A XX. században megjelent egy addig jobbára ismeretlen társadalom-lélektani igény. Az elszámoltatás, a bűnösség, a felelősség kérdése korábban sem volt egészen ismeretlen, de jóval kevesebb dilemmát okozott. Ebben a században firtatják a legélesebben, hogy ki kinek az oldalán, milyen elvek nevében követett el olyan tetteket, amelyek emberek sokaságának közvetlen kárához vagy halálához vezetett: legyen az egy aláírás vagy egy tűzparancs. Adolf Hitler Mein Kampf című könyve közel sem juttatta el annyi emberhez a gyűlölet levélbombáját, mint mai történetünk főszereplője. A hollywoodi filmipar egyik legnagyobb zsenije volt, megkerülhetetlen alkotó. Biográfiáját olvasva mégis mintha az tűnne fel, hogy életével fizetett az uszításért. Elítélhető? Mai szemmel nézve természetesen igen. Ám lehet-e valakit elítélni olyan eszmék magasztalásáért, ami a maga korában elfogadható és széles tömegek által támogatott volt? A század „elszámoltatási morálja” szerint igen. Mégpedig két okból: már a maga korában is akadtak szép számmal, akik tisztán látták a divatos gondolat embertelenségét, másrészt, hogy intő példa legyen a jövő számára. Ezért is problematikus a morált piszkálni, különösen akkor, ha történelmi kontextusba helyezzük…
1948-ban, ezen a napon (más források szerint két nappal korábban) hunyt el agyvérzésben D. W. Griffith, a némafilmkorszak, és az amerikai filmgyártás egyik legkiemelkedőbb alakja. Egész élete jól példázza a zsenialitás és a hírnév illékonyságát, képlékenységét, - főleg ha nem csak a technológiai, de az eszmék is túllépnek az emberen.
Noha a történelmi tények világában a misztikus gondolkozás nem vezet jó utakra, amellett nem lehet elmenni, hogy Griffith egész életét mintha az a bizonyos 1915-ös filmjének átka kísérné végig. És itt nem a sikerre, hanem a bűnhődésre célzok. A "The Birth of a Nation" (Egy nemzet születése - Amerika hőskora) című filmje két szempontból kétségtelenül megállja a helyét. Az első: amerikai szuperprodukció volt, a másik: jóval nagyobb kárt okozott, mint akár Adolf Hitler alig olvasott Mein Kampf-ja, az ő munkái ugyanis valóban milliókhoz jutottak el.
Mint oly sok nagy ember Amerikában, David Llewelyn Wark Griffith is egy apró, poros kisvárosban látta meg a napvilágot 1875. január 22-én, a Kentucky állambeli Crestwoodban. A család sose szerette a feketéket. Apja a polgárháborúban a rabszolgatartó gazdálkodás mellett kardoskodó tizenegy déli államot összefogó Amerikai Konföderációs Államok katonák között szolgált, és a családban örökké téma maradt, a "rohadék demokraták" mint árulták el Amerikát, mint ontottak ki annyi honfiúi vért a "niggerekért".
David sokáig kereste a helyét. Érettségi után könyvesboltban meg hasonló helyeken dolgozott, aztán úgy döntött, drámaíró lesz. De hiába ontotta sorra az írásokat, egyetlen egyet mutattak csak be, az sem ért el túl nagy sikert. Utána a színészettel próbálkozott, de az extra statiszták homályos forgatagából sehogy sem tudott kinőni. 1907-ben már 32 éves volt, amikor eljött érte végre a szerencse: eszébe jutott, hogy elmegy Edisonhoz és eladja neki az egyik forgatókönyvét, amit kimondottan az új művészeti ág, a mozifilmek vásznaira szánt. Edwin Porter az Edison Studios producere úgy kivágta a könyvével együtt, hogy csak úgy csattant. Kis idő múlva azonban mégis visszahívta, mert az egyik színész, akit egy jelenet-szekvencia felvételére kértek volna fel, lebetegedett, és Davidnek volt némi színészi múltja: kapott egy melót.
Griffith azonnal tudta, hogy megtalálta otthonát. 1908-ban az American Mutoscope and Biograph Company-nél kapott színészi munkát, ugyanakkor felfedezték, hogy van benne némi rendezői véna is. Ekkor történt, hogy a Biograph főrendezője, Wallace McCutcheon súlyos beteg lett, a fia pedig csapnivaló direktor volt, és a cég heteken belül súlyos adósságok, majd biztos bukás elé nézett. Henry Marvin, a cég vezére úgy döntött, hogy ember híján kipróbálja a folyton körülöttük ólálkodó Davidet, ha nem válik be, majd megnéz mást is. Így kapta meg a cégnél a főrendezői státuszt. Még ebben az évben elkészítette első saját filmjét, a Dollie kalandjai-t.
Telt-múlt az idő, és Griffith filmeket forgatott, egekbe emelte a reputációját, státuszát és a fizetését is. Céget váltott, és komoly munkája volt benne, hogy a Hollywood nevű kis porfészekbe költözzön a filmipar. A városka először nem fogadta tárt karokkal a filmeseket, de lassan rájöttek, hogy rengeteg munkaerő érkezik a betelepülésükkel, így lassacskán megbarátkoztak vele. A hely arculata évről évre átalakult, elveszítve csendes és unalmas arcélét.
David 1914-ben, a világháború kitörésekor látta elérkezettnek az időt, hogy elmesélje azt a történetet, ami régóta már a családi hagyomány útján melengett a szívében: a Ku Klux Klan nagy mítoszának lenyűgöző meséjét. Erre kiváló alapanyagnak tűnt ifjabb Thomas Dixon 1905-ben megjelent regénye, a "The Clansman". Ebben a könyvben a fehércsuklyás szervezet a "jogos és normális" értékek visszaállításában vállal szerepet faji szempontok mentén, egy polgárháborús mesébe csavarva. Ezekben az időkben nagy népszerűségnek örvendett ez a nézet, hiszen az ország egyik fele vesztesnek érezte magát a polgárháború után, és ebbe Dave szülőállama, Kentucky, valamint közeli-távoli rokonsága is vastagon beletartozott.
Az akkori és mai idők történészei is folyamatosan tűz alatt tartják a filmet, követelik betiltását. De hiába minden próbálkozás, a film az első "blockbuster" vagyis kasszasiker lett, az első hollywoodi szuperprodukció és egyben az első egészestés film. A rasszizmus, a gyűlölet és az uszítás nagy diadalmenete. S mégis korszakalkotó: ez a film teremtette meg azokat a narratív kereteket, amiből később kialakult a mai mozifilm. Rettenetes ellentmondás, alig oldható fel - a "The Birth of a Nation"-t nem lehet kiradírozni a filmtörténetből, mert nélküle nincs filmtörténet, de károsabb és fertőzőbb mozi is alig van nála. A nácik és kommunisták propagandafilmjei közel sem jutottak el ennyi emberhez, könyveik, újságjaik, mozgósító tevékenységük nemzetközi méretekben eltörpül amellett, amit D. W. Griffith hatalmas statisztériát, lenyűgöző látványvilágot és nagy szenvedélyeket megmozgató epikus meséjében az emberiség elé tárt. A film jogainak megvásárlásából származó bevételi összegek szolgáltak a Metro-Goldwyn-Mayer stúdióinak felépítéséhez.
A rendkívüli kritikai harapófogóba került Griffith nem hagyhatta szó nélkül a támadásokat. A rákövetkező évben leforgatott „Intolerance” (Türelmetlenség) című újabb szuperprodukcióval igyekezett válaszolni az etnikai ideológia miatt filmjét ért cenzúrára. A film újabb forradalmi változásokat hozott a filmművészetben, de túlságosan bonyolult és riasztóan hosszú volt a korabeli nézőknek. A belefektetett 2 millió dollárnak a töredéke sem jött vissza, akkor sem, mikor két részre vágta a filmet és úgy is a nézők elé tárta.
David útja lefelé nem volt egyenes, de feltartóztathatatlannak tűnt. Hiába a tehetsége, sőt, a legtöbb filmtörténész szerint zsenialitása, olyan gyorsan és villanásszerűen változtak a filmiparban az események, hogy Griffith már nem tudott hozzá elég gyorsan adaptálódni. Aztán kíméletlenül beköszöntött a hangosfilm korszaka, ami finoman szólva is elsöpörte a némafilmek iparosait s művészeinek nagy részét. A színes filmről már nem is szólva. A hangosfilmmel még próbálkozott is, de egyre elviselhetetlenebb öregember vált belőle, késői házasságai zátonyra futottak, utolsó éveiben nem csak a szakmával, de az emberekkel is megszakította kapcsolatait. Magányosa, sértődött gőgben halt meg Hollywoodban, hetvenhárom évesen.
