Mióta világ a világ, embertársaink között újra és újra felbukkannak olyanok, akik nem szeretnek ott lenni, ahol éppen vannak. Nekik köszönhetjük azt, hogy világunk ma olyan hatalmas, tágas és élhető. Nem látjuk már homályosnak, ködösnek és végtelennek az univerzumot, mint az ókorban és a középkor hajnalán. Nekik köszönhetően tudjuk, hogy sehol nem ér véget világunk, sehol nem hullhatunk a végtelen fehér semmijébe. Ezek az emberek túl kevesen voltak ahhoz, hogy általában normálisnak tartsák őket, kevesen értették, mire jó ez a csámborgás, miért nem jó ott nekik, ahová születtek, pont ahogy mindenki másnak? Ez a hangulat talán éppen abban a században változott meg végleg, mikor mai történetünk főszereplője élt: akkor már mindenki tudhatta, hogy a földrajzi felfedezések nemzeteket tehetnek gazdaggá. A pszichológusok persze azt mondanák: a nagy utazók csak menekültek valami elől. Még szerencse, hogy senki nem gyógyította ki őket krónikus mehetnékjükből: akkor ma sokkal kisebb világban élnénk...
1793-ban, ezen a napon érte el Alex MacKenzie a Csendes-óceánt, ezzel elsőként szelve át az északnyugati átjárót a ma Kanadaként ismert területen át. Ez volt utolsó nagy útja, bár Alex esetében a felfedezős kalandok jó évtizeden át egymásba folytak. Mai szemmel is elképesztő gyorsan haladt: 1792. október 10-én indult Fort Chipewyanból (aminek alapításában maga is részt vett), és nyár közepére már ott is állt a óceán partján. Célja, ami már évek óta hajtotta előre, a bűvös-legendás, addig soha nem talált északnyugati átjáró meglelése volt.
1764-ben született a Lewis-szigeten lévő Stornoway-ben, a mai napig hétvégi apartmanként üzemelő Luskentyre-házban. Ezen a skót vidéken mindenki két identitással bírt: egyszerre voltak skótok és kelták. Pontosabban a kelták egyik válfajának, a gaeleknek képviselői voltak - így mindenkinek és mindennek volt két neve. Gael nyelven Alasdair MacCoinnich-nak hívták, és a Leòdhas szigetén álló Steòrnabhagh-ban született.
Stornoway, mely igen büszke volt egykori viking múltjára, viharos időket élt meg a középkor-újkor tájékán. A területen élő különféle törzsek folyton civakodtak, s ennek a civakodásnak gyakran áldozatul esett a város lakosságának néhány tized része. VI. Jakab skót király úgy döntött, véget vet a huzavonának, és gyarmatosítja Lewis szigetét. A városka ezúttal képes volt összpontosítani erejét, és sikeresen szállt szembe a királlyal. Majd száz évvel később aztán Oliver Cromwell csapatai a földdel tették egyenlővé skóciai hadjárataik során. Ezekben a zavaros időkben került előbb a kintaili MacKenzie-k, majd a Seaforth család kezébe, utána Sir James Mathison famíliája birtokolta. Ekkor született meg a legkorábbi telepes család késői leszármazottainak harmadik gyermekeként.
Apja és anyja, Kenneth és Isabella mindketten előkelő kereskedőcsaládból származtak, és igen korán cseppentek bele az éle sűrűjébe. Kenneth, vagy ahogy mindenki hívta, Corc csak 14 éves fiúcska volt, mikor már zászlósnak osztották be a 45-ös jakobita felkelés során. Ezekben az időkben ismerkedett meg az akkor már pont "jó korúnak" számító Isabellával. Corc kereskedő lett, és elég szép svunggal indult meg a pályán, köszönhetően annak, hogy nagyapja a 6. Fairburn Nagyúr, Murdoch MacKenzie öccse volt.
Fia, a kis Alexander épphogy elkezdte az iskolát, mikor egy tragikus esemény forgatta ki a gyerekkor mindennapjaiból: 10 éves volt, mikor a mamája meghalt. Akkor már egy ideje darabokra szakadt a család: apja a testvérével együtt évek óta egyre több időt töltöttek az Új Világban, egy New York nevű óceánparti településen. A kisfiú egyedül maradt és nem volt sok választása; maga korabeli kölyökként életveszélyes vállalkozás volt hajóra szállni rablók, gyilkosok és meggazdagodni vágyó rossz hírű alakok között, de az életben maradás egyetlen esélyének az tűnt, ha apja és nagybátyja után megy.
Szerencsére épségben megérkezett, a megfogyatkozott családnak volt egy nyugodt éve. De aztán katonák jöttek, fegyverek dörögtek, apa és John bácsi egyik napról a másikra eltűnt, feltűnt, és csak napokkal később tudatosult a kiskamaszban, hogy kitört a függetlenségi háború. Apjáék hadnagyok lettek a New Yorki- királyi ezredben, a már 14 éves kölyök pedig (hogy megkíméljék a háború borzalmaitól és a hamarosan esedékes bevonulástól) megint szélnek eresztették. Ezúttal Montreal volt az úti cél, ahol két nagynénje várta. Egy évvel később beállt a Finlay, Gregory & és Társai nevet viselő céghez gyakornoknak. Akkoriban egészen Montrealban ők voltak a legbefolyásosabb kereskedővállalat, és miután egyesültek a North West Company-vel, azok is maradtak jó hosszú időn át. Finlay-éknél dolgozni ritka jó referencia lett volna egy ifjú kereskedőnek, de talán a '79-es év tragédiája volt az utolsó csepp a pohárban a mindig szomorkás, ide-oda csapódó Alex számára: apja meghalt egy Carleton nevű szigeten.
1789-ben, mikor a világ egy másik részén kitört a francia forradalom, Alex életében új fejezet kezdődött - sőt, mondhatnánk, most kezdődött csak el igazán az élet! A megoldás a North West Company volt. Nekik köszönhetően jutott el egy évvel korábban az Atabaszk-tóhoz, Kanadába, - így ő is a Fort Chipewyan-t alapítók között találta magát. Peter Pond, akinek helyét átvette a cégnél, mesélte el neki, hogy az első telepesek észrevették, a helyi folyók mind északnyugat felé tartanak. Ez az információ elegendő volt hozzá, hogy kenuval elinduljon és megkeresse azt a bizonyos óceánhoz vezető kiutat, aminek a folyók iránya köszönhető. Jól gondolta, hogy lennie kell egy észak-nyugati átjárónak, ami hatalmas áttörést jelentene Észak-Amerika benépesítésében és kereskedelmének robbanásszerű fejlődésében egyaránt: le lehetne rövidíteni az Európából és Ázsiából érkezők útját! 1789. július 14-én, a Bastille ostromának napján érte el a Jeges-tengert. A csalódás leírhatatlan volt. Végtelenül hosszú és kimerítő út után odajutott, ahová előtte már oly sokan: az alig hajózható, jégtáblákkal borított nagy vízre. A folyót, ami rossz útra vitte, (a hagyomány szerint) elnevezte a Csalódás Folyójának. A folyó később, ironikus módon pont az ő nevét kapta meg, így ma MacKenzie-folyóként ismeretes...
1792-ben, miután egy tanulmányi év után visszatért Angliából Kanadába, máris belefogott egy csapat megszervezésébe: meg akarta találni azt a fene útvonalat a Csendes-óceánhoz. A csapat két bennszülöttből, három kanadai utazóból és egy kutyából állt, akit nemes egyszerűséggel csak "Akutyánk"-nak neveztek el. Október 10-én indultak: a Pine-folyón hajóztak le a Peace-folyóig, ott egy partszakaszon megpihentek és átvészelték a telet, majd csak május 9-én indultak megint útnak. Éppen átszelték a Nagy-Vízválasztó-hegységet, mikor a helyi bennszülöttek váratlanul megváltoztatták előzetes tervüket: azt állították, hogy ha tovább mennek itt a Fraser-folyón, és elérik a Fraser-kanyont, kellemetlen meglepetésben lesz részük. Az ottani törzsek ugyanis nem csevegni fognak velük... Kellőképpen ijesztő lehetett a beszámolójuk, mert azonnal a parti hegységek felé vették az irányt. Meglepetésükre odafentről észrevettek egy folyót (a Bella Coolát), amit elég sanszosnak találtak ahhoz, hogy leereszkedjenek hozzá. A bennszülöttek tanácsát követve július 20-án megpillantottak valamit, ami akár az óceán is lehetett... És jól tették, hogy kockáztattak: két nap múlva már az óceán partján álltak.
Egy kőbe vésve mai napig ott látható hősünk üzenete: "Alex MacKenzie / Kanada földjéről / 1793. július 22-e".
Így fejeződött be hát az első transzkontinentális átkelés az óceánig. Érdekesség, hogy az utolsó 48 napban ott utazott a Bella Coolán George Vancouver is, de ismeretlen okból valamiért nem találkoztak egymással.
Nyolc évvel később, 1801-ben kiadta útinaplóját, nem sokkal ezután lovaggá ütötték nagy tettéért és aztán pár évig a politikába is volt alkalma belekóstolni: a kanadai törvényhozás alsóházában szolgálta hazáját. 1812-ben, visszatért Skóciába és feleségül vette távoli rokonát, a tizennégy esztendős Geddes-t, akivel aztán Avochban és Londonban éltek felváltva. 1820-ban, ötvenhat évesen halt meg.
Nevét Kanadában nagy tisztelet övezi, hiszen az általa felfedezett útvonalnak köszönhetően az új telepesek virágzó országgá tették ezt a földet. Maga MacKenzie bizonyára nem hazafias okokból akarta megkeresni az északnyugati átjárót és az sem zavarta, hogy sosem csillogott oly fényesen, miután a tíz évvel későbbi Lewis és Clark expedíció sikerei elhomályosították elsőbbségét. De őt nem is érdekelték ilyen dolgok: nem a gazdasági haszon és a hírnév miatt csinálta az egészet. Egyszerűen csak kíváncsi volt.
