Mintha saját hazánkban is legalább két vagy több különböző történelmi emlékezet volna forgalomban, hát még egy földrészen vagy kultúrán belül mennyi íródik és mesélődik tovább nemzedékről nemzedékre. Hozzánk, a nyugati kultúrkör határain bolyongva alig jutott el valami a Kelet múltjáról - az iskolában semmit nem tanultunk róla. Különösen nem a Kelet közelmúltjáról - pedig rövidesen eljön az idő, amikor mindennél fontosabb lesz, hogy bepótoljuk itt, Európában ezt az égető hiányosságot. Tévénézők milliói követik hazánkban is, mint lövik halomra egymást emberek mély meggyőződéssel, tőlünk egyáltalán nem olyan messzire. Mint lángol fel újra és újra, szinte már pihenőidők nélkül a háború Közel-Keleten. Éppen ezért is fontos, hogy időnként hosszabb pillantást vessünk e "hátunk mögött" zajló történelemre, a pillantásokat pedig egy pozitív példával fogjuk kezdeni: mai történetünk főszereplőjének sikerült e nem csak naptól lángoló földön egy modern, Nyugat felé nyitó, kultúráját, hagyományait azonban el nem vesztő oázist teremtenie. És ami ennél is fontosabb: megtartania, immár negyvennégy éve...
1970-ben, ezen a napon került hatalomra Kábúsz bin Szaíd al-Búszaídi, Omán 22. szultánja. Az 1744-től uralkodó Ál Szaíd dinasztia eme 14-ik generációjának trónváltása nem volt éppen dicső: saját apja ellen követett el palotaforradalmat, miután az öreg III. Szaíd lassan diktatórikus romhalmazzá kezdte szervezni az addig sem éppen dúskáló országot.
A bekattanás lehetősége már korábban is feltűnt egyeseknek, ám akkor borult csak igazán virágba, mikor kisfia visszajött külföldről - noha hozzá hasonlóan ő is korszerű oktatásban részesült Indiában. Kezdetben úgy tűnt, kiváló uralkodó lesz; amint megértette, hogy a területen rejlő kőolaj milyen gazdaggá tehetné az országot, élve újdonsült hatalmi súlyával, első dolga volt, hogy elismertesse a britekkel Omán függetlenségét. Mindezt úgy, hogy nem csak a jó államközi viszony maradt meg közöttük, de ha később bármi felkelés tört is ki Szaíd ellen, a brit hadsereg, akár a légi erejét is bevetve, kész volt őt megvédeni. (Cserébe az olcsó kőolajért, tegyük hozzá...) Emellett egészen nagylelkűen bánt az egykori hatalmas területekből maradt, már csak formálisan Ománhoz tartozó földekkel: visszaadta azoknak, akiket a második világháború után végleg átrendeződő hatalmi struktúrákban megilletett: a pakisztáni partokon lévő Gwadart eladta Pakisztánnak három millió dollárért. Az árat a vízi út miatt szabta ilyen magasra - a kőolajszállítmányok egyik legfontosabb kikötője maradt a mai napig is, s a vételár azóta busásan megtérült az adókból, használati és bérleti díjakból.
Mindezt követően Szaíd újabb és újabb lázadások, belső politikai viharok leverésébe bonyolódott bele, ennek köszönhetően egy lassan pszichózisos szintre jutó paranoia fejlődött ki nála: mindenhol ellenségeket, összeesküvőket, életére törő kommunista kollaboránsokat sejtett - időnként nem is rosszul. A globalizáció és modernizáció minden szikrájától óvta országát, az idegen földekről érkező hatásoktól, mint a tűztől, óvta. A hatalommegosztás gondolatát és "fékek-ellensúlyok rendszerét" élből elutasította, többszintű államszervezet kialakításával nem foglalkozott, kizárólag saját vagyona gyarapításával. Olyannyira igaz ez, hogy más diktátorokhoz hasonlóan még a hadseregre se költött pénzt, ahogy a gazdasági beruházásokra szánt összeg is közelített a minimálishoz. Kémeitől fülest kapott, hogy az új összeesküvések a távoli Nyugaton szerveződnek, és onnan érkeznek majd, akik lecsapni készülnek rá. Pont ekkor jött vissza a fia, Kábúsz, külföldi tanulmányi éveiről...
Szaíd fia Szalálában járta ki az általános iskolát, Indiában a gimit, - aztán kiküldték Angliába. Ekkor 1958-at írtak - az első két évet a Suffolkban lévő Feldsham House nevű magánintézetben tengette, majd Sandhurtsbe ment és beiratkozott a tiszti akadémiára, ahol alhadnagyi rangban végzett. 1962-ben megismerte Nyugat-Németországot, ott a Cameroniansban (egy skót lövészezredben) szolgált, majd visszatért Angliába, ahol újfent iskolába járt; köz- és államigazgatási tanulmányokat folytatott. Innen ismét hátrakanyar következett Suffolkba, ahol a Bury St Edmunds önkormányzatnál kapott gyakornoki állást. 1964-ig tartott a jó világ. Akkor apja visszarendelte hazájába és szó nélkül házi őrizetbe helyezte. Kábúsz egy ideig nem is értette, mi történik körülötte: mikor elment, apja még egy szigorú, nem teljesen korrekt, de legfőképpen nyugodt, hatalmát biztos marokkal tartó vezető volt. Mire visszajött, félőrült lett...
Kábúsz lenyűgözően stabil és nyitott arab államot hozott létre - ellenére a terület konfliktusos történetének és az apai hagyományoknak. A palotaforradalomra három okból vállalkozott: az ország teljes izolációja egyre inkább a pusztulás szélére sodorta az ománi társadalmat, az olajkészletekből befolyó pénzeket pedig elherdálták, ahelyett, hogy modernizációra és gazdasági fejlesztésekre, munkahelyteremtésre fordították volna, - továbbá ott volt apja egyre fogyatkozó beszámíthatósága is. (Ironikus, hogy a nyugati világgal szemben oly elzárkózó öreg ex-szultán végül egy londoni szállodában tért örök nyugovóra.)
Tekintettel a térség történeti közegére, elképzelhetetlen volt, hogy a történtek ellenére ne abszolút monarchia legyen a hivatalos állami berendezkedés, már csak Szaúd-Arábia szomszédsága miatt sem.
Mindenekelőtt Kabúsznak a dhofari, zofári és egyéb, kisebb-nagyobb lázadásokat kellett levernie; a viszonylagos belső nyugalom helyreállítása mintegy öt évébe telt. További néhány évbe került, mire a helyi, tartományi és törzsi (értsd: fegyverrel rendelkező kisebbségiek) képviselőivel konszenzusra jutott. Ehhez persze szükséges volt egy ütőképes hadsereg és rendőrség felállítása is. Ezekben az időkben vezette be Kábúsz azt a mai napig tartó gyakorlatát, mely során rendszeres utakat tesz országában és minden polgárnak jogában áll megszólítania, beszélnie vele, személyesen hozzá fordulni kéréseivel és sérelmeivel egyaránt.
Miután a külső és belső ellenségeit leszerelte, elérkezettnek látta az időt, hogy átalakítsa a politikai rendszert. A "Maszkat és Omán szultánság és Ománi Imamátus" formális elnevezést megváltoztatva szűkszavúbban "Ománi Szultánság" lett az ország hivatalos neve. A "szultánság" elnevezés, tegyük hozzá, már csupán a nemzeti identitás része, akár Angliában a királyság. Ománban ugyanis parlament működik, a kormányt szabad és titkos választásokon közvetlenül választja meg a lakosság, s az arab világban egészen egyedülálló módon nem csak szavazhatnak nők, de választhatóak is: Ománban női képviselők, nagykövetek és miniszterek egyaránt akadnak.
Kábúsz országában kiváló a közbiztonság, igen tisztesnek mondható az átlagos életszínvonal, a társadalom nyitott és befogadó, a xenofóbia mértéke nagyon alacsony. A nemzetközi kapcsolatok kiválóak, sajtószabadság van, Kábúsz iskolákat alapított, modern, minden nyugati igényt kielégítő autópályarendszert alakított ki (amin tömegközlekedni alig, leginkább csak taxival lehet, és híresen sok a közúti baleset), bevásárlóközpontok, hotelek nyíltak. Mikor az olajkészletek apadni kezdtek, és nagyjából előre kiszámíthatóvá vált, meddig és mire lesz elég az abból származó jövedelem, Kábúsz a befolyó pénzeket az egészségügyi és oktatási szektorba csoportosíttatta át, noha ennek ellenére az írástudatlanság így is 24,2 százalék, viszont a lakosság 60%-a beszél angolul. Említésre méltó, hogy a WHO-rangsor szerint a világ nyolcadik legjobb egészségügyi rendszere van Ománban. Nem különös? Hazánk mintha mindennek pont az ellentéte volna...