A hülyeségnek nincs határa - különösen ha adózással kapcsolatos ötletelésbe fognak a politikusok. Egy mai jól működő "creative team" is megemelhetné a kalapját mindazon dús fantázia előtt, amivel a történelem mindenkori irányítói növelni próbálták az állami bevételeket. Mai történetünk főszereplője egy olyan intézkedés, ami butasága ellenére is 155 éven át fennmaradt, mi több elterjedt a legfejlettebb európai államokban is. Már a 19. század közepén jártunk, mikor sikerült végre hivatalosan is megszüntetni. De addigra gyermekek tömege nyomorodott bele az ártatlannak látszó intézkedésbe...
1851-ben, ezen a napon törölték el az ablakadót Angliában és Wales-ben. Jóval korábban, még 1696-ban váltott fel egy még őrültebb adónemet, amit a kéményekből felszálló füst után kellett fizetni...
Az adót III. Vilmos király találtatta ki, mert fogyatkozó állami bevételei feltöltéséért pénzügyminisztere új adók kivetését javasolta. Az ablakok után fizetendő vagyoni jellegű adó mögötti, igen gyenge lábakon álló érv csupán annyi volt, hogy akkor van több ablaka egy háznak, ha az természetszerűleg nagyobb, s ha nagyobb a ház, a tulajdonos annál vagyonosabb és annál több adót tud befizetni. Arra persze senki nem gondolt, hogy akadnak lakóházak, nincstelen özvegyek, bevétel nélküli örökösök és egyéb, bizonytalan hátterű tulajdonosi rétegek.
Nem telt bele sok idő, hamarosan az ablakok száma lett a társadalmi presztízs és gazdagság fokmérője. Kezdetben két shillinget kértek egy ablakért házanként, ezt négy shillingre majd nyolcra emelték. Azonban akadtak egérutak: ha olyan színű tömőanyaggal fedték be az ablakot, ami összhangban van a ház falának többi részével, adómentesnek minősültek. Erre azért volt szükség, mert az utcán járkáló (kb. a mai parkolóőrökhöz hasonló társadalmi megbecsültségben lévő) "ellenőröktől" igazán nem várhatta senki, hogy odalentről más színek használata esetén is hibátlanul megállapítsa a befalazás tényét. De például a templomi személyekre nem vonatkozott, amiként a szegények, nyomorgók is mentesültek az adófizetés alól.
Bizonyos szempontból (például más, a későbbiekben taglalt adónemekhez képest) egészen diszkrét állami pénzforrás volt, hiszen nem kellett hozzá rendszeresen beengedni az ajtón az ellenőrző szerveket - elég volt körbejárni a városban és megszámolni, kinek mennyi ablaka van. Minél több ház és minél több lakó minél több adót eredményezett. Egy személyzettel ellátott nagy család nagyjából 50-60 ezer forintnak megfelelő összeget fizetett ki az ablakai miatt.
Furcsa módon az angol lakosság nem is azért volt felháborodva, mert az ablakok után fizetett adó a képtelenség határát súrolta, hanem mert a szabadságjogok megnyirbálását látták benne, a magánélet dolgaiba való elfogadhatatlan kormányzati behatolást. Az adó átalánydíjának mértéke sok mindentől függött. Az ablakadó, bevezetésekor, két részből tevődött össze: volt egy házankénti átalánydíj, 2 shilling (ez mai pénzbe átszámítva 3500 forintnak felel meg nagyjából), és a "tíz ablak fölötti házakra" vonatkozóan (ebbe a társasházakat, bérházakat is beleértették) még különféle egyéb speciális számítású adókat kellett befizetni. A 10 és 20 ablak közötti ingatlanok 4 shillinget (kb. 7000 forintot) és a húsz fölötti ablakos házak ennek pont a kétszeresét fizették. 1766-ban az adózás alá kerülő ablakszámot hétre csökkentették, majd csak 1825-ben emelték nyolcra.
Nem véletlenül hívták az eljárást "fény-levegő adónak". A szegények számára egy addig elképzelhetetlen tragédiát tartogatott a rendelkezés. Mivel a nyomorgó negyedekben élő lakástulajdonosok minden módon próbálták elkerülni az adó befizetését (már addig is egy egész társadalmi osztály egyensúlyozott a teljes éhhalál küszöbén), sorban befalazták az ablakaikat. Egyre több és több bérlő lett megfosztva így a napvilágtól, ami végzetes egészségügyi következményekkel járt, legfőképpen a születendő gyermekek között.
A természetes fénytől való elzárás, különösen a csecsemőknél, oda vezetett, hogy az ebből származó D-vitamin hiánytól krónikus növekedési zavarok és súlyos csontfejlődési hiányosságok jelentek meg az alsóbb néposztályok gyermekei körében. Az "angol kórnak" nevezett járvány elmeszesítette és idő előtt felfalta a fejlődésben lévők csontjait és porcait. Persze az adózás és a rendellenességek közötti összefüggésre hosszú ideig nem derült fény. Eközben az egész kontinensen végigsöpört a "járvány".
Persze nem ez volt az egyetlen kreatív vagyonadó.
A sor még a középkorban kezdődött a tűzhelyadóval, ami a kandallók száma után kért be járadékot. Aztán sok év telt el az ablakadóig, de a XVIII. században beindult az ötletelés. 1712-ben vezették be Anna királynő regnálása alatt a plakátadót, később a tapétaadót, ami négyzetyardonként nagyjából 1000 forintnak megfelelő összeget kért be bármi, külső-belső falakra helyezett fedőanyag után, s végül csak 1836-ban törölték el. 1746-ban üvegadót vezett be II. György király...
Báthori Csaba a Jelenkorban 2010-ben megjelent Mindenszentek című novellájának egy részletében gyönyörűen foglalja össze a lényeget:
"[...] meg kell még említenem, kérem, hogy abban a kizsákmányoló korban még más adókat is kivetett a mohó brit birodalmi kormány. Képzeljék el, kérem, kesztyűadót, almanachadót, kockaadót, hajpúderadót, parfümadót és tapétaadót. Ez egy vagyon, kérem. [...] És ráadásul még ablakadót is kivetettek, hogy a pénzérmék vágása és csiszolása miatt megnövekedett uralkodói kiadásokat csökkentsék. Eleinte minden házra 2 shillinget szabtak ki, a 10-20 ablakos házak 4 shillinget fizettek, a 20 ablak fölöttiek 8-at. Miután az ablakbirtokosok megelégelték az uralkodói furfangokat, az adóalanyok lassan kezdték befoltozni a lyukakat. Bizonyos vakablakokat ugyanis nem tekintettek adókötelesnek: ha a lakók olyan anyaggal fedték be a nyílást, amely a szomszéd falakkal harmonizált, megszabadultak a fizetés terhétől. Perzekutorok rendszeresen mustrálták és lajstromozták a homlokzatokat, és szigorúan vizsgálták, nem tört-e ki újfent egyik-másik befalazott ablak."