A tolerancia kérdése a legfontosabb akkor, amikor az idegen nyelvekhez, népekhez és a szokásaikhoz való viszonyokat vizsgáljuk. S ez a rejtelmes fogalom valójában egy olyan viselkedési- és gondolkodásmódnál kezdődik, mint a képesség és az akarat arra, hogy a tőlünk függetlenül létező valóságokat megismerjük. Néha - természetesen - pihentető és elringató állapot volna (még a provokációk nélkül is), ha nem kellene ezt a sok színű kavalkádot állandóan követni. A fárasztó ismeretszerzés Goethe szavaival körülbelül így néz ki: "A világon igen ritkán lehet a 'vagy-vagy'-al végezni. Az érzéseknek a cselekvésmódoknak annyi az árnyalata, mint amennyi fokozat van a karvaly- és a tömpeorr között..." A sok nemzetiségű birodalmakban és országokban éppen ezért viszonylag hamar ki szokott alakulni egy viszony az idegen nyelvekhez és népekhez, amely színt és a karaktert jelentheti a róluk alkotott képben. Ellentétben állnak ezzel a nagyra fújt kis nemzetek, amelyek a még kisebbeknek rettenetes zsarnokaként akár gúny tárgyává is tehetik a velük együtt élők - néha tényleg fura - szokásait. Pedig elvileg egyenjogúak...
1862-ben, ezan a napon kelt Ferenc József császár leirata Forgách Antal kancellárhoz, hogy készítsen törvényjavaslatot Magyarország nem magyar ajkú lakóinak nyelvi- és nemzeti fejlődésének biztosítására.
A királyi irat - tulajdonképpen nem meglepő módon - egy olyan eszmei hozzáállásból született, amely lehetővé tette, hogy egyes részei szinte teljesen megegyezzenek az alig pár éve még rebellis negyvennyolcasok elképzeléséveivel és az általuk alkotott nemzetiségi törvénnyel. Ferenc József felismerte az országot szorongató sovén gondolkodás veszélyeit és éppen ezért ugyanúgy döntött, mint 1848. július 28-án a magyar országgyűlés.
Mindkét rendelkezés elismerte az országban lakó nemzetek szabad fejlődési jogát és biztosítani igyekezett a szabad nyelvhasználatot az iskolákban, egyházakban, közösségi életben és a törvényhatóságok gyűlésein. Lényeges eleme volt a '48-as törvénynek az is, hogy a nemzetiségi nyelv használatát lehetővé tette a közigazgatásban és a bíróságokon. Ferenc József is hangsúlyozta, hogy a törvénynek a "nép egyenjogúságának" elvén kell nyugodnia. Az Osztrák-Magyar Monarchiában (amelyet ekkor még létre kellett hozni a kiegyezéssel) ez a törvény javította a nemzetiségek természetes együttélését. (Ami nem feltétlenül a politikai békét jelentette.)
A nyelvhasználat dolgában próbakő volt a hadsereg. Ott ugyan a német volt a vezényleti nyelv, a tiszteknek az odahelyezésük után két éven belül meg kellett tanulniuk a garnizon állomáshelye szerinti "ezrednyelvet". Tehát ebben a körben "hivatali használatra" még további 10-12 nyelv is elfogadottá vált.
A törvények egymással összefüggésben álltak s e nyelvtörvény szabályos "oktatási robbanást" is eredményezett. Bevezették az általános tankötelezettséget akkor, amikor a birodalom területén minden 10 ezer lakosra 1705 elemi iskolai tanuló jutott. (Összehasonlításként: Angliában 1664; Franciaországban 1435; Olaszországban 908; Oroszországban 370...) Amíg Magyarországon 1848-ban 9000 népiskola működött, addig 1914-ben már 17 ezer! A tanítási nyelv az osztrák tartományokban a két főtantárgy esetében (számtan és földrajz) általában német volt és a többi tantárgyat a választott nemzetiségi nyelven oktatták. Magyarországon ez ugyanígy volt csak a német helyébe a magyar lépett. Ahol sok nemzetiségi élt együtt, ott voltak a "triviális" iskolák. Így pl. a csernovici vidéken németül, ukránul és románul tanultak a nebulók. A tanár-utánpótlást a csernovici egyetem biztosította. Bár ez elsősorban német egyetem volt, ott elsősorban ukránok voltak a hallgatók, de volt román tanszéke is. (Oroszországban még nem volt ukrán irodalmi tanszék, de itt már igen.)
Ekképpen alakult "lengyelesre" a lembergi- és a krakkói egyetem sorsa... Prágában, ahol a legrégebbi német egyetem volt, természetesen cseh egyetemet is alapítottak és ugyanott cseh nyelvű műegyetem is volt - és követelték, hogy Brünnben is legyen cseh nyelvű oktatás. Az olaszokat az insbrucki egyetem olasz intézte látta el (persze ők további hármat követeltek). Zágrábban horvát felsőfokú képzés folyt, míg a magyar szentkorona országaiban további öt egyetem működött. A hallgatók természetes jogaként juthattak el olyan külföldi egyetemekre, ahol az anyanyelvükön folyt az oktatás. Így kerültek a románok Erdélyből Bukarestbe, Iasiba és amikor hazatértek, elismerték a diplomájukat.
Példa értékű a kolozsvári egyetem, amelynek "lektorai és kollaborátorai" között egyenlő számban voltak magyarok és németek és ezért - a törvény értelmében - egymást váltva vezették az intézményeket.
Sajátos volt a büntetési rendszer is, mert pl. a szászok egymás között nem beszélgettek németül, de szabad volt latinul vagy más választott nyelven, a németet náluk büntették. Egy különös nemzetiségi törvény is szokásban maradt a diákság körében: a szász novíciusoknak nem kellett levenniük a kalapjukat az eklézsia kórusában sem...
A nyelvismeret és egymás megismerése céljából a diákokat sújtó büntetések megtárgyalásánál kötelező volt hogy amennyiben magyar volt a megvádolt akkor legalább felerészben más nemzetiségű "seniorok" (öreg diákok) üljenek a tanácsban és ez fordítva is így volt... Ilyenkor latinul értekeztek, ami semleges nyelvnek számított.
