, és sikeresen szállt szembe a királlyal. Majd száz évvel később aztán Oliver Cromwell csapatai a földdel tették egyenlővé skóciai hadjárataik során. Ezekben a zavaros időkben került előbb a kintaili MacKenzie-k, majd a Seaforth család kezébe, utána Sir James Mathison famíliája birtokolta. Ekkor született meg a legkorábbi telepes család késői leszármazottainak harmadik gyermekeként.

Apja és anyja, Kenneth és Isabella mindketten előkelő kereskedőcsaládból származtak, és igen korán cseppentek bele az éle sűrűjébe. Kenneth, vagy ahogy mindenki hívta, Corc csak 14 éves fiúcska volt, mikor már zászlósnak osztották be a 45-ös jakobita felkelés során. Ezekben az időkben ismerkedett meg az akkor már pont "jó korúnak" számító Isabellával. Corc kereskedő lett, és elég szép svunggal indult meg a pályán, köszönhetően annak, hogy nagyapja a 6. Fairburn Nagyúr, Murdoch MacKenzie öccse volt.

Fia, a kis Alexander épphogy elkezdte az iskolát, mikor egy tragikus esemény forgatta ki a gyerekkor mindennapjaiból: 10 éves volt, mikor a mamája meghalt. Akkor már egy ideje darabokra szakadt a család: apja a testvérével együtt évek óta egyre több időt töltöttek az Új Világban, egy New York nevű óceánparti településen. A kisfiú egyedül maradt és nem volt sok választása; maga korabeli kölyökként életveszélyes vállalkozás volt hajóra szállni rablók, gyilkosok és meggazdagodni vágyó rossz hírű alakok között, de az életben maradás egyetlen esélyének az tűnt, ha apja és nagybátyja  után megy.

Szerencsére épségben megérkezett, a megfogyatkozott családnak volt egy nyugodt éve. De aztán katonák jöttek, fegyverek dörögtek, apa és John bácsi egyik napról a másikra eltűnt, feltűnt, és csak napokkal később tudatosult a kiskamaszban, hogy kitört a függetlenségi háború. Apjáék hadnagyok lettek a New Yorki- királyi ezredben, a már 14 éves kölyök pedig (hogy megkíméljék a háború borzalmaitól és a hamarosan esedékes bevonulástól) megint szélnek eresztették. Ezúttal Montreal volt az úti cél, ahol két nagynénje várta. Egy évvel később beállt a Finlay, Gregory & és Társai nevet viselő céghez gyakornoknak. Akkoriban egészen Montrealban ők voltak a legbefolyásosabb kereskedővállalat, és miután egyesültek a North West Company-vel, azok is maradtak jó hosszú időn át. Finlay-éknél dolgozni ritka jó referencia lett volna egy ifjú kereskedőnek, de talán a '79-es év tragédiája volt az utolsó csepp a pohárban a mindig szomorkás, ide-oda csapódó Alex számára: apja meghalt egy Carleton nevű szigeten.

1789-ben, mikor a világ egy másik részén kitört a francia forradalom, Alex életében új fejezet kezdődött - sőt, mondhatnánk, most kezdődött csak el igazán az élet! A megoldás a North West Company volt. Nekik köszönhetően jutott el egy évvel korábban az Atabaszk-tóhoz, Kanadába, - így ő is a Fort Chipewyan-t alapítók között találta magát. Peter Pond, akinek helyét átvette a cégnél, mesélte el neki, hogy az első telepesek észrevették, a helyi folyók mind északnyugat felé tartanak. Ez az információ elegendő volt hozzá, hogy kenuval elinduljon és megkeresse azt a bizonyos óceánhoz vezető kiutat, aminek a folyók iránya köszönhető. Jól gondolta, hogy lennie kell egy észak-nyugati átjárónak, ami hatalmas áttörést jelentene Észak-Amerika benépesítésében és kereskedelmének robbanásszerű fejlődésében egyaránt: le lehetne rövidíteni az Európából és Ázsiából érkezők útját! 1789. július 14-én, a Bastille ostromának napján érte el a Jeges-tengert. A csalódás leírhatatlan volt. Végtelenül hosszú és kimerítő út után odajutott, ahová előtte már oly sokan: az alig hajózható, jégtáblákkal borított nagy vízre. A folyót, ami rossz útra vitte, (a hagyomány szerint) elnevezte a Csalódás Folyójának. A folyó később, ironikus módon pont az ő nevét kapta meg, így ma MacKenzie-folyóként ismeretes...

1792-ben, miután egy tanulmányi év után visszatért Angliából Kanadába, máris belefogott egy csapat megszervezésébe: meg akarta találni azt a fene útvonalat a Csendes-óceánhoz. A csapat két bennszülöttből, három kanadai utazóból és egy kutyából állt, akit nemes egyszerűséggel csak "Akutyánk"-nak neveztek el. Október 10-én indultak: a Pine-folyón hajóztak le a Peace-folyóig, ott egy partszakaszon megpihentek és átvészelték a telet, majd csak május 9-én indultak megint útnak. Éppen átszelték a  Nagy-Vízválasztó-hegységet, mikor a helyi bennszülöttek váratlanul megváltoztatták előzetes tervüket: azt állították, hogy ha tovább mennek itt a Fraser-folyón, és elérik a Fraser-kanyont, kellemetlen meglepetésben lesz részük. Az ottani törzsek ugyanis nem csevegni fognak velük... Kellőképpen ijesztő lehetett a beszámolójuk, mert azonnal a parti hegységek felé vették az irányt. Meglepetésükre odafentről észrevettek egy folyót (a Bella Coolát), amit elég sanszosnak találtak ahhoz, hogy leereszkedjenek hozzá. A bennszülöttek tanácsát követve július 20-án megpillantottak valamit, ami akár az óceán is lehetett... És jól tették, hogy kockáztattak: két nap múlva már az óceán partján álltak.

Egy kőbe vésve mai napig ott látható hősünk üzenete: "Alex MacKenzie / Kanada földjéről / 1793. július 22-e".

Így fejeződött be hát az első transzkontinentális átkelés az óceánig. Érdekesség, hogy az utolsó 48 napban ott utazott a Bella Coolán George Vancouver is, de ismeretlen okból valamiért nem találkoztak egymással.

Nyolc évvel később, 1801-ben kiadta útinaplóját, nem sokkal ezután lovaggá ütötték nagy tettéért és aztán pár évig a politikába is volt alkalma belekóstolni: a kanadai törvényhozás alsóházában szolgálta hazáját. 1812-ben, visszatért Skóciába és feleségül vette távoli rokonát, a tizennégy esztendős Geddes-t, akivel aztán Avochban és Londonban éltek felváltva. 1820-ban, ötvenhat évesen halt meg.

Nevét Kanadában nagy tisztelet övezi, hiszen az általa felfedezett útvonalnak köszönhetően az új telepesek virágzó országgá tették ezt a földet. Maga MacKenzie bizonyára nem hazafias okokból akarta megkeresni az északnyugati átjárót és az sem zavarta, hogy sosem csillogott oly fényesen, miután a tíz évvel későbbi Lewis és Clark expedíció sikerei elhomályosították elsőbbségét. De őt nem is érdekelték ilyen dolgok: nem a gazdasági haszon és a hírnév miatt csinálta az egészet. Egyszerűen csak kíváncsi volt.

 

 

Az előző rész tartalmából: "A leszállást követően 8 órás pihenő idő következett volna, de a parancsnok és a holdkomppilóta úgy érezte, semmi szükségük a pihenésre. Alighanem pont ez volt az eredeti terv is, hiszen milyen jól hangzott, hogy a "tervezett idő előtt sikerült" a Hold felszínére lépni. Az irányítás tehát megadta az engedélyt a holdséta előkészítésére, ami nagyjából három órát vett igénybe. Az előkészületek végén az életben maradásukhoz szükséges forrásokat (oxigént, hűtővizet, áramot) csatlakoztattak, csökkenteni kezdték a kabinnyomást. 40 perc múlva is megmaradt a nyomás tizedrésze, ez még mindig jó stabilan tartotta helyén az ajtót. Aldrin úgy döntött, nincs mire várni: óvatosan a kabinajtó ajtajához lépett, megfogta az egyik sarkát, és feszíteni kezdte kifelé... Egy pillanattal később az ajtó megadta magát, elvált a helyéről, és kiszökött a maradék oxigén is. Szemük elé tárult a Hold varázslatos sivársága... Akkor már július 21-e volt, 2 óra 51 perc. Persze csak a földiek szerint...

1969-ben, ezen a napon, éjjel 2 óra 51 perckor Neil Armstrong, elsőként az emberi történelem során, megvetette lábát egy idegen égitest felszínén.

A Hold meghódításának kalandján a NASA, és attól független, "külsős" cégek, kutatócsoportok, s persze az amerikai kormány e feladatra kijelölt bizottságai, tehát sok ezer ember dolgozott, immár nyolc esztendeje. Ezek között egy viszonylag kis stáb foglalkozott azzal a korántsem elhanyagolható ténnyel, hogy sikeres küldetés esetén az emberiség történelmének egyik sarokkövét készülnek napokon belül letenni, s minden mozdulatuk, szavuk, hibájuk feljegyzésre kerül és beíródik "Közös Emlékezetünk" nagy könyvébe. Ennek a csapatnak viszonylag kis beleszólása volt olyan, a küldetés technológiai részét érintő kérdésekbe, mint a landolás és a Hold felszínén megtett első lépések kérdése.

E nevet nem kapott PR-csapaton kívül sokan mások is kívánatosnak tartották volna, ha egy napon történne a landolás és a holdséta is. Sajnos nem így történt. Ezért is hiszik sokan, hogy július 20-án lépett ember a Holdra. Ez nem igaz: egy nappal később, az egyezményes világidő szerint hajnali három óra előtt kilenc perccel kezdődött meg a holdséta.

Elsőnek Neil Armstrong parancsnok lépett ki a komp kabinjából a "tornácra", a létrához vezető összekötő elemre. Hátizsákja többször is beakadt a kallantyúkba és vezetékekbe. A komp "csomagtartóját" lenyitva aktiválta a kamerát, és kezdett lesétálni a létrán (immár egymilliárd néző szeme láttára). Leérve a leszállótalpra, annak össze kellett volna csukódnia, hogy a rajta lévő űrhajóst így engedje tovább a felszínre. Armstrong visszaugrott az alsó fokra, majd miután meggyőződött róla, hogy nincs semmi baj, cipője orrával megpiszkálta a ezüstös-fehéres holdport. Akkor ezt mondta a sisakba épített mikrofonba: "A létra alján vagyok. A holdkomp lábai talán 1–2 hüvelyknyire mélyedtek a porba, bár a talaj nagyon, nagyon finom szemcséjű, ahogy közelről láthatom. Majdnem olyan, mint a púder. A por nagyon finom." Fél perc múlva így szólt: "Most lelépek a talpról.

Mikor két lábbal állt a Holdon, akkor hangzott el híressé vált mondata: "That's one small step for man, one giant leap for mankind." ("Kis lépés ez egy embernek, óriási ugrás az emberiségnek") A közvetítés nehezen volt hallható és sajátos módon nem azért, mert olyan nagy volt a távolság, hanem mert az Apollo-11-ről érkező rádiójeleket az ausztráliai Parkes Observatory közvetítette, s fölöttük ekkor éppen vihar dúlt.

Armstrong körbejárta a hajót, nincs-e rajta sérülés, majd egy erre a célra kifejlesztett zsákocskába egy pálcika segítségével holdport gyűjtött össze.

Az első személyes felfedezése az volt, hogy mivel a holdi gravitáció egy-hatoda a földinek, jóval könnyebb volt a séta, mint a szimulációk során. Armstrong pár percre kisgyerekké változott, úgy ugrándozott a Holdon. Negyed órával a lelépését követően kapta meg Buzz Aldrin az engedélyt a leszállásra, - amiről Neil gyönyörű fotót is készített. Úgy üdvözölte pilótatársát, mint egy kiskölyök, akihez végre játszópajtása is csatlakozik. A fenti körülmények valamiképpen azt a hatást váltották ki, hogy önkéntelenül is sasszézva közlekedtek. Neil türelmetlenül várta, hogy Buzz is mondjon valami szépet, ami bekerülhet a történelemkönyvekbe, de a megilletődött és talán meghatódott Aldrin csak ennyit tudott válaszolni: "Varázslatos sivárság."

A MESA névre hallgató csomagtartóból kezdtek kipakolni. Aldrin először fóliát állítottak fel, ami a napszél összetételét mérte. Mikor a rudat be akarták szúrni a földbe, akkor derült ki, hogy a finom holdpor rigolitrétege csak 5-10 centiméter vastag, utána egy kemény kőzetréteg következik, így meglehetősen nehéz bármit is beszúrni a Hold talajába. Ezután következett az amerikai lobogó kitűzése, amihez - az említett okból - kettőjük ereje kellett. 12 méterrel a komptól sikerült rögzíteni, és nem messze tőle pakolták le az emléktárgyakat: egy aranyozott olajágat, az Apollo-1 és az Apollo-11 expedíciós emblémáit és természetesen azt a szilíciumkorongot, ami 73 állam miniatűr betűkkel vésett üzenetét hordozta. Levették a létra fokai között utazó kis tábláról a takarólemezt, amin ez a szöveg állt: "Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében."

Ekkor jött valami, amire egyikük sem számított, és a tervben sem volt benne: Richard Nixon jelentkezett a rádión: "Hello Neil és Buzz. A Fehér Ház Ovális Irodájából beszélek és ez bizonyosan a legtörténelmibb telefonbeszélgetés, amelyet valaha lebonyolítottak. Csak el akarom mondani, milyen büszkék vagyunk mindannyian Önökre. Az összes amerikai számára ez a legbüszkébb nap az életben. És meggyőződésem, hogy a Föld többi lakója is osztozik abban a felismerésben, milyen roppant teljesítmény ez. Amit Önök véghezvittek, azzal az égbolt is kicsit része lett az emberek életterének. És az, hogy most a Nyugalom Tengeréről beszélnek hozzánk, az arra inspirál bennünket, hogy megkettőzzük erőfeszítéseinket, hogy békét és nyugalmat teremtsünk a Földön. Az emberiség történetének erre az egyetlen, kivételes pillanatára az emberiség tényleg eggyé vált, egyrészt büszkeségünkben azért, amit Önök tettek, másrészt az imában, ami az Önök biztonságos hazatéréséért szól."

Ezután végre megkezdődhetett a holdséta érdemi része: a földtani kutatómunka és a mintavételek. Hamarosan kiderült, hogy a Holdon minden jóval tovább tart és lassabban megy, mint azzal előre számoltak. Így például nagyon hosszúra nyúlt a mintavétel: először fotó készült a mintául vett kőzetről, majd egy vákuumzáras fémedénybe vagy számozott zsákba került, amire rá kellett írni, pontosan mit tartalmaz.

Lassan fogyni kezdett a kint tölthető idő. Armstrong (a kutatók nem éppen nagy örömére) találomra szedegetett össze köveket. Miután mindezzel megvoltak, Aldrin pedig másik iránbya indulva felállította az EASEP (vagy ALSEP, vagyis Apollo Lunar Surface Experiment Package; Apollo Holdfelszíni Műszercsomag) műszereit, következett a mélyebb talajrétegekből vett minták összegyűjtése.

A felszíni munkálatok után, a 15 perc hosszabbítással együtt 2 óra 36 perc és 40 másodperc után zárták magukra Armstrongék az ajtót, ezzel végetért az első holdséta.

Megvacsoráztak, majd - hiába volt ez a következő programpont - mivel biztonsági okokból nem vehették le a szkafandert, csak a sisakot, illetve a rendkívül magas adrenalinszint miatt se aludni, se pihenni nem tudtak. Ehhez hozzájárult a nagyon lehűlt hőmérsékletű kabin is.

Miután 21 óra 40 perc ott tartózkodás után az Sast felszálló fokozatra kapcsolták, még történt egy, a Houstoni földi irányításnak nem jelentett malőr: a komphoz túl közel elhelyezett zászlót elfújta a gázsugár és az beledőlt a porba. Ettől függetlenül remekül ment a felszállás, sőt a Columbiához történő csatlakozás is a vártnál simábbra sikeredett.

 A felszállás után 8 nappal és 3 órával később, július 24-én, kevesebb mint tíz perccel délután öt óra előtt az Apollo-11 a Csendes-óceánban landolt - épségben. Persze ez sem úgy sült el, ahogy a nagykönyvben meg volt írva, mert a repülőgép-hordozó hajó tizenöt kilométer távolságra volt tőlük, ráadásul a szél belekapott az ejtőernyőkbe és fejjel lefelé borult el a kabin. Aldrin még viccelődött is, hogy milyen ironikus volna,l hogy sikeresen megjárták a Holdat, erre pont a Földön vesznek oda. De 40 perc múlva már a hajón voltak, ahol Nixon elnök és Tom Paine, a NASA igazgatója várta őket.

Mivel számításba vették, hogy a három férfi valami ismeretlen eredetű fertőzést is magával hozhatott, egy karanténkonténerben voltak kénytelenek további napjaikat tengetni, - csak a houstoni Lunar Receiving Laboratory-ban, direkt a számukra létrehozott épületben szállhattak ki belőle. A karantén alól augusztus 13-án szabadultak fel.

Ezt követően kezdetét vette, kis túlzással életreszólóvá nyúlt világkörüli utazásuk, mely New Yorkban, a "Hősök Kanyonján", parádés körülmények közötti kocsikázással indult. Rengeteg országban jártak (Armstrong még Vietnámba is eljutott), - a szocialista országokban természetesen nem.

Az emberiség történetének nem csak múltja és jelene, de jövője is van. 1969 és 1972 között hat küldetés során tizenkét ember nyolcvan órát töltött a Holdon a kompon kívül, többnyire geológiai kutatómunkával, fotózással és mozgáskísérletekkel. '72 decembere óta nem jártunk odafönt. De jövőnk történetének talán legfontosabb eseményeiben a világűr, más bolygók felfedezése és meghódítása főszerepet fog játszani. A NASA és számos más űrkutató központnak nem véletlenül a legfontosabb feladata jelenleg élhető bolygókat találni a Tejútrendszerben: egy napon talán éppen fajunk megmentésének kulcsát jelenthetik ezek az égitestek. Akárhogy is lesz, mához negyvenöt évvel ezelőtt tettük meg azt a kis lépést, ami egyben a leghatalmasabb ugrást is jelentette számunkra. 

Az egy nappal korábbi landolással a bejegyzés első részében foglalkoztunk.

Nehéz megjósolni, mi marad a történelmünkből ötszáz vagy ezer év múlva. Mit ér majd a XX. és XXI. század, miről emlékeznek majd meg előttünk álló, meg soha nem ismerhető századok árnyékából a jövő népei? Mi marad az életünkből, törekvéseinkből, háborúinkból, szenvedéseinkből és bűneink hosszú sorából? Talán akad majd néhány esemény. Olyanok, amiket ma nem is mondanánk történelmünk és életünk sorsfordulójának. Az idők távolából viszont felértékelődnek majd: ne felejtsük el, mi voltunk az utolsó nemzedékek, akiknek még vannak emlékei az internet előtti világról. A világháló, az email, a szociális hálózatok, a Facebook első napjai századaink talán legfontosabb eseményeiként lesznek számon tartva, minden bizonnyal fontosabbként, mint az első vagy a második világháború. A későbbi korok számára érthetetlenné halványuló nemzetiségi kérdéseinket, határvitáinkat 2-300 év múlva, alighanem jó néhány pusztító háború után, túléli majd az a 45 évvel ezelőtti esemény, amelynek ma van évfordulója: emberi lények vetették meg lábukat egy másik égitesten. Jó eséllyel még az internetnél is nagyobb szerepet fog kapni a jövőben az űrutazás, más égitestek meghódítása, élhetővé tétele és végül benépesítése. Ebből a perspektívából ez a majd félévszázaddal ezelőtti esemény, s benne mai történetünk főszereplői a XX. század és az emberi történelem talán legfontosabb tettét vitték véghez...

1969-ben, ezen a napon, 20 óra 17 perckor szállt le a Hold felszínére az Apollo-11. A háromfős legénység tagjai: Neil Armstrong parancsnok, Buzz Aldrin holdkomppilóta és Michael Collins, a parancsnoki egység pilótája voltak. A Hold felszínére lépő első személy kérdéséről már jóval korábban döntöttek: a történelmi pillanatra és a parancsnoki tisztre egyaránt Armstrongra esett Deke Slayton, az Űrhajós Iroda vezetőjének és Alan Shepardnak választása, mivel egyedül neki nem volt katonai múltja, és el akartak kerülni minden militarista jelleget a holdra szállással kapcsolatban.

Az Apollo-11 elnevezésű projekt az Apollo-program ötödik, űrutazókkal végrehajtott repülése volt. A Hold felszínére való leérést kivéve az utazás minden egyes állomását, a földi pálya elhagyásától a felszín megközelítéséig, előttük már három-három fővel kipróbálták. Az űrhajó a Kennedy Űrközpont 39-A jelű kilövő állomásáról indult négy nappal korábban, július 16-án, egyezményes világidő szerint két perccel délután fél kettő (helyi idő szerint fél tíz) után. Az űrhajó három részből állt: a Saturn V hordozórakétából, amitől még az űrben megváltak, a Columbia nevű parancsnoki modulból, amiben utaztak, illetve az Eagle (Sas) nevű holdkompból, amivel a Holdon landoltak. Az égitesthez közeledvén a még összekapcsolódott Columbia és Eagle keringeni kezdtek a Hold körül, majd a tizedik keringés után Armstrong és Aldrin átmásztak a stand by üzemmódban várakozó holdkompba, és elkezdték az üzembe helyezését. Egy órába telt beöltözniük, innentől kezdve másfél napon át a szkafanderben voltak. A 13-ik keringés során kezdődött a leszállás. Eközben Collins, aki mindvégig a parancsnoki modulban maradt, az ablakon keresztül alaposan átvizsgálta a holdkompot. Ezután megkezdődhetett a leszállás...

Az egész, sokéves Apollo-programra jellemző volt, hogy mindig hajszál híján sikerült (vagy éppen nem sikerült) a tervezett küldetéseket végrehajtani. 1969 nyarán sem volt ez másképp: majdnem senki nem szállt le a Holdra. Történt ugyanis, hogy már 12 ezer méteren jártak, mikor a radar először pillantotta meg a holdfelszínt, és az finoman szólva sem olyan volt, mint amire a földi irányítás számított. Azt jól tudták, hogy a terep nem sima, de úgy gondolták, bőven le tudják tenni a holdkompot, mert a sziklák, kráterek és egyéb felszíni alakzatok között van elég hely a landolásra. Nem volt. De pontos adatokat így sem kaphattak, mert a komputer hibajeleket kezdett küldözgetni: a tömegével érkező radarjelek túltöltötték a memóriát. A NASA földi irányításának leghosszabb másodpercei következtek: lefújják-e az egészet vagy sem? Végülis továbbengedték Armstrongékat.

3 km magasságban jártak, mikor a radarjelek újra kiakasztották a számítógépet. Az irányítás (az életveszélyt, de a küszöbön álló történelmi esemény grandiózusságát is pontosan tudva), továbbengedte a leszállást, - kockáztatva, hogy ha a legénységnek baja esik, nem kérdés, kik lesznek érte a felelősök... Az Eagle enyhén megdőlve ereszkedett rá a leszállási görbére, és a számítógépes vezérlés mellett a két fős legénység odafent a leszállópontot korrigálta. 300 méteren, amikor a szemük elé tárult a landolás környékének valódi felszíne, Armstrong parancsnok kemény helyzet elé nézett. Ha ide érnek földet, meghalnak. Hatalmas, háztömbnyi sziklák hevertek odalent mindenfelé, kráterek, buckák. Az Eagle hatalmasat borul majd, aztán a csekélyke gravitáció miatt kilométereken át pattoghatnak a sziklás-kráteres terepen, ami garantáltan darabokra fogja tépni a kis kompot, beleértve őket is

 

Mindenki nagy megdöbbenésére Armstrong úgy döntött, kikapcsolja az emberi kéznél jóval precízebb számítógépes irányítást, és maga veszi kézbe a dolgokat. Biztonságos terepre vezeti a kompot, a nagyon kevés, megmaradt üzemanyag árán is... A földi irányítóközponttal együtt odafent már ők is tudták, hogy a kézi vezérlésre kapcsolás pillanatában feláldozták az életüket az emberiség előtt álló "hatalmas ugrás" érdekében. Néma csendben figyelték az irányítóközpontban a manővert, miközben az Eagle üzemanyaga egyre fogyott. A kompban utazóknak befutott a figyelmeztetés: már csak 60 mp repülésre elegendő üzemanyag maradt - Armstrongot nem érdekelte. Odafent voltak, méterekkel egy másik égitest földjétől, már nem akart megállni. 30 másodperc maradt - újabb figyelmeztetés... Egy végtelen perc múlva Armstrong megszólalt - és éljenzések, örömkönnyek törtek fel világszerte, poharak milliói koccantak össze: "Houston, itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt." - 1969. július 20-án, 20 óra 17 perckor.

Persze nem ment ez olyan simán. A landolás előtt még egy pillanatig úgy tűnt, felrobban az egész komp a hajtóműharang alá beszorult gázsugártól, Armstrong ugyanis valamiért késlekedett a leszállással. Ekkor Aldrin különös dolgot mondott a rádiójába: "Itt a holdkomppilóta beszél. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy minden ember, aki hallgat bennünket, legyen az bárki is és legyen bárhol, álljon meg egy pillanatra és gondolkodjon el az elmúlt néhány óra eseményein, és adjon hálát mindenki a maga módján." - évek múlva elárulta, hogy a Websteri Prestbiteriánus Gyülekezet vezető pásztorától, Dean Woodrufftól kapott kenyeret és bort, amivel a landolás után úrvacsorát vett.

Magyarország, mint a hidegháborús ellentábor tagja, nagy bajban volt a tévéközvetítést illetően. A Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága két nappal korábban kezdte a tanácskozást a közvetítést illetően. A keményvonalasok arra szavaztak, hogy egyáltalán ne legyen szó róla, mintha meg sem történt volna az egész; helyette a Luna-15 szonda (egyébként elhallgatott módon lezuhant) holdra szállásáról szóljanak csak a hírek. Mások a bemutatás mellett tették le a voksukat, kikötve, hogy az adás ne élőben, hanem felvételről menjen. Végül egyik mellett sem döntöttek: inkább adjon le a Magyar Televízió egy rövid, velős összefoglalót. Ámde egész Nyugat-Magyarországon kiválóan fogható volt az osztrák tévé, ami egyenes adásban tervezte leadni az eseményt, s ez megfordította a párt álláspontját: az amerikaiak holdkalandja elhallgathatatlan esemény. Így történt, hogy végül nálunk is élőben, egyenes adásban láthatta mintegy 800 ezer tévékészüléken 2 millió ember a nagy pillanatokat.

Legvégül szólni kell a "moon hoax" néven forgalomban lévő összeesküvés-elméletekről is. E szerint vagy soha, senki nem járt még a Holdon sem 1969-ben, sem később, az űrhajók meg fel sem szálltak, vagy mindenki járt odafent, kivéve Armstrongékat - őket csak a nagy hidegháborús nyomás miatt kellett behazudnia a NASA-nak. Van egy harmadik elmélet is: noha megtörténtek a holdra szállások, de a fotók ismeretlen okból elpusztultak vagy rosszul sikerültek, így a Földön újra kellett őket készíteni.

Az elmélet alapját a hidegháborús űrverseny rendkívül erős kiélezettsége adta. Még csak nagy fantázia sem kellett ahhoz, hogy valaki elképzelje, ebben a rendkívül sok pénzt és olykor emberéleteket is követelő kemény versenyhelyzetben valaki előbb-utóbb kitalálja, hogy az egészet vegyék fel (ahogy az elmélet szól) az Arizona-sivatagban vagy egy hollywoodi filmstúdióban. E szerint, a fotók mind ott készültek, a holdkőzetek hamisítványok, túl sok kép készült a két és fél órás holdsétához képest, továbbá a fotókon nem látszanak a csillagok, a zászló lobog - és így tovább.

A NASA egy ideig nem foglalkozott a képtelen állításokkal, sőt, nagyjából fel is készültek rá a nemzetközi politika pengeéles körülményei miatt. Azonban arra jóval kevésbé számítottak, hogy saját honfitársaik, és nem az ellenfél részéről érkeznek majd a vádak. Mikor aztán egy felmérés kimutatta, hogy az amerikaiak 6 százaléka nem hiszi el, hogy valaha is megtörtént a holdra szállás, és további 5 százaléka bizonytalan a kérdésben, kiadtak egy hosszú, minden vádpontot részletesen taglaló tanulmányt, megtámogatva nagy mennyiségű fotóanyaggal, amelyek a későbbi űrutazások során és egyéb szondákról készültek; ezeken tisztán láthatóak nem csak a '69-es események tárgyi bizonyítékai, de még a két űrhajós által bejárt útvonalak is. A tételes cáfolatokat később számos, saját kontóra dolgozó szakértő is elvégezte.

A legelgondolkoztatóbb érv azonban éppen az ellenfél oldaláról érkezett: a szovjetek, akik a legérdekeltebbek lettek volna a hamisítás vádjában, egyetlen szót sem emeltek az űrversenyt eldöntő amerikai eredmény ellen. Minden esetben elismerték az eredményeket és a hozott anyagokból ők is részesültek. Tudósaik megállapították (és azóta is számos vizsgálat), a kőzetek valóban földönkívüliek. Továbbá, ha valóban csak "mozifilmet" látott volna a fél világ, mit kellett olyan hosszadalmas kongresszusi viták során megtorpedóznia a republikánusoknak? '72-ben ugyanis anyagi okokra hivatkozva leállították az Apollo-programot, s azóta sem járt senki a Holdon.

A leszállást követően 8 órás pihenő idő következett volna, de a parancsnok és a holdkomppilóta úgy érezte, semmi szükségük a pihenésre. Alighanem pont ez volt az eredeti terv is, hiszen milyen jól hangzott, hogy a "tervezett idő előtt sikerült" a Hold felszínére lépni. Az irányítás tehát megadta az engedélyt a holdséta előkészítésére, ami nagyjából három órát vett igénybe. Az előkészületek végén az életben maradásukhoz szükséges forrásokat (oxigént, hűtővizet, áramot) csatlakoztattak, csökkenteni kezdték a kabinnyomást.

40 perc múlva is megmaradt a nyomás tizedrésze, ez még mindig jó stabilan tartotta helyén az ajtót. Aldrin úgy döntött, nincs mire várni: óvatosan a kabinajtó ajtajához lépett, megfogta az egyik sarkát, és feszíteni kezdte kifelé... Egy pillanattal később az ajtó megadta magát, elvált a helyéről, és kiszökött a maradék oxigén is. Szemük elé tárult a Hold "varázslatos sivársága"...

Akkor már július 21-e volt, 2 óra 51 perc. Persze csak a földiek szerint...

(folytatása következik)

 

 

A tömegek megszólítására képes, nagy tehetségű embereket másoknál talán jobban vonja kérdőre az élet: mire használja föl készségeit? A benne rejlő dühnek és bosszúvágynak engedi eszközéül válni, avagy a nehezebb és göröngyösebb utat választja, s úgy dönt, inkább "jó" lesz: embertársainak erőt, tartást, hitet, az emberi létezés és szabadság magaslatainak megsejtését, reményt és elszántságot ad anélkül, hogy bármilyen más embercsoportra átkot szórna vagy gyűlöletet gerjesztene. Mai történetünk főszereplője 26 évvel ezelőtt elmondta a század egyik legbriliánsabb és leggyönyörűbb beszédét. Pontosan tudta, hogy politikailag már nem győzhet, az "utolsó szó jogát" mégis arra használta fel, hogy emberek ezreinek, feketéknek, fehéreknek, drogosoknak, AIDS-eseknek, bénáknak erőt és reményt adjon, bátor és öntudatos életre biztassa őket - anélkül, hogy ellenfeleiről egy szót is szólt volna. Szavait megrendülten, könnyek között hallgatták végig. A beszéd végén, a spontán örömünnep után, hazaindulva olyan csomaggal tértek haza, ami később megalapozta a legújabb nemzedékek emberi és polgári jogokért folytatott küzdelmét. Az akkor még tinédzser Barack Obama ettől a beszédtől számította politikai ébredését. Mind, akik akkor jelen voltak, nem felejthették el a hatalmas teremben sokáig visszhangzó mondatot: Keep hope alive! vagyis: Tartsátok életben a reményt!

1988-ban, ezen a napon mondta el Jesse Jackson, polgárjogi aktivista és baptista hitszónok a történelem egyik legkiválóbb szónoklatát. A Demokrata Párt "lelkiismeretének" tartották, és bizony volt pár hét, amikor az optimistábbak nem egészen alaptalanul hitték azt, hogy Amerikának most először fekete elnöke lesz. A hosszú és kimerítő kampány után mégis majdnem éjfélig kellett várnia, hogy megkezdhesse beszédét - a televízió ekkorra biztosította számára az élő sugárzást. Így a jelenlévőkön kívül viszonylag kevesen hallották szavait.

Az előzetes felmérések alapján már tudta, hogy nem nyerhet, a meghatott tömegnek mégis azt mondta: ne merészeljék feladni a reményt.

"Miénk lehet a győzelem. Nem szabad elveszítenünk benneteket a drogok és az erőszak, a korai terhesség, az öngyilkosság, a cinizmus, a pesszimizmus és a kétségbeesés miatt. Miénk lehet a győzelem. Bárhol legyetek is ma este, azt akarom, hogy reménykedjetek és álmodjatok. Ne hagyjátok veszni az álmaitokat. Törekedjetek mindenekfelett, még a drogok hatása alatt is, álmodjatok a napról, amikor tiszták lesztek. Még a szenny legmélyén is arról a napról álmodjatok, amikor újra talpra álltok. [...] Nem szabad megelégednetek azzal, ahogy a dolgok vannak; álmodjatok arról, ahogy lenniük kellene. Álmodjatok. Nézzetek szembe a fájdalommal, de a szeretet, a remény, a hit és az álmok segíteni fognak abban, hogy felülemelkedjetek fájdalmaitokon. Legyen a remény és a képzelet a túlélés és a haladás fegyvere a kezetekben. [...] Álmodjatok tanárokról, akik az életért tanítanak, és nem a megélhetésért. Álmodjatok orvosokról, akiket jobban érdekel mindnyájunk egészsége, mint saját vagyonuk. Álmodjatok ügyvédekről, akiket jobban érdekel a jogállás, mint egy jó állás. Álmodjatok prédikátorokról, akiket jobban érdekel a prófécia, mint a profit. Álmodjatok a tiszta értékek nemes útjáról. [...] Ne merjétek feladni! [...] Senkinek nem szabadna lenézni titeket, mégis vannak hitvány emberek, akik ezt teszik. Csakis egyetlen dolog indokolhatja, hogy lenézzünk valakire: ha megállunk, hogy felemeljük őt. De még ha tolószékben vagytok is, fel ne merjétek adni!..."

Jesse Jacksonnak igazán lett volna oka bosszút állni, ő pontosan tudta, mi az a rasszizmus. A dél-karolinai Greenville-ben látta meg a napvilágot egy 16 éves gimnazista lány és a szomszédban lakó 33 éves volt profi bokszoló fiaként. Jesse anyukája egy év után összeházasodott egy postással (őt hívták Jacksonnak), aki még jó ideig nem vette nevére a fiút. Mindkét apjával egész életében jó barátságban maradt.

Jesse bőven kapott a "Jim Crow törvények" világából. (A "Jim Crow" egy 19. századból megmaradt kifejezés, nagyjából annyit tesz, hogy "nigger" - az általa fémjelzett törvények kőkemény szegregációs rendelkezéseket takarnak. Olyanokat, amik - sajnos ezen nincs mit szépíteni - a náci Németország zsidókkal szembeni törvényeihez hasonlítanak leginkább.) Jesse megtanulta, hogy mindig a busz hátuljában kell utaznia, csak a "FEKETÉK" feliratú csapban moshat kezet és abból ihat, a város bizonyos részeibe nem mehet és az útnak csak az egyik oldalán mehet.

1988-as beszédében maga mesél gyerekkoráról: „"Amikor egy késő délutánon, október 8-án megszülettem Greenville-ben, Dél-Karolinában, egyetlen újságíró se akarta tudni az anyám nevét. [...] A Jesse Jackson a harmadik nevem. Örökbe fogadtak. [...] Nem kórházban születtem. A mamámnak nem volt társadalombiztosítása. A házban, az ágyában születtem. [...] Tudom, milyen egy háromszobás házban születni, ahol az udvaron van a mosdó, az ágy mellett az éjjeliedény, és nincs meleg vagy hideg folyó víz. Én megértem. A falon tapéta dekorációként? Nem. Üveg helyett az ablakon. [...] Én megértem, mit jelent dolgozni. Nem ezüstkanállal a számban születtem. Egy lapát volt a nevemre írva [...] És ha eljött a három óra a Hálaadás napján, nem ehettünk pulykát, mert a mamám három órakor éppen másvalaki pulykáját készítette. Egész nap labdáztunk, hogy elfoglaljuk magunkat, azután úgy hat körül a mamám leszállt az Alta Vista buszról, és elővettük a maradékokat és megettük a pulykát - a maradékokat, a csontokat és az áfonyát, úgy este nyolc körül."

1955-ig nem is gondolta, hogy lehet máshogy élni. Abban az évben, télen azonban letartóztattak egy Rosa Parks nevű fekete nőt, mert nem volt hajlandó átadni a helyét egy fehérnek. Ez az ügy robbantotta ki azt a tiltakozáshullámot, ami évtizedekkel később alapvetően változtatta meg a feketék sorsát.

Jacksont felvették a greenville-i, fajilag szegregált Sterling Középiskolába, majd ezt követően a "fehérnek" számító Illinois-i Egyetemre, onnan származása miatt a "feketeként" nyilvántartott Észak-Karolinai Greensboro Mezőgazdasági és Műszaki Állami Egyetemre volt kénytelen átiratkozni. Minden helyen faji atrocitások érték, pontosan úgy, mint más, hasonló bőrszínű kortársát, - az 50-60-as évek Amerikája igen kemény volt ebben a kérdésben.

Jackson hátvédként játszott az illinois-i évek alatt és diákelnök-választást nyert - éppen e két esemény vezetett későbbi távozásához. A "fekete egyetemen" már jóval kevesebb gondja akadt helyi polgárjogi tiltakozó akcióiból: ezekben az időkben a csak fehérek által látogatható könyvtárak, színházak és éttermek ellen szólalt fel legélesebben. 1964-en végzett szociológia szakon, majd a chicagói teológiai szemináriumra iratkozott be, de 1966-ban kihullott, mert egyre több idejét emésztette fel a civiljogi mozgalmi munka.

Előző évben keveredett Martin Luther King csapatába, ahol az összes lehetséges felvonuláson és akcióban részt vett. King felfigyelt a harcias és remek szónoki képességekkel megáldott fiúra. Hamarosan vezető szerephez juttatta a Déli Keresztény Vezetők Konferenciáján, noha már akkor felismerte a Jesse-ben rejlő, és később ellentmondásos megítélésének jó alapjául szolgáló ambiciózusságát: nem nézte egészen jó szemmel a politikai nyomulás iránt mutatott készségeit, és gyakran figyelemhajhász viselkedését. Ez a kétségtelen belső késztetés akkor jött neki igazán rosszul, mikor King meghalt, és ő pont jelen volt; egyesek azt állították, hogy Jackson állt King megölése mögött. Ezek a vádlók nem gondoltak bele egy fontos körülménybe: Jackson akkor, országos szinten még senki se volt a nagy emberhez képest. Halála a polgárjogi mozgalmak derékba törését is jelenthették volna – amiként valamelyest jelentették is.

1966-ban King a SCLC gazdasági ügyekkel foglalkozó chicagói irodájának elnökévé választotta Jacksont, aki a „Kenyérkosár Hadművelet” nevű akciót Amerika-szerte híressé tette. A Kenyérkosár valójában munkaügynökség volt feketék számára, és egyik fő célkitűzésük a feketéket nem alkalmazó, fehérek által vezetett üzletek bojkottja volt, hogy nyomást gyakoroljanak azokra. 1971-ben már megkérdőjelezhetetlen kulcsembere volt a polgárjogi aktivistáknak – elég nagy politikai súllyal bírt ahhoz, hogy a Kenyérkosarat továbbvigye, és megalapítsa a PUSH-t (People United to Save Humanity, azaz: Együtt az Emberiség Megmentéséért). Sok évvel később, 1984-ben mikor az első fekete bőrű amerikaiként elindult az elnökválasztásai kampányon, létrehozta a Szivárványkoalíciót, ami minden jogilag és társadalmilag diszkriminált kisebbséget képes volt egyetlen platformra hozni. Ma a két szervezet összeolvadva és szorosan együttműködve alkotja a Rainbow/PUSH-t, melynek Kenwoodban van a székháza.

Fekete honfitársaiért a nemzetközi terepeken is kiállt, olykor olyan veszélyes helyeken is, ahová a fehérek fehér vezetői nem mertek ellátogatni. 1983-ban személyesen utazott el Szíriába, hogy elérje a szír kormány által fogva tartott Robert Goodman szabadon bocsátását, akinek a gépét előzőleg Libanon fölött lőtték le. 1984 júniusában csak vele volt hajlandó tárgyalni Fidel Castro 22 amerikai szabadon bocsátásáról. 1991-ben, az Öbölháború idején Irakba utazott, hogy Szaddam Husszeinnel egyezkedjen külföldiek, köztük néhány brit és húsz amerikai magánszemély elengedéséről, valamint tiltakozott az ellen is, hogy külföldieket tartanak ott, „emberpajzsként” használva őket. 1997-ben Kenyába utazott, 1999-ben, a koszovói háború alatt pedig Belgrádba, ott Slobodan Milošević-csel tárgyalt hasonló ügyekben. 2003-ban több mint egy millió ember előtt szónokolt a londoni Hyde Parkban, tiltakozva Irak megszállása ellen...

Sajnálatos módon az utóbbi időkben két esetben is felmerült a neve, némi árnyékot vetve rá. Az egyik inkább mosolygást váltott ki: 2008 nyarán éppen a Fox News készített vele interjút, ahol pártja, a demokraták színeiben induló Obama mellett kampányolt, amikor az interjú végén (azt gondolva, hogy mikrofonja ki van kapcsolva) odasúgta a másik meghívott vendégnek: „Figyeljen, Barack olyan lekezelően viselkedik a fekete emberekkel, hogy… ezért levágnám a mogyoróit!” Bocsánatkérések sora követte az incidenst, és még a szintén politikai pályára lépett fia is nyilvánosan elhatárolódott saját apjától – Obamba pedig egy sajtótájékoztató keretében megbocsátott... A másik esemény szomorúbb: fiát, ifjabb Jesse Jacksont tavaly augusztusban adócsalás vádjával két és fél év börtönbüntetésre ítélték.

1988-ban a következő szavakkal zárta beszédét:

„Nyomorban születtem, de bennem nem született nyomor. És bennetek sem, és lehetek valakik. Akárhol is legyetek ma este, lehet belőletek valaki. Emeljétek magasra a fejeteket, és düllesszétek ki a melletek. Lehet belőletek valaki. Néha bizony besötétedik, de el fog jönni a reggel. Ne merjétek megadni magatokat. A szenvedés edzi a jellemet. A jellem pedig a hitet. És a végén a hit nem fog csalódást okozni.

Nem szabad megadnotok magatokat. Vagy eljuttok valahová, vagy nem, de értsétek meg, hogy képesek vagytok rá, tartsatok ki és álljátok a sarat. Soha nem szabad megadni magunkat. Amerika egyre jobb és jobb lesz. Tartsátok életben a reményt. Tartsátok életben a reményt. Tartsátok életben a reményt. Holnap este és azon is túl, tartsátok életben a reményt.

Nagyon szeretlek benneteket. Nagyon szeretlek benneteket.”

Az elnökválasztást George Bush, a republikánus jelölt nyerte meg.

 

(Jesse Jackson beszédének nagy része magyar nyelven olvasható "A XX. század nagy beszédei" című kötetben - az itt olvasható részletek is ebből a könyvből valók.)

 

JÚLIUS 18. - Mein Kampf

 2014.07.18. 12:13

Vannak könyvek, amik nélkül ma szegényebbek lennénk, és akadnak olyanok, amik nélkül gazdagabbak. Szavaik nyomán népek és földek borultak lángba, sötét és kegyetlen gondolatokat gyújtva meg tömegek agyában. Mai történetünk főszereplőjének egyetlen életében megjelent könyve nem tartozik ezek közé. Noha jobb lett volna, ha nem íródik meg, veszélye nem abban rejlett, hogy sokan elolvasták. Épp ellenkezőleg: túl kevesen. Íróját oly sokáig kinevették, gúnyolták, megalázták és nem vették komolyan, hogy írhatott volna bármit, a megmosolygáson túl kevés visszajelzésre számíthatott. Akiből bohóc lesz, attól az életveszélyes fenyegetést sem veszik kellőképpen komolyan. Mikor aztán a bohócból egy nép fogvatartója lett, már kötelező volt mindenkinek elolvasni. De hát ki szereti a kötelező olvasmányokat? A legtöbben egy-két fejezet után belezavarodtak a rosszul megírt, gyermeteg módon szerkesztett hőzöngésbe és nem jutottak el a lényeges, későbbi fejezetekig. A könyvet nem tömegeknek írták, de tömegeknek kellett volna elolvasnia: lapjain Németország, Európa  és végső soron tíz milliók későbbi sorsa volt belőle kiolvasható. Nem olvasták el. Pedig az írója, aki később felforgatta a világot, joggal gondolhatta, hogy ő mindent előre elmondott. Úgy kezdte, hogy "Isten kegyelméből Braunauban, az Inn mellett születtem..."

1925-ben, ezen a napon adta ki a Franz Eher Kiadó Adolf Hitler, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt frissen szabadult vezetőjének "Mein Kampf" című művét. Majdnem más címen. A pártocska "Führere" a "Négy és fél év küzdelem a hazugságok, hülyeség és gyávaság ellen" címet akarta adni diktálmányának, de Max Amann, a Franz Eher Kiadó feje egy rövidebb verziót javasolt: legyen csak egyszerűen "Mein Kampf" ("Küzdelmem" vagy "Harcom"), ez könnyen megjegyezhető és benne van a lényeg. 

Ama négy éves harc 1919-ben vette kezdetét, és 1923-ig tartott, amikor is a magyarul Sörpuccs néven elterjedt, német nyelvterületen azonban Hilterputschként emlegetett fegyveres hatalomdöntő kísérlet bukása után többekkel együtt a párt első embere is börtönbe került. Ian Kershaw, Hitler talán legszakavatottabb életrajzírója visszaemlékezések egész sorára hívja fel a figyelmet, hogy a nagy bukás majdnem öngyilkosságra sarkallta, bár a személyiséghez mindig is jól illeszkedtek a segélykiáltás és a figyelemfelkeltés gesztusai. Kétségtelenül depresszióban szenvedett, ugyanakkor nyugodtan fogadta, mikor 1923. november 11-én letartóztatták hazaárulás vádjával. A náci párt ideiglenes vezetője Alfred Rosenberg, a párt ideológusának számító filozófus lett.

Adolf éppen szerencsés állapotban volt a tárgyalás napján, és olyan műsort rittyentett védőbeszéd gyanánt, hogy ha elítélése nem lett volna egyértelmű politikai elvárás, minden bizonnyal azonnal felmentik: meggyőzte a bíróságot, meggyőzte a hallgatóságot és a rendőrség minden őrszolgálatot teljesítő tagját.

Mivel az NSDAP a háborúk után testi és szellemi épség, munka, gyakran család nélkül maradt férfiak tízezreinek jelentette a remény egyik lehetséges forrását, a közülük kikerült börtönőrök szívvel-lélekkel az új rab mellett álltak. Mikor később asztali beszélgetései során Hitler visszaemlékezett a landsbergi börtönben töltött hónapokra, egyáltalán nem túlzott azt állítván, hogy olykor könnyes szemekkel teljesítették vele szemben az őrök kötelességeiket. A félreértések elkerülése végett: a börtönidők igazán nem voltak keménynek mondhatóak. A legbarátságosabb bánásmód mellett a "Kamaraden"-ek számolatlan, felügyelet nélküli látogatása, jó minőségű ételek, könyvek és a mihamarabbi szabadulás biztos reménye jellemezte a bent töltött napokat.

A kötet megírása nem Hitler ötlete volt. Neki nem sok kedve volt hozzá, különösen nem abban a deprimált és sértődött állapotban, amiben bevonult a börtönbe. Voltaképpen Rudolf Hess beszélte rá, mondván mikor máskor lesz rá ideje, mint most, hogy elkészítse önéletrajzi és ideológiai manifesztumát. Ráadásul a forradalom akkor győzhet csak, ha mindenki, a párt támogatói, a német nép, a katonaság, a politikai ellenfelek és legfőképpen az üzlet szereplői kellő mértékű mélységben megismerik szándékait. Pont úgy, ahogy Leninék mögött is ott volt egy világos politikai kinyilatkoztatás.

A Mein Kampf megírása mögött egyéb okként ott állt a pénzhiány is. A bírósági eljárásnak anyagi vonzata volt és Hitler, ami a párt pénzügyeit illette, különösen mai korunk politikai életét látva, lenyűgözően korrekt volt. 1919-1921 között Hitler saját magának sem volt hajlandó pénzt biztosítani a befolyt bevételekből, minden márkát a pártújság, a propaganda és a pártközpont fenntartására költött. Az újonnan belépő tagok borsos árat fizettek a tagságért, ráadásul egyenruhát és fegyvert is maguknak kellett beszerezniük. Meg sem fordult a fejében, hogy a bírósági költségeket a pártkasszára hárítsa: a könyv bevételeiből remélte fedezni azokat.

A Mein Kampf megírása nem klasszikus módon zajlott. Hitler napról napra készített némi jegyzetanyagot, majd Hess dél felé átment a Führer cellájába papírral és tollal, a Führer meg diktált neki. Minden alkalommal azzal kezdték, hogy Hess elmondta, előző nap miről volt szó, Hitler korrigált, javított, majd közölte, mi lesz a mai téma, vagy az új fejezet címe. Hess közben óvatosan korrigált, ha kellett. Bátran odaírhatták volna később a könyv címlapjára az ő nevét is, Bernard Stempfle mellett, társszerző gyanánt, aki a kötet szerkesztője volt.

Ha ma a felnőtt lakosságot megkérdeznénk, miről szól a Mein Kampf, sokan megjósolhatóan vágnák rá, arról, hogy "meg kell ölni a zsidókat és el kell foglalni az élettért". Nos, nem egészen. A könyv célja ugyanis (a fentebb soroltakon túl) az NSDAP és annak vezető politikusainak politikai túlélése volt. Ennél fogva árnyaltabb a kép.

1923-ban ez a politikai tömörülés rendkívül súlyos államellenes bűnt követett el: erőszakkal akarták megdönteni a hatalmat, és ez sokakban keltett mély felháborodást. Hitler tudta, hogy néhány ezer hőzöngővel sosem fog választást nyerni. A börtön után nem lehet onnan folytatni, ahol abbahagyta. Üres programpontokat skandálni és szórólapokon szétszórni, SA-legényekkel utcai cirkuszokat kreálni... ez már kevés lesz. Ráadásul a kommunisták addig sem fognak tétlenkedni... 

A Mein Kampf tehát elsősorban tisztázni akart: azt akarta világossá tenni, hogy Hitler pontosan tudja, mit akar, tudja, hogy mi veszi őt körül, ismeri és elszenvedte a közös múltat, érti, hogy a lakosság sötét szobába érzi magát bezárva, s ami legfontosabb: az összes politikai szereplő közül egyedül ő tudja, merre van kiút a sötétből.

Az első kötet 1925 nyarán jelenik meg, a második kötet egy évvel később. Az első kötet alcíme "Számvetés", a második köteté "A nemzetiszocialista mozgalom" - az első kötet a probléma feltárásáról és a megoldás felvillantásáról szól, a második kötet (a sok ismétlés ellenére) a megoldás kibontásáról, egy új Németországról, a náci hatalom technológiájáról, és a jövőbeni tervek farvizén egy Nagy-Germánia utópiájáról.

Legtöbbször a tizenöt fejezetből álló második kötetből szoktak idézni, ebben ír bővebben az állam felépítéséről, a kommunistákkal való harc fontosságáról. Gyakran citálják a "szónoklat jelentőségéről" valamint a "propaganda és szervezés" témájáról írt fejezetet is, ami után a "kelet felé terjeszkedéssel" foglalkozik és egy minden későbbi erőszakot "jogos önvédelemnek" feltüntető álláspontot fogalmaz meg.

Az első kötet csak megpendíti a másodikban kifejtett gondolatokat, a tizenkét fejezetből mindössze egy foglalkozik tisztán a (címét is adó) "nép és faj" témájával. Az első öt fejezet Hitler életét mutatja be, nagyon sok mindent elferdítve, elhallgatva, szebben láttatva a valóságnál, de nagy körvonalaiban helytállóan. Egészen élethű képet ad a XX. század első évtizedéről, amit a vidékről nagyvárosba költözött fiú szemszögéből - és igencsak lentről - volt alkalma megfigyelnie. A ráeső családi örökséget operába járással, kávézgatással és hasonlókkal sikeresen eltapsolta, a képzőművészeti egyetemre nem vették fel, és éppen hajléktalanszállón lakott. Megmaradt kis festőkészletével városképeket festegetett, ebből próbált annyi pénzt összerakni, hogy legalább kéregetnie ne kelljen. Aztán jött a világháború. Végre lehetett valaki: a hazáért meghalni kész férfi!

A teljes és abszolút lecsúszás után tehát joggal érezte, hogy a hazája emelte fel, megadva neki a soha vissza nem térő történelmi lehetőséget. Ennek fényében különösen elgondolkoztató, hogy számos, Hitler megnyilvánulásait, szavait vizsgáló elmeszakértő jegyezte meg, hogy édesanyjával való kapcsolata a háború után a hazával való kapcsolattá lényegült át, ami megmagyarázza nagyfokú elkötelezettség és védelmezői élményét. 1945-ben aztán úgy dönt, ő maga öli meg a "saját anyját", nehogy az orosz katonák kezére kerüljön...

Az első világháború után Hitler személyes élete befejeződik. Az ember megszűnik, és onnantól kezdve az egyéni életút elválaszthatatlan lesz a nemzetiszocialista mozgalom történetétől. Ettől fogva már a "Tőrdöfés-legendáról" ír (a jobboldaliak háborús vereséget tisztázó hamis politikai narratívájáról), a káoszba süllyedt országról és legvégül a pártról, aminek ereje, képessége és tehetsége is megvan a kilábaláshoz.

Ami a zsidókat és az alsóbbrendű fajokat illeti (magát a fajelméletet) mind a 12 fejezet át meg átszövődik vele. Időnként elidőzik rajta, kifejti, mennyire liberális és toleráns lélekkel érkezett meg Bécsbe, de hát sajnos látnia kellett, hogy "mi folyik odakint" és hogy mindig a zsidók állnak minden bajok forrásánál. Ez persze mind hazugság. Hitlert, mikor Bécsbe érkezik, még egyáltalán nem érdeklik a zsidók. Noha a családi közeget, a szülővárost és egész Németországot jó néhány évtizede antiszemita illatok lengték körül, de ezzel egy ennyire fiatal fiú nem sokat törődött. Mire Münchenbe ér, már a kiirtásukról fantáziálgat! Valami történt - egy konkrét, de nem ismert esemény. A legfrissebben publikált elképzelések szerint nemi betegséget kapott el egy zsidó származású prostituálttól; a másik történet szerint zsidó orvos kezelte haldokló anyját, és Adolf őt érezte felelősnek az elvesztéséért. Nincs sem orvosi, sem történeti bizonyíték egyikre sem.

Hitler szerint a bécsi nacionalista-misztikus, antiszemita és militarista újságok nyitották fel a szemét, de rejtély, hogy mindez hogy történhetett meg szinte egyik hónapról a másikra. Az opera, az irodalom és a képzőművészet iránti szenvedély hogy fordult át a "zsidók világuralomra törésének" hobbijába. A pontos okot tehát nem ismerjük.

A könyvek végére érve mindenkinek világos lehetett volna, az éledező Weimari Köztársaság, a zsidók, a kommunisták, a szociáldemokraták, a marxisták, a parlament és a parlamenti rendszer veszélyben vannak. Nekik mind halálnak halálával kell halniuk, mert fertőzőek, korruptak és majdnem megölték a nemzetet. De ha ez még nem volna elég, hát a természet törvénye mond majd ítéletet: a gyengébbet megöli az erősebb - az alsóbbrendűek, a fajilag keveredők, az elmebetegek, a fogyatékkal élők mind-mind fertőzik és gyengítik a fajt, a túlélés egyetlen valódi letéteményesét - tehát pusztulniuk kell. Az erőseknek élettérre van szükséges, az életteret pedig nem csak szükséges, de illő is vér árán megszerezni.

A Mein Kampf nem volt népszerű könyv, de sokan megvették, pont azért, amiért a mai hírességek könyvét megveszik. Írója botrányhős - és ez elég volt. Eredetileg Hitler nem számított rá, hogy a párt támogatói körén kívül mások számára is érdekes lesz, de lebecsülte saját hírértékét.

Hogy mennyit keresett belőle, azt annak köszönhetően tudjuk, hogy adócsaló volt. Per Hinrichs 2006-ban a Spiegel hasábjain pontos adatokkal szolgált: 405 ezer 500 birodalmi márka, tehát 6 millió eurónak megfelelő adótartozást halmozott fel a 240 ezer eladott példányszám után, mintegy nyolc év alatt. A hatalom felé ívelő útján egyetlen könyve remekül ment a könyvtárakban, és egyre jobban a boltokban. 1933-ban, mikor Németországban egy átlagos tanár éves jövedelme 4800 márka volt, Hitler 1 millió 200 ezer körül keresett a könyvéből - és elvileg nem is volt másból bevétele soha. A hatalom éveiben a Mein Kampfot megkapta minden pár házasságkötéskor és minden frontra induló katona is. A háború végére 10 millió példány akadt belőle a német családok otthonában.

Politikai kortársai közül talán egyedül Winston Churchill olvasta el a könyvet. Legélesebben a jövőbeni hidegháború megjósolása ellen tiltakozott. Hitler ugyanis az egyik bekezdéseben azt fejtegette, hogy az USA és az Egyesült Királyság megpróbál majd egyesülni egy antiszovjet szövetségben. Denis Mach Smith 1983-ban megjelent Mussolini-életrajzában emlékezik vissza az olasz diktátor lesújtó véleményére: "Életemben még ilyen unalmas könyvet nem olvastam, közhelyes klisék gyűjteménye."

Pont a háború előtt Kenneth Burke retorikai analízist végzett a könyvön, amelyben egyértelműen kimutatta az üzenetek mögött rejlő agresszív szándékot. Churchill azonban csak a világégés után megjelent "A második világháború" című könyvének első kötetében ismeri fel: "Itt volt hát a hit és a háború új Koránja: dagályos, bőbeszédű, alaktalan, de üzenettel terhes."

 A teljes képhez még hozzátartozik, hogy a párt 1928-as nagy veresége után Hitler meggyőződése lett; azért buktak meg immár sokadszorra, mert a nyilvánosság félreértette elképzeléseit. Münchenbe vonult hát el a Mein Kampf folytatását diktálni, ami elsősorban a külpolitikára helyezte a hangsúlyt. A jóval rövidebb, kétszáz oldalnyi kéziratlapot számláló "Zweites Buch"-nak mindössze két leirata született. 1935-ben Hitler elrendelte bombabiztos helyre szállítását, és  soha nem kerülhetett nyilvánosságra. 1945-ben fedezte fel egy amerikai tiszt.

 

 

süti beállítások módosítása